Békés Megyei Népújság, 1979. augusztus (34. évfolyam, 178-203. szám)
1979-08-19 / 194. szám
o 1979. augusztus 19., vasárnap IZIjilUKfiTd Békési alkotók között Egy hétköznapi délelőtt 3-as számú általános iskola könyvtárterme, amely ezekben a napokban egy valódi, kollektív műterem benyomását kelti. Meseszerű, s művészi a lázas munkát sugárzó rendetlenség. A polcokon az elkészült tempera-, akvarell- és olajképek sokasága- szárad. Érződik, hogy az idő sürgetése egyre fokozódó. Ma csütörtök van, s vasárnap délelőtt 11 órakor nyílik a múzeumi kiállítás. Az aktmodell is föláll, öltözik. Néhány alkotót a város külterületén, egy valóban festői kertben kerestünk fel. Párzsa János, a megyei képzőművészeti szakbizottság titkára, valamint Vágréti János és Petrovszki Pál, a szakbizottság idei nívódíjasai, s rajtuk kívül Varga János és Horváth Lajos ezt a „plain air”-es környezetet választották alkotásuk díszleteiül. Lóránt János is ideérkezett, hogy az elkészült munkákból a kiállításra kerülhetőket kiválogassa. A vidám, oldott hangulatú munkamegbeszélés közben mondja Párzsa János: — A képzőművészeknek egyrészt a továbbképzését is szolgálta ez az alkotótábor. Olyan jeles alkotókkal és művészettörténészekkel volt alkalmunk találkozni, mint Pogány ö. Gábor, dr. Supka Magdolna, Bálványos Huba. Ezenkívül az együttlét, a közös alkotás ténye is ösztönzően hat az alkotókra. Ha számszerű adatot akarok mondani — bár ez nem teljesen tükrözi a jó hangulatot és a hasznosan eltöltött két hét élményanyagát —■, akkor megemlíteném, hogy több mint 150 alkotás készült el, s nagyon sok vázlat. Lóránt János így foglalta össze az idei alkotótelep munkáját: — Az elmúlt évben felmértem a művészi, technikai lehetőségeket, adottságokat. Az idei két hétben már a megvalósítás módozatain munkálkodhattunK. Üzem- és téeszlátogatásokon vettünk részt. Ennek az a célja, hogy minél több, minél jobban az emberekhez kapcsolódó élményanyagot gyűjthessenek össze a részvevők. Tapasztalataim szerint az amatőr festők képeinek zömét tájképek és csendéletek adják. Kevés a figurális kompozíció. Ezen az eltolódáson a művésztelepen szerzett élményanyag sokat változtatott. Kétségtelen, hogy a figurális kompozíció kifejlesztése, megalkotása igen nehéz feladat. De most már elindult, megfelelő érzelmi és gondolati háttérrel csinálják is az alkotók. Nem mindenkiben tisztázódott le a sok-sok benyomás. A vázlatok sokrétűsége, nagy száma is azt bizonyítja: jövőre lesz hol folytatni. Lesz mit folytatni. Mert mindannyi- unknak érdemes. (Nemesi) Fotó: Gál Edit Popnap Füzesgyarmaton Tavaly augusztus 20-án, az idén egy nappal korábban, ma rendeznek popnapot Füzesgyarmaton, a strandfürdőben. Délelőtt és kora délután, az előzetes hírek alapján, Hajdú-Bihar, Csongrád, Szolnok és Békés megyei amatőr beategyüttesek — szám szerint heten — vetélkednek, este pedig kettős koncert zárja a programot, méghozzá neves-hírneves előadókkal: a Beatrice együttes és Radios Béla zenekara, a Tűzkerék uralja a színpadot. A „piáin air”-esek... Békés városa ötödik nyáron fogad alkotókat. A vendégek — képzőművészek és filmesek — büszkén vállalják az amatőr jelzőt. Egy- egy alkotótábor záró kiállításán aztán a közönség is megismerheti azokat az embereket, akik két héten át ott vendégeskedtek. S ismerve a békésiek patriotizmusát, azt is tapasztalhatéve amatőr filmes, ezt a hobbit legfontosabb szenvedélyének tartja. Az idén a játékfilm készítésének módszereivel ismerkedtek meg az amatőrfilmes- szekció részvevői. R affay Anna filmrendező és Né- gyessi Gábor budapesti filmklubvezető segítségével egy játékfilmet is forgattak. Tóth Mária készítette a forgatóA hangosítók: Szabó Miklós, Romics Teréz és Orbán D. László juk: jó érzéssel nyugtázzák, magukénak érzik a művésztelepet, az itt készült alkotásokat. ♦ A Jantyik utcai kollégiumban laknak a vendégek. Az egyik teremben — amely új, még kicsomagolatlan bútorokkal teli — kis asztalka mellett három amatőr filmessel találkoztunk. — Tavaly negyvenperces, színes dokumentumfilmet forgattunk a város mindennapjairól. Mostanra maradtak az utómunkálatok, a vágás és a hangosítás. Jelenleg éppen a szöveget vesszük magnóra — mondja Szabó Miklós. Budapestről érkezett. A harmadik nyarat tölti itt, s láthatóan is nagyon jól érzi magát Békésen. Tizenkét könyvet, s rendezte is a szereplős, az egyik békési házban felvett, A csésze című filmet. Ezenkívül természetesen a tábor hagyományait is folytatták a részvevők: több néprajzi ihletésű alkotás is elkészült. ♦ A 28 képzőművész Lóránt János Salgótarjánban élő, Munkácsy-díjas festőművész irányítása, vezetése alatt dolgozik. A „főhadiszállás” a Azokat a városokat könnyebb lenne összeszámolni, amelyekben a nyári hónapok alatt valamilyen művészeti ágban ne nyílna, s ne működne valamilyen alkotótelep, alkotótábor. Sokan divatnak ítélik a közösségi együttlét ilyen formáit. Vagy éppen hirtelen megszaporodott hóbortosságnak, amellyel a rendező város valakiknek, vagy valami más intézménynek a figyelmét magára szeretné irányítani. Az kétségtelen, hogy a rendező tanácsnak, a vendéglátónak is haszna van egy-egy művésztelepből. Nem forintokkal mérhető haszonról van itt szó, inkább a művelődés-, illetve a művészetpolitika érvényre juttatásából eredő, lassan és nehezen kamatozó haszonról. Természetesen ez is csak akkor „jön be”, ha értelmesen, a lehetőségek és a kívánságok okos összehangolásán alapulva, a divatozás túlzássallangjaitól megfosztva valósul meg. A fogorvosi várószobában vagy fél tucat ember üldögélt. Ám a szokástól eltérően nem a régi folyóiratokat nézegették, hanem akarva- akaratlan egy hústorony férfi szüntelen megjegyzéseire és életrajzi szemelvényeire figyeltek. A hosszú aranyláncon nagy medált viselő ember közel lehetett a hetvenhez, de izmai majd szétpattintották színesen szegett fehér trikóját. Jó húsz év után Detroitból jött haza, és olyan gyermeki elragadtatással beszélt minden „itthoni” dologról, hogy a jelenlevőknek már szinte sok volt. Mindenekelőtt persze a kosztot dicsérte, mondván, hogy évtizedek óta nem evett olyan jóízűen, mint itt, az elmúlt napokban. Pedig Amerikában is állandó látogatója egy helyi magyar vendéglőnek, ahol a honfitársak rendszeresen együtt költik el vacsorájukat. De hát, az még sem igazi — tette hozzá fátyolos szemmel, bár ez hallgatóit egyáltalán nem hatotta meg Az itthoni autózást is bámulta, nem győzvén dicsérni az öccsét, aki most mindenüvé sofiroz- za őt. Fantasztikus, milyen ördögi ügyességgel furikáznak ezek a pesti autósok a szűk utcákon. Hogy tudnak vezetni! — hajtogatta elismeréssel. Valaki ellenkezni próbált, mondván, hogy az amerikaiak köztudottan igen biztos kézzel ülnek a volánnál. Hiába. Ott nem kunszt — tolt félre minden kételyt az amerikás —, ez a művészet! Még hosszan ecsetelhetném, miként lelkendezett, de fölösleges. Egyrészt, mert számosán vagyunk, akik találkoztunk már a hazalátogatóknak ezzel a jellegzetes fajtájával. Egyszerűen azért, mert igen sokan és egyre többen jönnek mostanában haza, rokonokhoz, barátokhoz, temetőt és egykori vendéglőt látogatni, csevegni, dumálni, kicsit tűnődni, megilletődni. Másrészt — és ezért nem folytatom az akaratlanul is irónikusra sikerült tudósítást — mindennek ellenére a leírtaknak, tehát e jelenségnek a fele sem tréfa. Utazni, legalább időnként más tájakon, más emberek, szokások közepette forgolódni, igen sokunknak lelki szükséglete. De az általánosnál is ellenállhatatlanabb kényszer hajt bennünket vissza-visszatérni oda, ahol, ha nagyon-nagyon régen is, sőt annál inkább, ifjú szívvel jártunk. Ahol szerettünk és szeretve voltunk, ahol barátok — és ellenfelek — vettek körül bennünket. Ahol, ha csak ritkán, vágy- rövid ideig is, de boldogok voltunk. És százszorta erősebben tör fel ez a kényszerű érzés, ha időközben más világba szakadtunk, ha a kisebb vagy nagyobb mértékben érzett idegenséget legyőzendő van szükségünk megerősödni, akárcsak megbizonyosodni a gyökerekben. Ha kiterjedésében sokszorosa is a hozzánk érkezők tömege a hazalátogatókénak, mi érthetően különös melegséggel várjuk és fogadjuk azokat, akik hosz- szabb-rövidebb ideje innen származtak el. Nem mintha közömbös lenne számunkra, hogy a magyar hol boldogul, itthon-e vagy idegenben. Hanem mert, tudomásul véve az adott helyzetet, őszintén érdekel minket a sorsuk. És ez az érdeklődés használ nekik is, nekünk is. Nekik számos esetben — és ez aligha ellentmondás — megkönnyíti egy másfajta élet elviselését, sőt a beilleszkedést. Mert a mi érdekünk is, hogy boldoguljanak. Hogy tisztességet szerezzenek nevünknek. És ne tépjék el a szálakat. Arról nem is szólva, hogy a hazalátogatók előbb-utóbb majd mind — új barátaik, családtagjaik, munkatársaik köréből — mások érdeklődését is fölkeltik hazánk iránt. Hát nem természetes-e, hogy mind csekélyebb számú kivétellel, ők az elsők, akik ha tehetik, jó hírünket keltik. Hát erről jutott eszembe a fenti, csak félig-meddig mulatságos eset. Az esetről pedig az említett néhány gondolat. Balogh János
