Békés Megyei Népújság, 1979. július (34. évfolyam, 152-177. szám)

1979-07-01 / 152. szám

1979. július 1., vasárnap Koszta Rozália: Lány virággal Aligha sa jnálta utólag a tv eilőtt töltött időt, aki meg­nézte a Nem félünk a farkas­tól című filmet, ami Edward AI bee azonos címet viselő, híres drámájából készült 1966-ban. Akárcsak a szín­mű/, a (film is hatalmas si­kert aratott világszerte, seat nagyrészt Elizabeth Taylor és Richard Burton alakítá­sának köszönhette. Másképp hat, más élményt nyújt a film mozivásznán, mást a televízió képernyőjén. Megint más a dráma színpa­don, mint ugyanannak a drá­mának a feldolgozása film­ben. Más a drámát olvasni — ahol a könyv és az olvasó bizalmas kettesben maradva közelednek egymáshoz —, és más ugyanazt a művet a színház társulatának együttes munkájaként színpadra állít­va látni, hallani, a kollektív játék tagja lenni a színház­ban. Különböző műfajok te­hát — különböző eszközök­kel és hatásokkal —, ugyan­akkor önmagunknak ártunk, ha azonos elvárásokkal kö­zelítünk feléjük, azt várjuk például a filmtől, amit csak a színdarab nyújthat, vagy a drámától, amit kizárólag az olvasmány. A darabokat min­denképp érdekes elolvasni is, akár a színházi előadás vagy Ifilm lelőtt, vagy után. „A színház jelenti számom­ra a művészetet, ami lehe­tővé teszi, hogy megbirkóz­zam az élettel, hogy élhes­sem az életet.” Nyilatkozta Edward Albee 1961-ben. „A színház átvilágítja az életet. Még hogy minek nekünk a művészet? Minek az életet ily módon átírni? Hogy is mondjam...? Valahogyan gazdagít a színház..., vala­hogy hozzátesz valamit énünkhöz... Valami véghez- megy bennünk, amikor egy másik embert 'látunk csele­kedni, viselkedni. Valami történik, mégpedig úgy, hogy csillapíthatatlan vágyat ér­zünk, hogy részt vegyünk mások életében, hogy bele­szólhassunk abba. Rádöbbe­nünk, i hogy átélünk, átér- zünk, átgondolunk,, tehát ta­pasztalunk valamit... Ügy hiszem, ha az ember nem más emberként hagyja el a színházat az előadás utón, mint ahogy belépett oda, akkor csak a pénzét pocsé­kolta!” Edward Albeet nem vélet­lenül emlegetik Arthur Mil­ler és Tennessee Williams után napjaink egyik legte­hetségesebb amerikai dráma­írójaként. 1928-ban született Washingtonban, a New Yor­ker Varieté tulajdonosa és menedzsere, Reed A. Albee fogadta örökbe. A Columbia Egyetem hallgatója volt, majd 1949-től alkalmi mun­kákból élt. A hatvanas évek elején beutazta a Szovjet­uniót, Lengyelországot, Cseh­szlovákiát és Magyarorszá­got. Kevésbé sikerültek lírai és prózai próbálkozásai, dráma­írással az ötvenes évek vé­gétől foglalkozott. Gyermek­korára eső találkozásai a színházzal, majd Tennessee Williams, O’Neill, Ibsen és Strindberg nagy hatással vol­tak egyéni fejlődésére. Szin­te minden drámájában az „american way of life” (az amerikai életmód) ellen lép fel, konkrét társadalmi je­lenségeket, így az elidegene­dést férfi és nő, gyermek és felnőtt, barátok és ismerősök Kiállítás a Műcsarnokban A hódmezővásárhelyi őszi tárlatok anyagából Németh József: Évszakok Huszonöt évvel ezelőtt, 1954 októberében nyitotta meg kapuit először Hódme­zővásárhelyen az őszi tár­lat. Az elmúlt negyedszázad őszi tárlatainak anyagából most retrospektív kiállítás nyílt a Műcsarnokban. Az alföldi festészet e je­lentős és hagyományokban gazdag városa — amely ko­rábban is olyan művészne­veket vonultatott fel, mint Tornyai, Rudnyai vagy End­re Béla — ma is inspiráló mecénása a képzőművészek­nek. Művésztelepén, a Kép­zőművészeti Főiskola nyári művésztelepi gyakorlatán sokan megfordultak, sokan és sokfélét alkottak. De az őszi tárlatok azzal az elkép­zeléssel indultak, hogy a vá­sárhelyi kiállítások sajátos arcéllel, meghatározott pro­fillal rendelkezzenek. Ezért tették a kiállítást meghívá­sossá, s a meghívás feltétele a tájhoz, a városhoz fűződő kapcsolat lett és maradt mind a mai napig. Az őszi tárlatoknak nem kis szerepe volt abban, hogy kialakult, megszilárdult a művészeti irodalomban a vásárhelyi is­kolának nevezett művészeti irányzat. A vásárhelyi műhely alko­tói céljaik azonosságát, szel­lemi közösségüket nem fog­lalták semmilyen proklamá- ciókba. Az eltelt negyedszá­zad alatt munkáikból bon­takozott ki, szilárdult meg a műhely egysége. Közös jellemzőik a hagyományvál­lalás, az alföldi realisták etikájának, művészi maga­tartásának, elkötelezettségé­nek követése, valamint a realista látás- és megjelení­tési mód. Gyökereik a ma­gyar festészet népi, plebejus vonulatához, Tornyai, Kosz­ta, Nagy István örökségéhez kötik őket. Ügy vélik, nagy elődeik értékeire építeni le­het a XX. század második felében is. Ez a kötődés azonban nem stilláris jegyek ismétlésében nyilvánul meg. A humanizmusban és a tájszeretetben vállalják a folytonosságot. Humaniz­musukból fakad társadalmi érzékenységük és felelősség- tudatuk. Humanizmusuk nem el­vont, hanem korukhoz, kör­nyezetükhöz, a körülöttük le­játszódó eseményekhez, tár­sadalmi folyamatokhoz kap­csolódik. Részesei, tanúi és hű krónikásai voltak a táj és a benne élő ember legna­gyobb (társadalmi, történel­mi méretű változásának, a mezőgazdaság szocialista át­szervezésének. A mezőgazda­ság szocialista átszervezése az Alföld életében olyan változást hozott, hogy ennek kifejezése az ide kapcsolódó művészet, festészet legna­gyobb feladatát jelentette. Az azonos -táji, társadalmi, emberi világon és a rokon művészeti-etikai alapálláson túl összeköti a vásárhelyiem két — szintén hagyomány­tiszteletükből táplálkozva — realizmusuk is. Ez a realiz­mus azonban korántsem a látott világ lemásolása, ha­nem valóságélményük újjáte- remtése, átírása útján való­sul meg. Ugyanakkor csak az átélt valóság nyújt számuk­ra művészileg kifejezhető, tolmácsolható élményt. Szinte felüdülés oly sok absztrakt és formabontó ki­állítás után ilyen, legjobb hagyományainkat folytató re­alista művet látni A kiállítás július 22-ig tart nyitva. között, az elhatalmasodó kö­zönyösséget, a kommuniká­ció feleslegessé válását, s ez­zel a nyelv kihalásának fe­nyegető veszélyét kritizálja. Megdöbbentő erejű dialógu­sokkal, kíméletlen őszinte­séggel, alakjainak mélyre ha­toló lelki boncolgatásával dolgozik. Állatkerti történet című egyfelvonásosában a nagyvá­ros kisemberének félelmetes magányát úgy érzékelteti, hogy. bemutat egy férfit, aki — mivel az emberekben már semmi emberit, egyetlen ked­ves hangot, egyetlen megér­tő pillantást sem talál —, az állatokban kezdi el keresni az emberit. Az állatokhoz húzó ragaszkodása végül szexuális őrületté fajul, az egészséges igény beteg lesz, tébolyult, s ez hajtja az ál­latkertbe, majd az önkéntes halálba. A homokozó című drámán is nyilvánvaló az abszurd dráma hatása. Annyi a kép­telenség, akkora ia homály a személyek és az események körül, s az őrület itt sem is­mer határokat. Annyiban azonban mégis különbözik Albee minden írása az euró­pai abszurdtól, például Iones­co vagy (Beckett drámájától, hogy Albee tiltakozik, s ez­zel mindenkor nagyon is konkrét társadalmi veszé­lyekre céloz, nem törődik be­le a szenvedésbe, hanem megpróbálja letipomi az ókait, szeretné, ha alakjai győztesen kerülnének ki az emberi méltóságukért vívott harcból. Ezért harcol maga is. Bessie Smith halála című darabjával a faji megkülön­böztetés amerikai gyakorlata ellen tiltakozik. Megtörtént eset alapján született a mű. Egy híres amerikai néger dzsesszénekesnő autóbalese­tet szenvedett, de nem sérü­léseibe, hanem abba halt be­le, hogy két kórházban is megtagadták a segítséget, s mire egy harmadik kórház ugyancsak fehér orvosa haj­landó a beavatkozásra, már késő. A három említett egy- felvonásost Nyugat-Berlin- ben mutatták be első ízben 1959-ben, s New Yorkban csak egy évvel később. Nem félünk a farkastól című háromfelvonásosában lehetősége nyílt a szerzőnek arra, hogy alakjainak lelki világát alapos gonddal fel­tárja és részletesen elemezze. Sikerült. A két értelmiségi házaspár egymást gyötrő já­tékaival, elkeseredett önmar- cangolásaivai az egész ame­rikai társadalom illúzióinak összeomlását, az össztársa­dalmi elidegenedést tükrözi. Érzelmek, ösztönök, őszinte és hátsó gondolatok tengerei­nek óriási hullámai csapnak össze. Vágyak, szenvedélyek szárnyalnak magasba, hogy vereségek, megtorlások csap­hassanak le végzetesen. Egy­re inkább élessé válik egy kérdés, ami megválaszolatla­nul lebeg a szereplők fölött: Ugyan, hogy szólhatnék őszintén a másikhoz, amikor önmagámnak is hazudók, önmagamat is megcsa­lom? ... És a néző, akár a színda­rab, akár a film nézője, megdöbbenten ülve marad, s hirtelen nem tudja, sajnál- ja-e avagy megvesse a lá­tottakat. Aztán jó, ha önma­gához fordul, és elgondolko­dik saját életén. „Mindig szilárd meggyő­ződésem volt — mondta Al­bee 1965-ben —, a drámaíró elkötelezettségéhez hozzátar­tozik, hogy abban a remény­ben, hogy majd változtatnak rajta, megmutassa az embe­reknek, milyenek, és milyen körülöttük a világ, amely­ben élnek.” Niedzielsky Katalin Vajnai László: Valamelyik kontinensen Egy kalandvágyó fiú valamelyik kontinensen hajóra szállt. és minden kikötőben megkedveltette magát a szigeteken szedett csodálatos virágokat a kedvesének szerelmese volt a víznek a fénynek a szélnek a szigeteket elnevezte a Jóság Reménység Boldogság szigetének de útjain bárhová tévedt bármerre járt mindenhonnan haza talált. Valamelyik kontinensen unokáinak mesél a vén tengeri medve — ifjú korára emlékezve KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Színház, mozi, könyv és televízió

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom