Békés Megyei Népújság, 1979. augusztus (34. évfolyam, 178-203. szám)
1979-08-26 / 199. szám
1979. augusztus 26., vasárnap o Zárókiállítás Békésen ■■■■■ A fél évtizedes alkotótábor idei bemutatkozása a múzeumban Ötödik 'alkalommal láthatják Békésen, a múzeumban a képzőművészet iránt érdeklődők a nyári alkotótáborok zárókiállítását. Ügy tűnik, hogy a fél évtizedes múltra visszatekintő alkotótábor erre a mostani nyárra találta meg igazán önmaga arcát, vált az itt élő és nyaranta szívesen ideérkező nem hivatásos festők találkozó alkalmává, mesterségbeli tudásuk gazdagítójává, egyszóval tartalmas és már nemcsak a Körösök vidékén ismert művészteleppé. Lehet, hogy kissé többet jelent a szó, hogy művésztelep, mint amit a békésiek produkálni képesek; az viszont, hogy ennek a kéthetes, most már rendszeresen visszatérő nyári együttlétnek sajátos arculata született; hogy itt Békésen más nyári táborokkal össze nem téveszthető az együtt töltött idő hangulata és tudatossága: mindez feljogosítja Békést arra, hogy a komoly megyei segítséggel és ügyesen szervezett alkotótáborát művésztelepként is emlegethessük. Persze, nem úgy művésztelep ez, mint ahogyan a már művészettörténetivé nemesedetteket ismerjük, de van ebben a békésiben valami egészen új, mozgalmas közösségi élet is, ha úgy tetszik, mely — mint az kiderült —, igazán hasznára van az ide érkezetteknek, az itt két hetet eltöltő művészeknek. Az augusztus 19-én, vasárnap délelőtt megnyitott zárókiállítás 70 alkotást tár a szemlélő elé, a békési múzeum három kiállítótermében és előcsarnokában. Volt miből válogatni, hiszen a két munkás hét alatt a tábor közel harminc képzőművész lakója nemcsak előadásokat hallgatott, nemcsak vitatkozott, eszmét cserélt, hanem rajzolt és festett is. Az első, ami szembetűnő: a változatosság. Nem is any- nyira témában — hiszen egy- egy munkakirándulás során tucatnyian festették meg például a békési kikötőt, vagy a homokbányát —, mint inkább felfogásban, visszatük- rözésben, stílusban és technikában. Látható, hogy ezek az alkalmanként kialakult „festői versenyek” alkotásra ihlették a művészeket: képeik bizonyítják ezt a múzeumi kiállításon. Sokan beszéltek arról a megnyitó után, hogy ez a mostani év erőteljes fordulatot, minőségi változást eredményezett. A bevezetőben említettük, hogy félreérthetetlenül érezni az önmagára találást, mely az alkotótábor két hetét jellemezhette és jellemzi a zárókiállítást is. Ha ebből a kétségtelen tényből indulunk ki, és vonunk le további következtetéseket, az nem lehet más, mint a békési nyári alkotótábor igenlése, érdemességének felemlítése a további támogatásra, jelentős helyének kijelölése a megye művészeti életében. És ez alkalomból megilleti az elismerés a kezdeményezőket, az öt év előtti gondolat megvalósítóit, akik az első egy-két évben közel sem kaptak annyi támogatást, mint a mostaniak; akiknek hellyel-közzel a legkülönbözőbb szubjektív és objektív akadályok leküzdésével is meg kellett birkózniuk. De — reméljük — ez már végérvényesen a múlt, és a békési alkotótábor az első fél évtized után sokszorosára emeli majd eddigi hírét, aláhúzza fontos szerepét. A kiállítási séta élményteli. A neveket jegyezgetve öröm, hogy igen sok az új a régiek mellett, és az újak neve felett ígéretes alkotások várják a szemlélőt. Derűs, jókedvű, elgondolkozó világ tárul elénk a séta során. Ez a nyárnak való kitárulkozás, ez az élettel járó bajokon is átsugárzó tartás kétségtelenné teszi, hogy akik itt, erre a nyári táborra összejöttek, megtalálták azt a széles utat, mely humánus tartalmakat hordozó tájakra vezet; megtalálták azt a belső igényt, hogy nagyon sokan értsék művészetüket: hogy nem üres játék, önmagának való szórakozás az a művészet, amit belső világuk kifejezésére választottak. S, hogy ez a választás a legtöbbjüknél a megkívánt tehetséggel is párosul, az emeli a jelentős bemutatkozások sorába ezt a táborzáró kiállítást. Lehetne sorolni a hetven közül a kiemelkedő képeket, vagy a kiemelkedők közül a legjobbakat. Talán ez az utóbbi most a legalkalmasabb, és elismerése is a különösen figyelemre méltó munkáknak. A festő továbblépését, tehetségének kibontakozását jelzi Horváth János Figyelő című önarcképe. Petrovszki Pál Békési liget, Feldmann Tibor Vágréti János portréja, Párzsa János Hintázók, Takács István Kovácsműhely, Várkonyi János Régi üzlet, Csuta György Bejáró, Hevesi Ferenc Régi pajta, Vágréti János Zsóka virágai és a Békési kertekben, Fekete János Fehér fal című képe. Meglepetést keltenek a festői pályájának kezdetén álló dévaványai Nagy Imre mind kiforrottabb és erőteljesedő megnyilatkozásai, Alföldi táj és Homokbánya című olajképe a tárlat legjobb darabjai közül valók. Tetszettek az itt először szereplő naiv festők, Csarejsné Hrabovszki Ilona Békési piaca forgatagos, színes világgal lép elénk, a tótkomlósi Dénes Anna viszont kissé visszafogottabb színekkel mondja el ugyanazt a hangulatot, tiszta körültekintést. (Például: Békési menyasszony és vőlegény című képén.) Mint említettük, sok az új név a kiállítótermek falain felfüggesztett képek alatt. ígéretes művekkel szerepel Simon Edit, Hegyesi Tibor, Csaréjs János, Reiner József, Molnár Istvánná, Horváth Lajos, Varga Erzsébet, Bellus Ferencné, Varga János és F. Varga Mária. Ügy hallottuk, hogy a zárókiállítás legjobb alkotásaiból kamarakiállítást állítanak össze, és azt a megye több városában, községében bemutatják. Okos, hasznos ötlet, jó hírverése lesz a képzőművészetnek. Sass Ervin Mucsi József Dallal ékesített... Dallal ékesített este kedvem bánattal cinezte. Ma a tegnapot kerestem, - azért szomorú az estem. Mennyi munka, mennyi móka! — Itt-ott néhány sükebóka. Kortyolgatva itókámat, pajzán kedvem hányszor támadt. És ma? Mint a jegenyenyár, amely mögött ott sír a nyár, mit letarolt az álnok ősz. De tövénél, kedvem a csősz! Csarejsné, Hrabovszki Ilona: Békési piac Bertalan Ágnes: Seregélyriasztó A seregély nem valami kedves madarunk. Az is igaz, hogy ...madárnak madár ugyan, de soha nem hallottam még úgy emlegetni, mint például a gólyát: gólyarna- dár. Vagy: fecskemadár. Még a neve is csak közönségesen: mivel seregestül „jár”, seregély. És nem használjuk többes számban. De most ne a seregély természetrajzáról, vagy a neve eredetéről essék szó. Csak ... Egy régi ismerősömet látogattam meg ezen nyári délutánon. A falu végén lakik, nagy, széles portán, amelynek jó fele szőlővel, gyümölcsfákkal van beültetve. A méhek, rovarok zúgásában, a nyári délután zsongásában, na meg a panaszban, hogy a seregély lepocsékolta tavaly a szőlőjét, előring a múltból egy régi nyár. A nagyanyám idejéből. Méhesünk volt, gyümölcsfáink, s a meggy- érés idején egyik délután is — kiült a méhesbe nagyanyám. öreg szívén zsoltárok zengtek, a méhek hordtak, munkálkodtak, neki ezek a nyári délutánok voltak a: templom. Nos, hallja, hogy nagyon csivitelnek a „madarak”. A szíve kinyílt: „Ó, de szép”! rögzítette szavakkal magának. S szinte üres lett az idő, amikor a „zsoltárok visszhangját” felváltotta a csend. Süket lett a világ. Talán ezért is nagyon prózai dologhoz fogott, ment gazt szedni a disznóknak. A meggyfák alá, kövér folyófüvet. Felnéz a fákra: nincs meggy! Csak a levél... Vagyis a seregély leverte. Mérgelődött egy sort, de aztán azzal nyugtatta magát, hogy úgyse tudtuk volna leszedni a tetejéről. És szakszerűen magyarázta a seregély szokását. Hogy azt mondják, hasznos, mert rovarokkal, férgekkel él. És hogy ... sok nedvességet kívánó teremtmény, tehát amikor szárazság van, akkor pusztítja a gyümölcsöt, szőlőt. Mert a szervezete kívánja. És, ha szárazság van, akkor a férgek megint csak a nedvesség után húzódnak, beljebb a földbe. És sorolta a férgek természetrajzát és azt mondta: „Minden összecseng a világ élő. eleven életében," Nem tudom, nem is fontos. hogy a szakemberek hogyan magyarázzák, de a régi öregek igv hitték. Ezen gondolkodom, s idézem a régi nyárt, míg az ismerősömmel ballagok lefelé a mesgyén. Aki csak a seregélyről beszél. meg hogy ... mivel riaszthatná az ember, ha nincs puskája? Míg magyarázza. szinte hallom a régi csőszök puskájának pukkanását, amelynek visszhangja cserdült a faluszélen. Igen, minden faluszélt hamarább látogatja a seregély, meg a viharok, meg a szél, meg a napfeljötte ... De, most csak a seregélyről van szó ... — Énrajtam aztán nem fog ki semmi! Még a seregély sem! Én megoldóm a magam dolgát. Az idén borom is lesz! Nem lehet irtani? Majd én elintézem! — hajtogatja emelt hangon. Nem kis önérzet van eme kijelentésben, az biztos. — Nézzed. Ez az! — • áll meg két „alkotmány” előtt, vagyis . .. két kétméternyi "karó, mindegyikén kis ketrec, az egyikébe egy kutya, a másikába egy macska zárva, félméternyi távolságban. S azok nézik egymást, laposakat pislognak. Néha a kutya vicsorítja az ínyét, már nem is mordul, inkább csak sóhajtásnak hat a piegnyil- vánulása. — Fogd meg, te! ingerli a kutyát. A macskának meghúzza a kilógó farkát. Az keservesen vernyá- kolni kezd, mire a kutya éktelenül csahol. Állok, megrettent szívvel. Nézem a két szerencsétlen élőlényt, amelyeket ez az „egyéni út”, ötlet, börtönre ítélt. Immár egy hónapja kucorognak a ketrecekben, s nincs mit kezdeni az életükkel, mint egymásra morogni, fújni, marni a rácsot, mindegy, a seregély nem mer rátelepedni a tőkékre, és ez a lényeg! Az is mindegy, hogy a macskának talán soha nem lesz többet sima a szőre, mindig úgy áll, mint a drótkefe. A girhes háta görbül, mint egy kérdőjel... — Ez az én újításom. Ezek itt egymást marják, már csak úgy, hanggal, a seregély pedig .még a tájékára sem jön a portának! — dicsekszik, mondja, sorolja az ismerősöm, hogyan .jött ez a gondolata. Mert ha csak kiköti a kutyát? Akkor ugat, ha éppen kedve van. De így? Szeretném kérdezni tőle: van magában emberi érzés? De minek? És még ráadásul azon faggat, hogy mit szólnék hozzá, ha szabadalmaztatná a találmányát? Mert ha védik a seregélyt, akkor „mi” is védjük a magunkét, nem igaz? Nincs mit válaszolnom ennek az embernek. Mert amely állat, rovar, kárt csinál, tudom, ésszerű, hogy pusztítsuk. De az is biztos, hogy inkább választanám a gályarabságot, ahol együtem- re, leláncolva, de közös hittel húznánk az evezőt —, mintsem, hogy a „leleményes” emberrel kellene együtt élnem. Hej, régi nagyanyám! Most kezdem érteni: „minden összecseng a világ élő, eleven életében ..vagyis, most úgy érzem, meg kéne tanulni, hogy a minden pusztításnál többet rombol az ember érzelmeiben az embertelenség. Petrovszki Pál: Békési liget
