Békés Megyei Népújság, 1979. szeptember (34. évfolyam, 204-229. szám)

1979-09-16 / 217. szám

1979. szeptember 16., vasárnap © SZÜLŐFÖLDÜNK Jellegzetes bihari táj. A hatalmas sziki legelő mélyén gulya vonul. Az ekét soha nem látott földön juhhodá- lyok, megroggyant gémeskút. Szemben a halastó, fölötte vízi madaraik siklanak csivi- telve. Távolabb, néhány ki­lométerre, a piros tetős há­zak fölé kidugta kerek, fé­nyes fejét a zsadányi hidro- glóbusz. Állok a temető­dombon és kíváncsian fürké­szem a végtelennek tűnő sík­ság piciny településszigetét: Fanes ikapusztát. (FARAGOTT FEJFÁK) Já­rok a vadvirággal, fűvel be­nőtt halmok között. Meg­érintem a ferdén leásott fa- rágott fejfákat, amelyek mint megfáradt vándorok gör- nyedten sütkéreznek a szep­temberi napfényben. Az or­gonabokrok alatt elhajított sörösüveg, konzervesdoboz. Az egyik oldalon néhány mé­teren vasrudakra kifeszített rozsdás drót jelzi: a temetőt valamikor kerítés ölelte kö­rül. Az elszáradt fenyőtoboz- koszorúk alatt szálkás betűk­kel név és évszámok: „Kiss Gábor, élt 61 évet, meghalt 1956-ban.” Szinte kiáltó a csend. Hallom saját szívdo­bogásomat, amint lehajolok, és kibetűzöm: „Guj Jánosné, élt 49 évet, meghalt 1975- ben. Béke poraira.” A ma­gányos akácfa poros leveleit rezzenti a szél, az aszfalton erőgép dübörög. Az élet megy tovább. (MINDENTŐL TÁVOL) Ott, ahol a bekötő út kezdődik nagy ablakos, átalakított épü­let áll. Körülötte munkások szorgoskodnak. Az ütött-ko- pott cégtábla, mintha ve­gyesboltra hívná fel a figyel­met. Valóban az. A tenyér­nyi üzletben Kiss Imréné, egy mozgékony, mosolygós fiatalasszony szolgál ki. „Ügy tudom, a vésztői ÁFÉSZ épít itt baromfifeldolgozót. Ha­marosan ki kell költöznöm innen. Faházat ígértek he­lyette, de, hogy mikor lesz belőle valami, rejtély.” A polcok nem roskadoznak az árutól. Az alapvető élelmi­szerek társaságában pálin­kásüvegek sorakoznak a fakkban. „Kimérek naponta legalább 5 liter töményt, s az Isten tudja, mennyi sör fogyna, ha lenne elegendő.” — mondja a boltvezető, és a szemén észreveszem: nem kedveli a részegöket. A pult előtt fényesre koptatott pad, a másik oldalon hűtőgép, a sarokban alumínium lavór. Elkomorodva folytatja: „He­tente egyszer kapok árut, de előtte háromszor—négyszer megrendelem, míg a FŰ­SZERT teljesíti. Itt van 20 re­kesz üres jaffásüveg, az üdítőitalosok 3-4 hete felém sem néznek.” Megkérdem: mióta, s hogyan élnek itt, tá­vol a világ zajától. Kissné szaporán simogatja a fehér csomagolópapírt, a hangja fátyolos, amikor megszólal: „Azt hiszem, soha sem szo­kom meg ezt a vidéket. Nagykátai vagyok, több évig Szolnokon laktunk. A férjem Sarkadon született, 1976-ban hívták a biharugrai halgaz­daságba ágazatvezetőnek, s jöttünk. Különös emberek laknak eire. Nincsenek ba­rátaink, még a szomszédunk is elköltözött. Dolgozunk, jó­szágot tartunk, néha beülünk a kocsiba, és meglátogatjuk a szüleinket.” (A HOLT KASTÉLY) A település központja az 1915- ben épült kastély. A har- mincegynéhány ház között ma is úgy hivalkodik büsz­Pala Gyula: Már 13 évesen dolgoztam Fotó: Martin Gábor ke kőoszlopaival, mint tör­pék között az óriás. Az idő és az emberi hanyagság vi­szont jócskán megcsúfolta. Az ótvaros, máló falakat bá­mulva olyan érzés fog el, mintha az egész világ készül­ne itt leszakadni. Kiszedett ajtók, ablakok, elvágott vil­lamos vezetékek, eldobott fó­lia, szétvert padlásfeljáró. Port, száraz kórót, levelet so­dor a huzat. A túloldalon hosszú, öreg ház, az udvarán rengeteg aprójószág. A gaz­da, Pala Gyula a nádtetős ólat javítja. Rákönyököl a- kerítésoszlopra és emlékezik: „A kastélyt Frid Ignác épít­tette, akinek két és fél ezer hold földje volt a környéken. Ügy bizony, 50 család cselé- deskedett a birtokán. Az én apám a kovácsmesterségből 8 gyereket tartott el. Korán, 13 éves koromban negyed kommencióért szegődtem el, később kertészkedtem.” A felesége jön, megy a kertben a körtefák alatt. Néha bele­vág az ura szavába. Ilyene­ket mond: „Elmegy innen mindenki. A testvérek is szétszóródtak az országban. A lányunk Sarkadon érettségi­zett, férjhez ment, most Bi- harkeresztesen a vasútnál távirdász. A 15 éves fiunk Szeghalmon tanul a szakkö­zépiskolában, gépi forgácsoló lesz.” Az ember a földet nézi, biztatom: meséljen még. „Megélünk valahogy, 17 éve vagyok szivattyúkezelő a gaz­daságban. Igaz, nem sok a 14 forintos órabér, amit ke­resek. Az asszony is dolgo­zik, a zöldség megterem, ba­romfit, disznót tartunk.” (FÖLD ÉS ÉLET) A kút- nál, a vastag csövön, széles sugárban folyik a víz. A két ember mellette beszélget. Bánii Gyula bácsi fogja a zo- máncos kannát és rövid, ősz haját simogatja. „A Komádi- hoz tartozó pusztán láttam meg a napvilágot. A negy­venes években költöztünk ide. Földet adtak ittragad­tunk. Gépállomáson dolgoz­tam sokáig, aztán a tsz-ből mentem nyugdíjba 1974-ben. Ketten maradtunk a felesé­gemmel, a gyerekek mind más sorsra vágytak. Meg­kapjuk havonta a 3 ezer 300 forintot. Az áremelés óta jobban megnézzük, hogy mi­re költsük a pénzt.” Körül­nézek. A kerteket kukoricá­sok, gyümölcstől roskadozó fák takarják. Egy magányos dongó egykedvűen köröz a levegőben. Szencz György összefont karral szemléli az idegent. „Hogy élünk? Mint Marci Hevesen” — kacsint huncutul és a kastélyra mu­tat. „Persze, hogy sajnálom ezt az épületet. Sokáig isko­la, majd ktsz működött ben­ne. Évek óta pusztul, romo- sodik. A tanács nem törődik vele, pedig még kosárfonó­üzemnek is megtenné. Nem kellene a lányoknak, asszo­nyoknak Ugrára járni. Néz­ze meg ezt az árkot, lefek­tették a kábeleket, de elfe­lejtették betemetni, a köves- utat félig eltakarja az agya­gos föld.” (SÖTÉT AZ UTCA) Ifjú Bírta Gyuláné is vízért jön. Nagymosás van náluk, a ke­rítésen pelenkák száradnak. Ballagok utána, s megtudom: a szomszédos Hajdú megyé­ből való, szereti a csendet, a nyugalmat. Itt olcsón, 15—20 ezerért már lehet házat ven­ni. A szomszéd hajlék is ta­lán annyiért kelt el, egy fia­tal házaspár vette meg nem­rég. Állok és nézem a gaz­verte portát, a nagy lakatot az ajtón, a fölöslegessé vált mosdóállványt a téglakupac tövében. A fiatalasszony a saját dolgukról beszél: „Né­hány éve 26 ezer forintért vettük a házat, azóta leg­alább annyit ráköltöttünk, de még mindig nincs készen. A jövő? Nem is tudom. A gyerekek miatt aggódom. A kicsivel gyesen vagyok, a na­gyobbik Biharugrára jár óvodába. Reggel fél hatkor már kelteni kell, hogy elér­je a 6 órás járatot. Megcsi­nálták a kövesutat, mégsem jön be a busz. ősszel, télen olyan sár van itt, hogy nem győzzük venni a lábbelit.” Közben előkerül a férj. Erős, szőke fiatalember. Ács és állványozó a KEVIÉP-nél, je­lenleg Sarkadon dolgoznak. Kissé felháborodottan ma­gyaráz: „Nem akarunk mi sötétségben, félhomályban élni. Gazdálkodunk: tehenet, disznót, kacsát tartunk, hi­szen a 4 ezer forintos kere­setre négyen vagyunk. Bosz- szant, hogy az utcában 5 hó­napja nem ég a villany, hiá­ba jelentjük a tanácsnak. A boltban se sütemény, se felvágott. Legalább hetente egyszer árulnának tápot, ki­lométereket kerekezünk ér­te. Nem kerülne sokba egy mini gázcseretelep megépíté­se sem. Látta a kút környé­két, ki kellene betonozni. Hét végeken a zsadányiak idejárnak kocsit mosni.” A kerítés mellett kutya mozdul, nyakán csörög a lánc. Néz, forgolódik, szaba­dulna tőle, de nem tud. Mér­gében vakkant egyet, és le- heveredik a fűbe. Seres Sándor Mezőkovácsháza „Szeretettel küldöm szülőfalum könyvtárának...” Nemes cselekedet és köve­tendő példa az, amelyre Bal- davári János mezőkovácshá­zi születésű, s jelenleg bu­dapesti lakos vállalkozott, és amely szülőfalujával, ezen túlmenően részben a magyar történelemmel, szűkebb érte­lemben pedig a helytörténet­írással kapcsolatos. Mind­ezek ellenére nem községtör­ténetről, hanem ennél lénye­gesen többről van szó: Bal- davári János emlékiratot írt életéről. Hogy e munka tartalmá­ról valami elképzelésünk le­gyen, idézzünk is fel néhány fejezetcímet: Származásom, Csermőn, Mezőkovácsházán, Háború, Katonaéletem, Az olasz harctéren, Tűzkereszt­ségem, Az isonzói csata. El­ső sebesülésem, .Első szabad­ságom, Szegeden, Az orosz harctéren, Edénkért és po­kol stb. Nem tévesen íródtak ezek a címek, amelyek Baldavá- ri János emlékiratainak egyik nálam levő példányá­ból valók. A szerző kézzel lejegyzett visszaemlékezései ugyanis több kötetet tölte­nek meg, s ezek különböző intézményekben, illetve ma­gánszemélyek birtokában ta­lálhatók. Az olvasó talán azt is gon­dolhatja, hogy Baldavári Já­nos emlékiratok írásával, il­letve ezt megelőzően külön­böző tanulmányok folytatá­sával tölthette élete nagy ré­szét. Nem. Baldavári János Mezőkovácsházán született 1897. január 27-én. Mint életrajzában írja, 1934. július 27-ig a Balda János nevet viselte. Középparaszti család­ból származott, és apjához 'hasonlóan ő is gazdálkodni akart. Az első világháború azonban közbeszólt, és behív­ták katonának. Az orosz és az olasz harcéteren harcolt, ahol többször is megsebesült. Ennek következtében megbe­tegedett, és a későbbiekben már nem folytathatott me­zőgazdasági munkát. Lesze­relése után 1920-ban került vissza szülőfalujába, Mező- kovácsházára. Rendőrnek je­lentkezett, sőt még a fel- szabadulás után is a fegyve­res testületnél szolgált. Al­tisztből hadnaggyá léptették elő, majd 1948. április 1-én nyugdíjba vonult. Közben megnősült, és feleségével együtt két fiúgyermeket ne­velt fel. Tanulásáról, iskoláztatá­sáról önéletrajzában a kö­vetkezőképpen ír: „Iskolához 5 km-re laktunk. így a kö­zeli tanyán lakó Maghajda magyar béres ember össze­járta a magyar tanyákat, és kérte a szülőket, hogy a gyermekeiket adják oda, majd ő tanítja. Tizenhat gyermek jött össze elsőtől a negyedik osztályig. Maghaj­da kamrájába jártunk. Én az első osztályba két hóna­pig. Azután Maghajda visz- szament Hollnader uraság­hoz béresnek. Én annál többet iskolába nem jártam. Azután édesapám tanított, aki három elemit végzett, édesanyám pedig semmit. Saját szorgalmamból tanul­gattam a? idők folyamán ...” Ez a tanulás nem volt hiá­bavaló, amit Baldavári Já­nos valamenyi emlékirata is bizonyít. Hiszen ezek, a kéz­zel írt, több száz oldalas nagyalakú füzetek jó kül- alákról, viszonylag megfelelő helyesírási és fogalmazási készségről tanúskodnak. A feljegyzések értékét nemcsak tartalmuk, hanem a szerző szemléletmódja is növeli. Ér­dekes, izgalmas, olvasmányos írásoknak tartjuk. Megtud­juk belőlük, hogyan látta és érzékelte az egyszerű kis­ember a nagyvilág külöböző eseményeit; azokat, amelye­ket átélt, s amelyeket sok­szor nem értett, de a kor kényszerítő parancsára aktí­van „végigcsinált” — és ak­kor vagy később kialakítot­ta róluk a maga valós, reá­lis szemléletét. Baldavári János olyan em­ber, aki ragaszkodik hazájá­hoz, és ezen belül szűkebb pátriájához: a szülőföldhöz. Bármerre vetette is sorsa, mindig visszatért oda. Élete úgy alakult, hogy nyugdíjas korára Pestszentlőrincen te­lepedett le, ám szülőfaluját, Mezőkovácsházát sosem fe­lejtette el, és gyakran ké­sőbb is ellátogatott oda. Sze- retete abban is megnyilvá- nlt, hogy emlékiratainak két kötetét szülőfaluja könyvtárának ajándékozta. Az első kötet előszavából idézzük a következő sorokat: „Kedves szülőföldem, Mező­kovácsháza népe! Szeretettel küldöm szülőfalum könyvtá­rának ezt az Emlékiratot, amelyben felsorolom idő­rendben egy élet történetét.” Balogh György R dombiratosi diákoknak Amint lapunk szep­tember 6-i számában kö­zöltük, a dombiratosi ál­talános iskola új úttörő­szobával gazdagodott. A csaknem 50 négyzetméter alapterületű helyiség ki­alakítását és felszerelését ez év februárjában kezd­ték el és augusztus 20-ra fejezték be. A megyei és járási úttörőelnökség, a vállalatok, a társadalmi szervek, a szülők, a pe­dagógusok és a tanulók anyagi támogatásával, il­letve társadalmi munká­jával rendezték be az új csapatotthont. Fotó: Bukovinszky István Az általános iskola központi épületének homlokzati része A faburkolattal ellátott padlástérben kapott helyet a könyvtárszoba is Sziget a pusztán

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom