Békés Megyei Népújság, 1979. szeptember (34. évfolyam, 204-229. szám)

1979-09-16 / 217. szám

1979. szeptember 16., vasárnap Kivételes helyzetben Szakszervezeti munka a mezőberényi gimnáziumban Vennes Emmy: Tímea, Kárpáti Tibor: Tímár Mihály és Udvaros Béla rendező a próbán Fotó: Veress Erzsi Az Aranyember próbája ürügyén Jókai Mór nevéről kinek mi jut eszébe? A nagy me­sélő, romantikus prózairodal­munk máig utolérhetetlen képviselője. Néhányan ter­jengősnek ítélik stílusát, túl­haladottnak elképzeléseit a társadalom változásairól. Hogy mégis miben rejlik, le­bilincselő varázsa, fordulatos meseszövésének, hősei em­berségének hitető ereje, ezen töprengtem legutóbb, amikor a Jókai Színházban hamaro­san bemutatásra kerülő mű próbáját néztem. 1872-ben jelent meg Jókai: Aranyem­ber című regénye. Az írónak abban a korszakában szüle­tett, amikor leginkább a hő­si közelmúlt, és a nemzeti iparosítás gondolatai foglal­koztatták. Azóta négyféle színpadi feldolgozása ismere­tes, s valahányszor bemutat­ták, a színházak, ez mindig biztos sikert jelentett. Bár a címben szereplő ki­fejezés nem a leghelyesebb, hiszen az arra járó gyalogo­sok nem önszántukból bán­nak ilyen felelőtlenül az éle­tükkel. Békéscsabán, az Iskola­centrumnál van a 4-es és a 9-es számú autóbusz végállo­mása. Innen körülbelül száz­méternyi útszakaszt kell megtenni ahhoz a járdához, amely a megyei KÖJÁL épü­letéhez vezet. A baj csupán az, hogy ez a rövid szakasz a Bajza utca felől jövő fő­útvonal egy részével azonos. A helyzet „egyszerű”. Bé­kés egyetértésben kellene közlekednie a főútvonalon gépjárműveknek és gyalogo­soknak egyaránt, hiszen jár­da nincsen. Helyette vizes­árok, partján méteres gazzal, húzódik az iskola épületének a kerítése mellett. Nos, ro­hanó életünkben előfordul­hat, hogy ez emberek zilál­tabb lélekkel indulnak út­nak. így igen veszélyes hely­zet alakulhat ki fenti hely­színünkön, amennyiben mind két félnek igaza van, de egyik sem enged, mert pont ideges aznap. Tehát arról van szó, hogy a gépjármű­veknek le kell húzódni a külső sávba itt (lásd KRESZ), viszont akkor elütik az ott szabálytalanul közlekedő gyalogosokat. A gyalogosok kénytelenek szabálytalankod­ni, mert csak az árokban me­hetnének, azonban a busz­megállóban még nem rend­„Hahó, hahó, van itt vala­ki?” ... indul a játék szín­házunk színpadán. Előttünk a Senki szigete, ahová Tí­már Mihály hajóbiztos uta­sait, Ali Csorbadzsit és leá­nyát, Tímeát menekítette. Udvaros Béla rendező segít a jelmezek, a díszletek elkép­zelésében, az előádást for­máló folyamat megértésében. — Szeptember 1-től próbá­lunk, s már szinte mindenki érzi a figurát — mondja. Jó hangulatú csapatmunka ala­kult ki a próbák során, öt új színészünk is most mutat­kozik be először a közönség­nek. Tímea alakítója: Vennes Emmy, Athalia: Homoki Mag­dolna, Krisztyán Tódor: Bar- sy Géza, s mellettük Dengi János és Geszti Glória. Szí­vesen látják majd őket a né­zők bizonyosan a jól ismert művészek: Kárpáti Tibor, szeresítettek gumicsizma­kölcsönzőt, esetleg úszógu­mit (esős időben), vagy árok­mászó felszerelést (nyugdíja­soknak és gyermekeknek 40 százalékkal olcsóbban) is le­hetne bérelni. Az Iskolacent­rum területén ugyan át le­hetne vágni a járdáig, de nem várható el az intézet vezetőitől, hogy beleegyezze­nek abba, hogy egész nap idegenek mászkáljanak az iskola területén, ez vissza­élésekre nyújthat lehetősé­get. A megoldás kézenfekvő. Százméternyi járdát kellene építeni! Szomorú dolog len­ne, ha az illetékesek csak akkor figyelnének fel erre a tarthatatlan helyzetre, ami­kor valakit elgázolnak ezen a rövid szakaszon. A Kö- JÁL-ba nemcsak az ott dol­gozók mennek, hanem mind­azok, akiknek valamilyen in­téznivalójuk van, illetve kü­lönböző vizsgálatokra is jön­nek. Sok esetben beteg vagy idős emberek. A diákotthon megnyitásával csak bővült az itt elhaladók sora. Bár le­het, hogy „be van ütemezve” a járda építése a közel- vagy távoli jövőben, de addig is nap mint nap a szó szoros értelmében súrolják a gép­kocsik az arra járókat. A balesetveszélynél és a sza­bálytalanságnál csak a gaz virágzik szebben az Iskola­centrum környékén. Huszár Gabriella Gálfy László, Felkai Eszter, Bajka Bea, Lengyel István, Pintér Gyula, Székely Tamás és Cseresnyés Rózsa mellett. Gyurkovics Tibor írónak, színházunk dramaturgjának ez az első munkája nálunk. Komoly feladatot jelentett mindkettőnknek a darab fel- frissítése. Az eredeti regény szolgált a bemutatásra kerü­lő darab alapjául. Az Aka­démia 1967-ben megjelentette Jókai kritikai kiadását az író saját kezű jegyzeteivel. Az íróhoz fordultunk hát az írott mű érdekében. Jókai regénybeli szövegeit építet­tük az előadásba. Hiszem, hogy sikerült elérni a célun­kat: Tímár Mihály ne ma­gasztos, romantikus hős le­gyen, hanem tépelődő, belső küzdelmeitől vívódó, tisztuló ember. Ö a reformkori ma­gyar Hamlet. Visszaállítottuk az eredeti befejezést, és nem vállaltuk a korábbi bemuta­tók édeskés happy endjét. Még egy gondolat Tímárról; a régebbi előadásokon ro­bosztus egyéniségnek játszot­ták, pedig Jókai leírása sze­rint szőke, kék szemű, baju­szos férfi. Kárpáti Tibor kül­sejében is hű lehet az író megálmodta alakhoz. Október 5-én lesz a bemu­tató, ez majd három hét ko­moly munkát jelent mind­annyiunknak. A díszleteket Varga Mátyás Kossuth-díjas, kiváló művész tervezte ven­dégként, jelmeztervező: Ege- di Edit. Nem véletlen, hogy éppen most, ez a mű a színházi sze­zon nyitódarabja. Huszonöt évvel ezelőtt az első önálló társulat megalakulásakor is az Aranyember volt műso­ron. Földeák Róbert rendez­te az előadást, amelyben Tí­már Mihályt Rassy Tibor, Tímeát Stefanik Irén, Noé­mit Faludi Mária játszotta. Brazovics Athanáz Daniss Győző volt, a felesége Rutt- kay Mária. Ezzel a bemuta­tóval rájuk, és az elmúlt 25 évre is emlékezünk. A Vi­harsarok Népe 1954. október 10-i számában Berecz Miklós így ír a bemutatót követő kritikájában: „A Jókai Szín­ház, fiatal, még kevéssé ösz- szeszokott együttese egyéb­ként is tehetsége legjavával igyekezett pótolni mindazt a fogyatékosságot, ami a darab drámai feldolgozásaiból ered... Még soha nem történt meg, hogy Békéscsaba dolgozói ily sokat beszéltek volna szín­házukról’ , mint az előadást követő napokon. (Az önálló­sulás előtt már számos szín- társulat játszott itt. A szerk.) Jó jel. Biztató jel.” A próbák, a jelek most is biztatóak. Bede Zsóka Korán érkeztem, a gimná­ziumban még javában folyt a tanítás. Végre tehettem egy nyugodt tempójú sétát Me- zőberény központjában. Űj, emeletes épületek, jól ellá­tott áruház, boltok. Egyszó­val, szemmel láthatóan szé­pül, gazdagszik Mezőberény. A Petőfi Sándor Gimnázi­um viszonylag újnak számí­tó épületébe még 200 gyerek sem jár. Ez az oktatásban, nevelésben megmutatkozó egész sor' előnnyel szemben jelentős hátrányokkal is jár. Hiszen minden esztendőben küzdelmet kell folytatnia az iskolának az üresen maradt iskolapadok megtöltéséért. A kis iskolák speciális helyzete tükröződik a bennünket ér­deklő témában is, nevezete­sen : milyen szakszervezeti tevékenység folyik az iskolá­ban? Az igazgató, Dütsch Zsolt irodájában a tanévkezdés csalhatatlan jeleként ingatag oszlopokban tornyosuló füze­tek, tankönyvek egész gar­mada. Itt ültünk le beszél­getni vele, s az iskola szak- szervezeti titkárával, Éber Mihály, matematika—fizika szakos tanárral. Mindketten azonos korosztály képviselői, érthető, hogy őszinte, embe­ri kapcsolat fűzi össze őket. Nagy perlekedések, csaták, érdekvédelmi viták nem zaj­lanak köztük. S hogy miért nem? — Mindössze 22 szakszer­vezeti tagunk van. Ebből 15 pedagógus. 1975. szeptember óta vagyok az iskolai szak- szervezet titkára. A feladat nem jelent túl nagy meg­terhelést, annál is inkább, mert nem hagynak magam­ra. Kezdetben nehéz volt el­igazodnom a jogkörömmel járó tennivalók, rendelkezé­sek sokaságában, de lassan belejöttem. Félévenként egy­szer a békéscsabai városi bi­zottságon tartanak titkári ér­tekezletet, amelyen minden fontos problémát megbeszé­lünk. Ezek adják a főbb út­mutatást számomra, mert a könyvekből nehéz kiszedeget­ni az iskolákra konkrétan vo­natkozó szakszervezeti tenni­valókat. Munkahelyemen minden lényeges kérdésben kikérik a véleményemet. Le­gyen az személyügyi, bér-, jutalmazási, vagy az iskola munkáját érintő kérdés — mondta halkan, nyugodt tem­póban Éber Mihály, akinek friss sebhelyekkel borított kezéről sejteni, amolyan ezer­mesterféle. — Egy ilyen kis intézmény­ben, mint a mienk, közvet­lenebb az emberek közötti kapcsolat — vette át a szót a lényegesen határozottabb beszédű igazgató. — Sokszor nem is kell a „hármasnak” külön összeülni, hanem azon­nal a kollégákkal együtt hányjuk-vetjük meg a dol­gokat. Egy hónapban egyszer azért csak találkozunk. Elég fiatal a tantestületünk, a fe­le a kezdés óta együtt van. Jól ismerjük egymást. Ta­lán ez a nyitja az egésznek. Érzékelik, tudják, hogy van szakszervezet az iskolában — szólt közbe a szakszervezeti titkár —, de nem különítik el a dolgokat, hogy na, ezt most a szakszervezet, ezt pe­dig az iskola vezetője vívta ki. A kollégák pedig több­nyire jó önismerettel ren­delkeznek, tudják magukról, mennyit és hogyan dolgoz­nak. Talán ezért nem szok­tak lenni bérvitáink sem. — Készítettünk az évi 5 százalékos bérfejlesztési alap­ra egy kis házi jutalmazási szabályzatot. Ebből minden­ki tudhatja, mennyi és mi­lyen munkára kapható dif­ferenciált béremelés. Ezt a szabályzatot együtt dolgoztuk ki, és együtt is fogadtuk el a tantestülettel — mondta az igazgató. A titkárnak, hogy érdemben szólhasson bele a dolgozókat érintő kérdésekbe, a minősí­tésekbe vagy a munka érté­kelésébe, ismernie kell a dol­gozók munkáját. Folytat-e óralátogatásokat? — fordul­tam a titkárhoz. — Tavaly nem nagyon ment, mert túl sok órám volt — sóhajt egyet gondterhel­ten —, de nem ez az egyet­len információs forrásom. A beszélgetések a tanáriban, a diákok eredményei, az átla­pozott füzetek, sok minden­ről beszélnek. S ilyen kiskö­zösségben jóformán mindent tudunk egymásról. De á tech­nikai dolgozók munkáját is figyelemmel kísérem. Ügy érzem, elég tájékozott va­gyok. — Akadtak-e már a „mun­kaadó” és a szakszervezeti titkár között konfliktusok? — Nem — vágta rá némi gondolkodás után Éber Mi­hály. — Ismerem az iskola gazdasági helyzetét, a gon­dokat, a ránk váró feladato­kat, s mindezt közösen old­juk meg. Nálunk nem lehet a sorból kilógni, mindenki­nek jut elég megbízatás. — Tavaly azért volt egy baklövésünk — tárta szét a karját beismerően az igazga­tó. — Az egyik hivatalsegé­dünk 25 éve« törzsgárdatag az emberek, de ezzel le is van tudva. Nem kell küzdeni a jogokért, hiszen anélkül is igyekszünk segíteni egymá­son. — S milyen választékot tud nyújtani a szakszervezeti üdültetésben a titkár, a ta­goknak? — Hát? Azt hiszem —kez­dett el az ujján számolni a titkár —, 15 év alatt mind­össze három egyszemélyes és két házaspárnak szóló beuta­lót kaptunk. — Igen, összesen ennyit — bólintott rá az igazgató. — Persze, a téli és a tavaszi szezonra mindig akad, csak­hogy ezt sosem tudjuk igény­be venni. Ideje búcsúzni. Éber Mi­hályt már nagyon várják a délutáni futballrangadóra. Az igazgatótól az épület előtt búcsúztam el. Az iskola ab­lakkeretei vidám színekkel, frissen festve tekintettek az utcára. Meg is dicsértem. — Az ám! Ezzel a festés­sel ki is futottunk a pén­zünkből. Az osztálytermekre már nem jutott. De, ahogy Öngyilkosjelöltek útja az Iskolacentrumnál Dütsch Zsolt, az igazgató és Eber Mihály, a szakszervezeti tit­kár éppen a nyári beutalókat számolgatja Fotó: Veress Erzsi lett, s mi elnéztük a neki já­ró jutalom összegét. Az érin­tett szólt a titkárnak, Miska jött is azonnal hozzám. Elis­merem, hogy ezt bizony el­szúrtuk. Elnéztük az idevo­natkozó rendelkezést. Aztán helyrehoztuk. Nem mondom, néha előfordul egy kis „ka­nálcsörgés”, összehajtanak mondtam, nálunk nincs ti­tok. Megtudták a gyerekek, s három osztály önként je­lentkezett, hogy kifestik ma­guk, csak engedélyezzük. Bi­zony, magam is meghatód­tam. Mert jelzi: a gyerekek is magukénak érzik az isko­lát. B. Sajti Emese „Ki tud többet a Szovjetunióról? M Az Oktatási Minisztérium, a KISZ KB, a Magyar—Szov­jet Baráti Társaság, a Lap­kiadó Vállalat és a Szovjet­unió címú folyóirat szerkesz­tősége hazánk felszabadulá­sa és a fasizmus felett ara­tott győzelem 35. évforduló­ja tiszteletére az 1979/80-as tanévben is meghirdette a középfokú tanintézetek diák­jainak a „Ki tud többet a Szovjetunióról?” című politi­kai vetélkedősorozatot. A ve­télkedő célja a Szovjetunió életének jobb megismerése, a magyar—szovjet barátság, a fiatalok kapcsolatainak el­mélyítése. A vetélkedősoro­zat témái között az iskolák Szovjetunióra vonatkozó tan­anyaga, a Szovjetunió című folyóirat 1979. január 1-től 1980. március 10-ig megjele­nő számai, valamint a köz­pontilag kijelölt forrásanya­gok szerepelnek. Valamennyi középfokú oktatási intézmény diákjai nevezhetnek, ahol osztályonként, tanulócsopor­tonként legalább 1-1 csapat részt vesz az iskolai vetélke­dőn. A versenysorozat min­den állomásán külön verse­nyeznek a szakmunkástanu­lók és a középiskolások. A „Ki tud többet a Szov­jetunióról?” című vetélkedő jelentkezési határideje októ­ber 15., az iskolai vetélke­dőket 1979. decembertől 1980. január 20-ig rendezik. A megyei döntők időpontja február 15. és március 15. között lesz. Az országos elő­döntőkön április 1-től 10-ig vetélkednek a csapatok, s a legjobbak versenyét április 18—19-én a televízió is köz­vetíti. Az új verseny rendszerét, tematikáját az. előző évek ta­pasztalatai alapján állították össze. A tavalyi vetélkedő például minden tekintetben kiemelkedett az eddigiek so­rából. ötvenezer diák, 768 iskola képviselője vett részt a mozgalomban. A megyei tanácsok külön figyelmet fordítottak az iskolai vetél­kedőkre, hiszen ezek a vetél­kedő legfontosabb láncsze­mei. A megyei elődöntők és döntők színvonala is magas volt. Ez a vetélkedő szinte egyenrangú lett a szaktárgyi vetélkedőkkel, s az iskolai nevelési terv szerves részé­vé vált, segítve a tanulók in­ternacionalista nevelését. A részvétel sehol nem volt kö­telező de ahol beneveztek a csapatok, ott igyekeztek a politikai nevelést segítve kellemes időtöltést, jó játé­kot biztosítani a versenyzők­nek. Bizonyára így lesz majd a most meghirdetett vetélke­dőben is. B. Zs.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom