Békés Megyei Népújság, 1979. július (34. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-01 / 152. szám
1979. július 1., vasárnap o Mi lehet Móricz mai üzenete? Mindnyájunk öröksége Klasszikusainkat szeretjük szobortalapzatr,a állítani. Kőbe faragva, bronzba' öntve fogadják az utókor hódolatát, holott talán mondani szeretnének valamit. A száz esztendeje született Móricz Zsigmond életét, munkásságát is ünnepi szónoklatok és megemlékezések méltatják. Joggal, hiszen népének egyik legnagyobb krónikása volt, aki halhatatlan művekben mutatta be ennek a népnek életét és törekvéseit. Egyéniségéhez illik a kőszobor, különösen az a vaskosan rusztikus forma, amelyet Medgyessy Ferenc ismert Móricz-portréja mutat. Egyénisége: konok következetessége, hatalmas munkabírása, elpusztíthatatlan életereje az egyetlen darabban faragott kövek szilárdságához hasonlatos. Illik hozzá a kőszobor, igazi lényét mégsem fejezheti ki. jVtóricz a legnehezebb helyzetekben is szilárd emberi egyéniség maradt, a nemes kövek kitartó erejével viselte azokat a terheket, amelyeket alkotó munkája halmozott szüntelenül vállai- ra. De nemcsak ennyi volt. Kőnehéz kitartása mögött vad, szenvedélyes élet lobogott. Indulatok fűtötték, eszmélete és képzelete szüntelen mozgásban volt, agya és szíve mindig dolgozott. Nem illik hozzá igazán a szobrok nyugalma. Az ünnepélyes méltóság sohasem tetszett neki. Valójában utókorától: a jelentől sem hódolatot vár. Inkább figyelmet és megértést, azt hogy a jelenkor is hallja meg szavát, értse meg üzenetét. Mi lehet Móricz mai üzenete? Lehet-e üzenete egyáltalán egy írónak, aki több mint harmincöt éve halott? Aki egészen más korban élt, egészen más tennivalókkal viaskodott, mint a jelenben élő nemzedék? A kérdés irodalmunk eleven gondjára utal. Halljuk a kételyt, amely Móricz Zsigmond időszerűségét olykor megkérdőjelezi. Vajon mi lehet a mondanivalója a jelenben, 1979-ben annak az írónak, akinek sorsa és munkássága ma n^ár jórészt az irodalomtörténetírás birtoka? Móricz valóban saját korának kérdéseire válaszolt, s ezek a kérdések ma már jórészt történelmiek. A magyar parasztság sorsa, amellyel annyi munkájában, s oly szenvedélyesen foglalkozott, azóta történelmi méretekben alakult át. A ikép, amelyet Móricz erről a sorsról adott, ma már a múlté: történelmi dokumentumértéke van. És megváltozott a magyar vidék, a magyar vidéki értelmiség helyzete, sorsa is. Vajon, ha az ábrázolás tárgya múlt időbe került, elveszítette volna időszerűségét maga az ábrázolás is: a hatalmas társadalmi freskó, amely Móricz Zsigmond regényeiben, elbeszéléseiben a huszadik század első felének magyar életéről kibontakozott? A történelem valójában nagyot fordult azóta, hogy Móricz megmintáztj, műveiben a teljes magyar valóságot, a teljes magyar életet. S lehet, hogy a kor társadalomtudományi, szociológiai és statisztikai képe ma már valóban múzeumi anyag. Nem így az irodalom. A jó regény, Móricz Zsigmond regényei mindig többet adnak .mint pusztán szociológiai ismeretet. Az embert ismerjük meg általuk: a huszadik század első felének magyar társadalmában élő ember gondolkodását, érzéseit, magatartását — az értelem és a szív belső történetét. Ahogy Tolsztoj vagy Balzac regényeiben sem pusztán a tizenkilencedik századi orosz főnemességgel és francia polgársággal találkozunk, hanem magával az emberi egyetemességgel: a tervezgető, küzdő, szenvedő, harcaiban elbukó és felemelkedő ember sorsával is. Nemcsak az elbeszélés tárgya maradt eleven, az írói munkát vezérlő erkölcs is. Móricz Zsigmond emberi hűsége és művészi elkötelezettsége, amellyel népe sorsa fölé hajolt. Az irodalom, s különösen Kelet-Európá- ban, ahol mindig egy népi és nemzeti közösség történelmi sorsáért, kellett felelősséget vállalnia, az irodalom nemcsak az esztétikum dolga, hanem az erkölcsé is. És az irodalom etikáját mindig az jelzi, egyszersmind az teremti meg, hogy az író mennyire tudott azonosulni népének sorsával, vágyaival, törekvéseivel. Ez a közösségi hivatástudat és írói etika a magyar irodalomnak is legszentebb — soha el nem évülő — hagyományai közé tartozik. Ezt a hagyományt — Balassi Bálint, Zrínyi Miklós, Csokonai Vitéz Mihály, Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor, Arany János örökségét — vállalta, vitte tovább Móricz Zsigmond is. Nem egyedül: Ady Endre társaságában, aki mindenben szövetségese, testvére volt. Móricz és Ady közösségi tudata, népi elkötelezettsége ma is irodalmunkat alakító morális erőt jelent. A regényíró példája és tanítása ma sem veszítette el időszerűségét: Móricz Zsigmond műveiben tesz tanúságot a közösségi hűség és szolgálat erkölcse mellett. Szavára érdemes figyelni a jelen irodalmának is. És végül nem évült el Móricz Zsigmond művészi módszere sem. Noha éppen az ábrázolás mikéntje az, amely leginkább ki van szolgáltatva az idő múlásának. így lett a romantikából vagy szimbolizmusból irodalom- történeti fogalom; módszer, amelyet a jelen irodalma már nem tudhat, nem is akarhat feleleveníteni. Móricz kezdetben azt a művészi örökséget kamatoztatta, amelyet Mikszáth hagyott a magyar irodalomra: az anek- dotikus realizmus régi — még Jókaitól eredő — hagyományát. Ezt az örökséget kellett meghaladnia, ha a korszerű realizmusig akart jutni. A meghaladás módja a naturalizmus hatásában rejlett: rövid naturalista korszaknak kellett bevezetnie az érett realista műveket. A naturalizmus alakította ki a Sárarany írói világát, a realizmus a húszas évek nagy regényeit: az Űri murit és a Rokonokat. A társadalombíráló regények mellett kapott szerepet a realista ábrázolás költői változata: a Légy jó mindhalálig, amely talán a legjobb magyar gyermekregény. S a kritikai ábrázolás mellett született meg a nagy történelmi összefoglalás: az Erdély trilógia, amely egyszersmind erkölcsi példázat is arról, hogy egy kis nemzetnek milyen történelmi magatartást kell tanúsítania. Móricz Zsigmond realizmusa azóta követendő példát jelent, a mai magyar társadalmi regény sem élhet meg nélküle. A realista ábrázolásban Móricz a magyar regény régi törekvéseit teljesítette be. Adósságot törlesztett, hatalmas — szinte balzaci méretű — szintézist alkotott. írói egyéniségének szüntelen megújulási képességét mutatja, hogy e realista szintézis után új utakat keresett, s talált. A harmincas években Móricz Zsigmond több irányú kísérletet tett a realista ábrázolásmód megújítására. Novelláiban, a Barbárokban például, a balladák drámai erejét sikerült újjáteremtenie, külvárosi elbeszéléseiben, közöttük a Kiserdei angyalokban a riportnovella erősen valósághoz kötött formáját dolgozta ki. Híres regényében, A boldog emberben azt a lírai és szociografikus motívumokból építkező formát sajátította el, amely ,a népi írók szociográfiáinak újdonsága volt. Rózsa Sándor — regényeiben valósággal népi eposzt alkotott. önéletrajzában, az Életem regényében a magyar irodalom memoár-hagyományait újította fel. Művészi módszerében a magyar elbeszélő irodalom később — ,a hatvanas évek során — bekövetkező gazdagodását készítette elő. Olyan epikus eszközöket alkotott, amelyeket Sarkadi Imrétől Sütő Andrásig és Sánta Ferenctől Galgóczi Erzsébetig azóta is használatban tart a magyar prózairodalom. Móricz-képünk persze időközben sokat változott. Talán kissé megfakult a korai művek fénye — az elbeszélések kivételével —, s megnőtt a későbbieké: az újat kezdőké, ,a stílust újítóké. Ezekben a művekben száz- esztendős Móricz Zsigmond — akár a százesztendős Ady Endre és Krúdy Gyula — a mi korunkhoz is beszél. A ma is aktuális, nagy elbeszélő szól hozzánk, akinek műve, öröksége semmit sem veszített elevenségéből. Aki ma is vallató kérdésekkel faggatja olvasóit. Párbeszédet kezd velük: szavára figyelni kell, figyelni érdemes. Pomogáts Béla Fülöp Erzsébet: Várakozás Pató Róza: Béke Móricz Zsigmond: Életem regénye — RÉSZLETEK — Ahogy az országút végigfolyik a községen, a falu két végén, mielőtt tovább menne, kanyarodét tesz, itt jobbról fut be, ott balról megy tovább. Mindkét helyen adódik egy-egy kis telek, mely így háromszög formában szembe kerül a főútra, s ha a fatomyos templom ott nem állana a kis falu közepén, szemezhetnének is egymással. Mind a két telket egy-egy sikátor még külön önállóvá határolja, s a kis családi ház, mely a többi parasztháztól nemigen különbözik, így valósággal zá- rókőszerűen ékelődik. Vagy boldog szigetül. Ez a két ház már kisdiák koromban feltűnt nekem különös fekvésével, s a debreceni kollégiumban megindított diákfantáziával és szépen fejlődő egocentrikus világrendépítéssel, kivételes szerepet szántam nekik. A két ház ugyanis a szüleim háza. Az egyik az apám, a Móricz Bálint öröksége volt, a másik az édesanyámé, a Pallaghy Erzsébeté. Két pólus, mondtam már nagyon régen, s ebből a poláris helyzetből következtettem ki az egész házasságot szüleim között. A két pólus között szikra pattant, s lettem én. Csupa szimbólum. Anyám háza a keleti: ez a fészek, az eredet, az ex Oriente lux. Apámé a nyugati, a jövő, a kultúra iránya... S menynyire meghatott, hogy mikor később visszakerültem a faluba, ahonnan hatéves még nem voltam, mikor elvittek, mint nagyobbacska diák meglelkesülten vettem tudomásul, hogy az apám házából lett a község iskolája, s az édesanyámékéból a községháza. őseim két hajléka a község szolgálatában. Két pólus volt ez a két ház, lakóinak eredete és természeti alkata szerint is. A Móriczok a mélységből emelkedtek fel odáig, hogy a napnyugati portán a falu irányadó szintjéig feljuthattak. A Pallaghyak a magasból ereszkedtek egyre jobban le, míg végre odáig süllyedtek, hogy nívójuk már beleolvadni látszott a keleti telken, a falu szürkeségébe. S akkor jött a két pólus közötti érintkezés, mely az apám energiáját arra használta, hogy felrobbantsa a Pallagi-csoportot, s a szélrózsa minden irányába dobja szét őket, hogy aztán az a fertőzés, amit viszont ő kapott a Pallagi-pólustól, az ő faubeli életét is megszüntesse, s explodált a Móricz-sors is, hogy kirepüljön a család a világba. Hogy a kis falu tovább élhesse zavartalan, mozdíthatatlan, örökös parasztéletét. * * * Dédapám, Nagyváradi Nyilas József, a csécsi pap, akinek minden baja abból származott, hogy feleségének anyja, nagyanyja bárókisasszony volt — két gyereket felejtett itt a kis faluban. Mint a vízbe hullott kő, egyre mélyebbre süllyedt, úgy látszott, valami fizikai törvény parancsolja, hogy az ő ivadékai így hanyatlanak egyre alább, ő maga bizonyos emelkedő ívet írt le, mert ha Csécse mégolyán kicsi falu is, az ő pap apja még ennél is kisebb helyen fun- gált. Rakacaszend a Bükk- ben lévitaság volt. Tehetséges fiatalembernek kellett lennie, hogy káplánságából azonnal a megye legnagyobb falusi papságába, a porcsal- maiba választották be. Szép, szokatlanul magas, legalább öles magas férfi volt, sportember, s a környék egyik legtekintélyesebb, ezerholdas földbirtokos családjában egy árva lányra vetette szemét, akit harcok után feleségül is vett, s aki miatt kellett elmennie nemsokára Csécsére. Ennek a feleségnek, Kis- doboronyi Isaák Erzsébetnek két gyermekek maradt itt. Az idősebbik Katalin, a kisebb István. S ekkor, a szülők halála után, István paraszt, ha a falu legnagyobb gazdája is, és Katalin egy árva özvegy papné, akinek a lányát egy ötholdas kis legény választotta ki. így szegeződött szembe a két pólus. így kell érteni, hogy a Móriczok az ismeretlen magyar néptenger mélyéből emelkedtek felfelé, míg a papné ivadékai az ismeretlen magyar feudális magasságokból hullottak egyre lejjebb, mint a meteörtörme- lék. E pillanatban a falu volt az olvasztó kemence. Az alföldi kis magyar falu, mely a jobbágyság törvényes sorsából kiszabadulva, ma a jelentkező új korszellemben úgy halad még, mint a bolygó, megszabott pályáján, de éppen ez a két egymástól oly rendkívüli távolságból szembe került különös, parányi és elcsillanó kis lény azt a roppant és megrendítő magyar sorsot képviselte, amely a jövő generációkban az egész magyarság sorsát mutatja. Ott a kis legény, aki termetre a legkisebb a faluban, s indulatra és ambícióra a legnagyobb. Ott a kislány, aki oly tehetetlen, mint egy pihés galamb és semmit se akar, semmire sem vár. S míg az árva legény úgy él, nő és cselekszik, mintha ő volna a fajtájának egyetlen képviselője, mit sem tudva múltakról, elődökről, ősökről, addig a kislánynak a báró Bánhidy, báró Bánffy anyáiról szól minden emlék és várton várja a maga királyfiét. Aki megérkezik a falu túlsó végéről a parasztlegény képében. S ez nem is olyan egyszerű dolog, ahogy ma már az ember, a tények után elfogadja. Közben van ugyanis a nagy szűrő, az olvasztó, a nivelláló falu. A falu élete döbbenetesen megszabott síneken halad. Az egyenlő telkek, az egyenlő munka, az egyenlő életmód teljesen és végzetesen, s megváltoztathatatlanul egyenlővé teszi az életeket. A falusi ember köteles azzá válni, amivé a falu lelke őt eredetileg elrendeli. Akinek öt holdja van, az ötholdas marad örökre, s viszonya az ötvenholdassal életük egész folyamán nem változik. Tegeződnek, de István, bátyám, Áron bátyám, s mindenki pontosan tudja: hol az ő helye, s hogy mit kell neki enni. Az utolsó lépésig meg van neki szabva, sokkal jobban, mint a spanyol etikettben, hogy mi a sorrend a falu emberei között, s egészen pontosan, grammra le van mérve a közerkölcs által, hogy kinek mit, mennyit, s milyet szabad, sőt kell, fogyasztania. Mikor a gazdalegény fagyos szalonnát vág a padláson, a zsellérfiú főtt kukoricát eszik marékből. A falu életének energiakészlete elsősorban arra fordítódik, hogy a bolygók egymás között a távolságot pontosan betartsák. S úgy van eleve elrendelve, hogy senki soha többre ne vihesse, s lehetőleg senki le ne szállítsa azt a pályaívet, amit örökölt, s mindenki megtartsa az apai pályát. A rtapszámos bére nem az elvégzett munka, nem az elért haszon szerint van megszabva, hanem aszerint, hogy csak éppen nívón, tehát életben maradjon a munkás is, meg a munkaadó is. * * * Az apám, mint fiatal legény, egyáltalán semmi hajlandóságot nem mutatott arra, hogy ebbe a faluközösségbe beleilleszkedjék, s ennek a faluparancsnak alávesse magát.
