Békés Megyei Népújság, 1979. augusztus (34. évfolyam, 178-203. szám)
1979-08-07 / 183. szám
* 1979. augusztus 7., kedd Békésen Szundikálnak a körösnagyharsányi óvodások. Ilyenkor a gondozó nénik is pihenhetnek egy kicsit Fotó: Orbán Károly Üzemi baleset után tem észre, hogy ismétel a gép. Rettenetes volt, még öngyilkosságra is gondoltam utána. 1979. április 26-án, 15 óra 30 perckor a Csepel Autógyár 4. számú gyárának kö- rösladányi gyáregységében a húszéves Körmendi Erzsébet betanított munkás hat ujját levitte a sajtológép. Mindkét kezéről a középső hármat. A súlyos csonkulásos baleset után két hónapra a fiatal lány július 2-án, hétfőn munkára jelentkezett, és azóta műhelyadminisztrátorként dolgozik. Előzmények „ ... a sajtológép műszakilag igen rossz állapotban volt. A baleset közvetlen oka az, hogy az ismétlésgátló kilincsvisszahúzó rugó csapszege a szakszerűtlen beépítés miatt kiesett. A kilincsmű ezért a művelet befejezése után nyugalmi helyzetébe nem. ment visz- zsa, a gép folyamatos ismétlésre állt. Az így je*- lentkező nagy erőhatást a szakszerűtlenül javított fékszalag nem tudta átvenni, s elszakadt.” (Részlet a kivizsgálásból.) A kétszeres szakszerűtlenségről Valentinyi Márton, a Szakszervezetek Megyei Tanácsának munkavédelmi felügyelője a következőket mondja. — Amikor a keresztékek, csapszegek beépítése csak függőleges helyzetben lehetséges, úgy a csapszeg beütését minden esetben felülről kell megcsinálni. Ezáltal biztosítható az önzárás feltétele, és az, hogy a működésből jelentkező igény- bevétel hatására sem tud a csapszeg kiesni. A fékszalagot két ízben hegesztették. Első ízben a törzsgyárban a gép felújítása során, másodszor Körösladányban. Ez utóbbi szakszerűtlenségre magyarázatul az szolgálhat, hogy a törzsgyárban is így csinálták. Részletek a környezettanulmányból „Szüleit, rokonait nem ismeri. Körmendi Erzsébet kéthetes korában állami gondozásba került, később nevelőszülőknél élt Cegléden. Nevelőszüleivel kapcsolata az előző évben megromlott, ezért elhagyta őket és Körösladányba költözött. Munkát gyáregységünkben vállalt, ahol 1978. szeptember 15-től mint présüzemi munkás dolgozik. Az általános iskola nyolc osztályát elvégezte, szakmája nincs, bár korábban akart tanulni. Jelenleg saját bútorával berendezett külön szobában lakik, szobája tiszta, otthonos. A háztulajdonosokkal — akiknek három gyermekük van — jól kijön, őt családtagként kezelik. A lakás háztartási gépekkel (mosógép, hűtőgép stb.) és szórakoztatóeszközökkel (rádió, televízió) megfelelően el van látva. A felsorolt tárgyak a ház tulajdonosáé, de mint családtag azokat ő is használtatja. Rádióhallgatás és televíziónézésen kívül sokat olvas. Hasonló korú fiatalokkal sétálni megy vagy moziba. Szocialista brigádnak nem tagja, bár szeretett volna belépni, de a meglevő brigádok nagy létszámuk miatt új tagokat nem vesznek fel, új brigád megalakítására pedig ez ideig nem került sor. Munkatársai törődnek vele, ami jólesik neki. Balesete óta többen meglátogatták. Felgyógyulása után szeretne tovább dolgozni, munkatársai között maradni. Tisztában van azzal, hogy azt a munkát, amit eddig végzett, balesete miatt tovább nem csinálhatja. Az új, ismeretlen munkaköréhez hajlandó tanfolyamot, vagy iskolát elvégezni. Hajlandó más gyáregységben is dolgozni. Távolabbi terve az, hogy szeretné elvesztett ujjait műujjal pótoltatni, hiszen erre a munka miatt és esztétikai szempontból is szüksége van.” (1979. május 15.) Erzsiké — most — Mindenki nagyon meg volt lepve, amikor bejöttem a gyárba dolgozni. Mondták is, hogy nem vártak ilyen hamar. De nekem ez a két hónap is nagyon hosszú volt. Jó kedélyű, mosolygós, kiegyensúlyozott fiatal lány. Előtte a műhelyiroda asztalán munkalapok, az egyikre az előbb írt rá- néhány szót. — Ez volt az igazi meglepetés. Hogy írni tudok. Talán még szebben, mint azelőtt. És újból kézimunkázom ... Ügy örül, mint egy gyerek. Pedig... — Azon a csütörtökön dél- utános voltam. Három órától fél négyig semmi baj, szépen haladtam a bilincs- előhajlítással, olyan kétszáz darab körül jártam, ami negyven perc normaidőnek felel meg. Nagyon gyorsan kelj dolgozni, és későn vetDe gyorsan felülkerekedett az elkeseredettségen, s tíz nap alatt, míg a kórházban volt, ritka nagy akaraterővel először enni, aztán öltözködni, majd írni megtanult két ujjal. Ez önbizalmat adott, s tovább gyakorolta az írást, hogy mielőbb dolgozhasson. Az ősszel pedig megkezdi a közgazdasági szakközépiskolát, hogy a baleset utáni új helyzetben, új hivatásra készüljön. — Mindig a vassal szerettem dolgozni, az érdekelt igazán, azt csináltam Pesten is, az északi járműjavítóban. De ehhez is kedvem van, mert így is a szakmában maradok. S talán még közgazdász is lehetek ... A mozgalmi munkát is folytatja a KlSZ-vezetőség- ben. És újat is vállalt, amikor visszajött dolgozni; a szakszervezeti könyvtárosságot. A jövő biztosítása Erzsiké közérzete jó, tele van bizakodással, s ez nem csak neki — erős egyéniségének — köszönhető. Nagy része van ebben annak, hogy a gyár a balesetből fakadó összes törvényes kötelezettségének eleget tett, és tesz ezután is. Vita nélkül. Azonnal felkeresték még a kórházban, majd otthon is, hogy érezze a biztonságot: a gyárban mindig helye lesz. És kérés nélkül teljesítették mindazt, amit másutt, oly sok helyen csak hosszas huzavona és pereskedés után kap meg a balesetet szenvedett dolgozó. És továbbsegítik. Tanulmányai folytatására szerződést kötnek vele. Ihtézik a lakásügyét, s előreláthatóan még szeptemberben sikerül megszerezni a másfél szobás OTP-lakást. S ha beköltözik, akkor kerül sor az ő meglepetésükre, amit Erzsiké talán már sejt is. Háztartási gépeket fog kapni. Vass Márta A Medicor Művek debreceni orvosiműszer-gyárában ebben az évben 160 millió, egyszer használatos injekciós tűt készít az a berendezés, amelyet ' 1978 áprilisában helyeztek üzembe. Az itt készült termékeket a legkorszerűbb eljárással; sugársterilizálással fertőtlenítik. Belföldi felhasználásra ebben az évben mintegy 45 millió tű készül Debrecenben (MTI-fotó — KS) Csak egy telefonba kerül... Kockás irkalapra vetett, kusza betűkkel, félbehagyott mondatokkal írt levelet hozott a posta a Szerkesszen velünk rovathoz. Az első pillantásra látni: a sorok szerzőjének nem kenyere a toll- forgatás, korát illetően inkább a dédike megszólítás illenék hozzá, mint a nagymama. ......Arról van szó, hogy a földért, amivel tartoznak, fizessék ki. Eddig kaptam 882 forintot. Igaz, hogy a többit is ki akarta fizetni a termelőszövetkezet, de én ragaszkodtam a földhöz... Mán csak azt kérem, ami jár adják meg. Maguknak nem kell szaladgálniuk, csak egy telefon és máris kész. Ezért fordultam önökhöz. Remélem, hogy minél hamarabb elintézik... Maradok tisztelettel, Szaszák Andrásné, Vörös Csillag Mg. Termelő- szövetkezet, Telekgerendás...” * * * Bevallom, a Szerkesszen velünk rovat iránt érzett bizalom nagyon jólesett. Az is igaz, hogy néha olyan egyszerű kéréssel fordulnak hozzánk ismeretség hiányában, hogy valóban „csak” egy telefonba kerül és máris elintéződött a rég húzódó ügy. Ez esetben azonban nagyon ridegnek és embertelenségnek tartottam volna „csak” a telefonhoz nyúlni. Felkerestem a telekgerendá- si Vörös Csillag Termelőszövetkezetet. Elsősorban szerettem volna tudni: hol, milyen körülmények között él a néni. Csakhogy olvasónk elfelejtette az irkalapra ráírni* a címét. Kíváncsi voltam arra is, hogy mi a sérelmes földhistória... * * * Amikor csak a nevet említettem, egyértelmű volt a válasz: „Kérem, ilyen nevű tagunk nem volt és nincs!” Már-már azt hittem, hogy valaki „tréfát űzött” a Szerkesszen velünk rovatból, amikor elmondtam a bűvös mondatot: Kérem, Szaszák Andrásné valami rendezetlen földügyről írt a Népújság szerkesztőségéhez. Nem tudnának mégis valamiben segítségemre lenni? — Dehogynem! — hangzott egyszerre többféléi. — Nyár lévén azonban, nyitva volt az ajtó és a többi irodából átjöttek. — Tudod — emlékeztették egymást —, az a sánta lábú néni, aki mankóval jár. ö maga tényleg nem volt tagunk, de az édesanyja és a két testvére igen. Flender lány, itt élt sokáig egy tanyában. Édesanyja után örökölt földet. A megváltási árat sehogyan sem akarta felvenni, mindenképp ragaszkodott a földhöz... Néhány perc múlva előkerült a gondosan vezetett kimutatás. Ott állt gyöngybetűkkel a lista végén Szaszák Andrásné neve, s a. rubrikákban a következő adatok: örökölt földje egy hold és 74í5 négyszögöl, aranykorona- értéke átlag 33—38, a megváltási ár — nyolcvan forintjával szorozva — 2670 forint. 1971-ben felvett 900 forintot, de a következő pénzküldemény átvételét megtagadta, így a szövetkezet tartozik a földtulajdonosnak máig is 1700 forinttal. A tartozást piros tintával írták a sor végére. Hirtelen magam is végigfutottam a listát, és pem kerülte el a figyelmemet, hogy több — főleg asszonynév — után ott piroslanak a tartozás számai. * * * — Igen, ezek mind rendezetlen földügyek — magyarázzák a szövetkezeti irodán. — Legtöbb tulajdonos 70—80 év körüli, ragaszkodik a földhöz, nem akar róla lemondani. Pedig nincs belőle semmi haszna. Hiszen 1969-ben pontosan azért született határozat a föld megváltásáról, hogy a nagy természeti kinccsel jobban gazdálkodjék az ország. A termelőszövetkezeti tag saját maga dönti el, hogy fel- ajánlja-e megvételre a földjét, vagy sem. De aki nem tag, nem mezőgazdasági munkából él, annak a mi területünkön való öröklött földjét meg kell váltani. Ezekkel az emberekkel elbeszélgettünk, ismertettük a földhivatal határozatát, de többen visszaküldték a pénzt. Ma is vásárolunk földet olyanoktól, akik önként felajánlják. A megváltási tartozásunkat pedig évről évre beírjuk, felesleges adminisztrációt és pénzlekötést jelent. Mi. szívesen kifizetjük azoknak, akik meggondolták magukat. .. A jó szándék felől nem kételkedem, de fülemet mégis sértik a rideg szavak. Hiszen amint elmondották, több magatehetetlen öregről van szó, aki talán nem tudja, mit tegyen. Talán jó lenne újból felkeresni őket, elbeszélgetni velük. Egyikmásik, valószínű, elfogadná a pénzt, de elképzelhető: a föld tulajdonjogáról épp az öregség miatt nem mond le valaki. * * * Ilyen gondolatok kavarogtak a fejemben, miközben elindultam megkeresni levélírónkat, aki férjével és lánya öttagú családjával Békéscsabán, a Kassai u. 2. szám alatt lakik egy szép tágas új házban. A kép idilli Ül az öregasszony egy alacsony széken, ölében egy habfehérbe öltöztetett kisbaba. Ringatja, halkan dudo- rászik, megpróbálja elaltatni. Arca csak úgy ragyog a boldogságtól. Ezüstfehér haját kendővel hátrakötötte, a mankó a széktámlához döntve „pihen”. Amikor megtudja jövetelem okát, leteszi a kisbabát és szelíd arccal mondja: — Az a föld nekem jogos. Annyit futkostam az utóbbi időben, jártam a földhivatalban, a tanácsnál, a termelő- szövetkezetben. Akartam, hogy kimérjék a földemet. De most már ott tartok — az emberem is beteg, nincs, aki dolgozzon —, hogy jó lenne a pénz is. De hiába írtam. .. — A pénzt azonnal kifizetik, csak tessék egy levelet írni, vagy valamelyik családtagot kiküldeni. Hiszen korábban is kifizették volna, de nem tetszett elfogadni. Miért? — Miért, miért! Mert az a föld az én jussom, az én örökségem. Szüléimé volt, jogom lenne hozzá. De hát elvették. Mit csináljak, öreg vagyok és béna. Az ember is beteg, a lányomnak a férjjel, a három gyerekkel épp elég a gondja. Nincs, aki földet műveljen. Jöjjön hát akkor az a pénz... Ary Róza volt nálunk, a vendégek nagyszerűen érezték magukat. Kinyitja a bánszekrény ajtaját — mahagóni —, bent különböző formájú üvegele garmadája. Skót whisky, Napóleon meg az isten tud eligazodni a különböző külföldi márkákon. Mondom, ha lehetne inkább egy pohár hűsítőt kérnék. — Tudok egy kis limonádét csinálni, ha megfelel. Az asztalon is ezüstfogantyús csengő. A csilingelősre fiatalabb nő nyit be. — Kérem, csináljon egy pohárka limonádét. — Mi volt tegnap a vacsora? — Ó, semmi különös, olyan véletlenül verődött össze a társaság, nem tudtunk rá készülni. — Aztán elmondja, hogy sebtében egy kis kaviáros szendvics készült, majd akadt otthon konzervgomba, s rántottak két dobozzal, tartármártással szolgálták fel. — Nem veszi indiszkréciónak, ha megkérdezem, mennyi a család jövedelme? Az asszony rosszallóan néz rám és alig titkolt indulattal mondja: — Nem szoktam elszámoltatni az uramat, csak ne szenvedjünk hiányt semmiben. — Kocsi? — Két autónk van, sajnos az egyiknek még nem jutott garázs, nincs hely az udvaron, valahol majd építünk egyet. — Hány gyermekük van? — Egy fiú és egy lány. A fiunk most végzi az egyeteEmberek, életek, sorsok Kaviár és petróleumlámpa Amikor egy szociológus család lakja. Kétszintes, alul barátomnak megpendítettem, hogy a vagyoni végletekről szeretnék ismereteket szerezni, le akart beszélni róla. — Nézd, az az igazság, hogy valóban vannak gazdagok és hozzájuk képest nagyon szegény emberek, de ez a gazdagság és szegénység ma már relatív dolog, sem egyik, sem másik nem mérhető- a felszabadulás előtti viszonyokkal. Engem azonban rendkívüli módon izgatott a téma és nekivágtam a megyének, felkutatni a két végletet képviselő családot. Hogy miért? Meg szerettem volna tudni: milyen életszemléletet szül a mostani gazdagság, s azt, milyen a mostani szegénység. Bevezetőben még annyit, hogy sem a települést, sem a neveket nem közlöm, sem kellemetlenséget, -sem szégyenérzetet népi szeretnék kiváltani írásommal.^ Kezdjük ^ színhellyel. A település a' megyében átlagosnak mondható, nem karé- józzák zsíros jó termőföldek, nagyobb összefüggő szikterülete sincs, ha található is, itt-ott foltokban. Nagyobb ipari gazdasági egységgel nem rendelkeznek, ami itt meghatározó, az a termelő- szövetkezet, amely nem tartozik a kiugróan jól, eredményesen gazdálkodók közé, de igaz, egyszer sem kellett még szanálni. A külső szemlélőnek a ház már maga elárulja, nem akármilyen vagyoni helyzetű a garázs, szépen erezett, fényesre lakkozott ajtóval. A kerítéstől a házig vezető utat magasra nőtt rózsafák szegélyezik. Üde zöld a pázsit, látszik, gyakran nyírják, majdnem olyan, mint egy angol főúri kastélyban. Már- ványutánzatú lépcső vezet fel % felső szintre. Halkan, diszkréten szól a bim-bam csengő, a háziasszony jön selyem köntösben ajtót nyitni. _ — A férjem sajnos most nincs itthon, de fáradjon beljebb, ott beszélgethetünk. Az előszobában vastag perzsaszőnyeg, faborítás a falakon. Várom — a hely erre predesztinál —, hogy jöjjön a lakáj. Az előszobában nem illik beszélgetni, beljebb tessékel az egyik szobába. Bent ultramodern bútorok, a falakon képek nem akármilyen mesterektől. Koszta, Iványi, Csók, Kohán, Thor- ma. Ki akarok bújni a cipőből, a háziasszony fensőbb- séges pillantással mér végig. — Hagyja csak, nálunk nem szokás. Leülünk az öblös fotelbe. Az asztalon faragott cigarettás doboz, népi iparművészeti remek. Felemeli a tetejét, mint filmekben látható, lassított mozdulatokkal, úgy, hogy szemügyre vehetem az ujjait, a köves aranygyűrűket, hosszúra hagyott lakkozott körmeit. — Gyújtson rá. Választék van bőven, nem Kossuth, sem Symphonia. — Milyen italt parancsol? Bár most nincs nagy választék, tegnap este egy kis zsúr
