Békés Megyei Népújság, 1979. július (34. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-29 / 176. szám
1979. július 29., vasárnap o Cserei Pál: A bőrdívány Hajnalban keltem egy júniusi napon, mert a korai vonattal utaztam Csabáról Pestre. Be is húzódtam a fülke sarkába, hogy szunyókálok az úton, nehogy a központi értekezleten kerülgessen az álom. De hát a szándékomból nem lett semmi. Behunytam ugyan a szemem, de nemsokára a szemhéjam önkéntelenül felnyílt, mert a fülem egy történet induló szálait kezdte közvetíteni agysejtjeimnek. S aztán látom, hogy a velem szemben ülő férfi — negyven év körüli lehetett —> egy fiatalabb korú padszomszédjának mesél, aki néha olyan arcot vágott, mintha valamiféle ismeretlen köd gomolyogna előtte. — Gyerekkorom rányomja a bélyegét egész életemre — mondta az idősebbik. — Most is benne van minden mozdulatomban. Lehetnék én atyaúristen, nem téesz^lnök, akkor is így lenne. Mert az ember minden ízét örökre átitatja az, ami gyerekkorában történt vele. ötéves lehettem, amikor a világ dolgairól valamit már felfogtam. A háborúról ugyan csak annyi fért a fejembe, hogy ott a bácsiknak puskájuk van és egymásra lőnek. De az belémivódott már, hogy az én apukám soha nem jön onnan haza, mert valaki belelőtt, és meghalt. A halálról azért volt némi fogalmam, mert a falu szélén laktunk nagyanyámnál, a temető mellett, és naponta láttam a gyászkocsit, amit lovak húztak. Mi meg, ahá- nyan csak voltunk gyerekek, előre szaladtunk a temetőbe, hogy közel legyünk a sírásókhoz, amikor azok a gödörbe leeresztett koporsóra a földet lapátolják. Nyiladozó eszem ennek okát csak azért fogta fel valamelyest, mert nagyanyám ezerszer beszélt nekem arról, hogy a szép kort megélt öregeket végelgyengülés viszi a sírba. De mindig sopánkodott, hogy sokan még életük teljében a sírba kerülnek, mert valamilyen nyavalya éri őket, megbetegszenek, és elpusztulnak. Még kisgyerekek is. És hányszor, de hányszor mesélt nekem beesett ajkával — fogatlan volt szegény — az édesapámról! Egyetlen gyereke volt nagyanyámnak az édesapám, és a fényképét mindig ott tartotta az ágya fejénél álló fenyőfa széken, nekitámasztva az apró, réztestű éjjelilámpának, aminek cipőfűző formájú karlóca volt. Sötétedéskor mindennap azt gyújtotta meg, mert kevesebb petróleumot „evett”, mint az 5-ös lámpa. De soha nem oltotta el egész éjszaka, hogy lássa édesapám fényképét, ha nem tud aludni, és ne kelljen unos-unta- lan gyújtogatnia, mikor felébred. Sokszor észrevettem, hogy a mindig frissen vasalt fekete szegélyű fehér zsebkendővel a szemét törülgeti. És reggelenként sokáig mosogatta az arcát, mert éjszaka bekormozta a petróleum füstje, ami évek során any- nyira befészkelődött a pólusaiba, hogy az ajka és az orra körül sötétszürke volt az arcbőre. Én a bőrdíványon aludtam. Ez volt az egyetlen értékes bútordarab a pici szobában, ahol laktunk. Ezenkívül a szobában egy kétajtós fenyőfa szekrény volt, két szék, az ágy, azon aludt a nagyanyám, és a négyszögletes asztal. A szoba közepe kátránypapírral volt leterítve, hogy ne verjük fel a földpadlót. Nyáron a nagyanyám az egyetlen kicsi ablakot mindig besötétítette, és amikor az utcai futkosásban kimelegedtem, kéjesen nyújtóztam el a bőrdíványon. Nagyanyám azt beszélte, hogy édesapám azon szeretett heverészni. S amikor ráfeküdtem, és becsuktam a szemem, úgy éreztem, mintha édesapám karjai közt lennék. Az egész háznál jóformán mindig ketten voltunk nagyanyámmal, mert akik bérbe adták nekünk a kis szobát, csak a piacra és vasárnap jöttek haza a tanyáról. Azért is adták ki a kis szobát, hogy ne legyen egyedül a ház. Édesanyám is nagy ritkán járt haza, mert olyan helyre szegődött el mindig, ahol takarítani, főzni, mosni kellett. Meg etette a jószágot. így futotta csak a keresetéből, hogy a nagyanyámat is ellássa, nemcsak engem, mert a ház körül még sürgött-forgott nagyanyám, de arra már nem volt ereje, hogy kenyérkereső munkát vállaljon. Más meg nem volt, aki eltartsa, mert a nagyapámnak az első világháborúban keresztüllőtték a tüdejét, és mire rábukkantak egy földhányás mellett, elvérzett. Ezt nagyanyámnak egy ismerőse mondta el, aki hazajött, és együtt volt nagyapámmal a fronton. Anyai nagyszüleim meg nekem sem tudtak adni semmit, mert majd megette a fejüket az édesanyámnál kisebb öt gyerek. Nagyanyám sokat kehelt, krákogott. Sokszor ijedten néztem rá, mert fuldokolva köhögött, miközben görcsösen kapaszkodott bele az ajtófélfába vagy amit éppen elért a kezével. Mert a fuldok- lás hirtelen jött rá mindig. Ilyenkor az arca bevörösö- dött, a szeme meg kidülledt. Amikor aztán nagy sokára elcsendesedett, lassan felemelte kicsi fejét és elgyötörtén szedte a levegőt, ezt möndta mindig: „Még megöl az átkozott asztma. Csak veled mi lesz azután, kicsi árvám?” Mivel én sokkal többet voltam az utcán, mint a temető mellett lakó többi gyerek, irigykedtek rám. Reggel, mielőtt még azokat kívül engedték a kapun, én már az utcán ténferegtem, mert amíg a nagyanyám térültfordult, uzsgyi, máris a temető menti csatorna fűzfái alatt voltam. Aztán, ha megpillantottam valamelyik gyerek sóvárgó arcát a kerítés rései mögött, magam alá csaptam egy fűzvesszőt és felvágott fejjel lovagoltam. Aztán meg szamárfület mutattam annak, aki leselkedett a kerítés résein. Mondta is sokszor nagyanyámnak, hol az egyik, hol a másik asz- szony, hogy vigyázhatna jobban rám, ha már nincs apám, hogy ne csavarogjak furtonfurt, mert mások gyerekeit is elrontom. Meg hát anyám sincs, ha van is, mert azt csak ünnepnapokon látják itthon. Nagyanyám m’eg azt mondta azoknak, örüljenek, hogy nem került az uruk az én édesapám sorsára. Édesanyámnak meg a muszáj parancsol. Megesett aztán, hogy a többi gyerek nem fogadott be játszani. Eleinte csak olyan játékokba nem vettek be, mint a foci. Mindig azt mondták; hogy kivan mind a két csapat. Én meg a sapkákkal jelzett egyik kapu mögé álltam, s ha túlrepült azon a rongylabda, utánaszaladtam és visszadobtam a kapusnak. Amikor nagyanyám megtudta ezt, felnyitotta az édesapám féltve őrzött szerszámos ládikóját, és azt mondta, hogy olyan labdát varr nekem, amilyen senkinek nem lesz. És kivett a ládikóból egy darab barna borjúbőrt, amit édesapám azért tett el, amikor még itthon volt, ahogy nagyanyám mondta, hogy abból édesanyámnak cipőfelsőrészt csinál. Volt is akkora darab, mint két újságoldal együtt. Mert cipész volt az édesapám. De hát akkor még az eszem nem fogta fel ezt, mert hároméves voltam, ahogy nagyanyám elmondta, amikor édesapámat kivitték a frontra. Varrt is aztán nagyanyám nekem labdát. És lószőrrel tömte ki. Azt nem tudom, hogy hol szerezte a lószőrt, de hát akkor engem csak a szép labda érdekelt. Mert szép volt, ha az egyik oldalon ki is púposodott. Meg a lószőrtől ruganyos volt. Nem pattogott úgy, mint a gumilabda, de nem is tapadt oda a fűhöz, mint a rongylabda. Siettem is mindjárt a csatorna melletti gyepre. És ott rugdostam a többi gyerek előtt. Oda-odapislogtak azok a labdára, de egyik sem jött játszani velem. Lassan semmit nem játszottak velem. Fogócskát sem. Hiába mondtam nékik, hogy ha játszhatok, fogónak állok be mindjárt. Nem szóltak semmit, csak egymásra néztek, és gyorsan szétszéledtek. Amikor egyszer már távolabb voltak tőlem, hol az egyik, hol a másik mutogatott rám, és csúfolódva ismételgette: „Utca-gye-rek, ut- ca-gye-rek...” Bennem meg, mintha felforrt volna valami, fekete fejemet hirtelen felvágtam és uzsgyi, neki annak, aki legközelebb volt hozzám. Erre valamennyien futni kezdtek. De én csak arra az egyre figyeltem, nem vettem volna le arról a szemem a világért sem. Amikor utolértem, a fejéhez vágtam a szép barna labdát, az meg védekezőén felkapta a kezét, és meglepetten hátrapillantott. Nekem elég volt ez a kis idő, hogy rávessem magam és a két markom közé szorítsam a nyakát. Majd lerántottam a fűre, miközben ráültem a mellére és fojtogattam. Az meg az arcomat karmolta. Ekkor lépett ki nagyanyám az utcára a kapun. Mihelyt meglátott bennünket, ránk ripakodott: „Nem vagytok ti cigányok! Mind a ketten mars haza!” A váratlan közbelépésre úgy felpattantunk mind a ketten, mintha mi sem történt volna. Aztán fogtam a labdát és lesunyt fejjel elindultam nagyanyám felé, aki odabent addig morgott rám, hogy kinek a vére szorulhatott belém, amikor a közeli rokonságban senki sem volt verekedés természetű, amíg rá nem jött a fuldokló köhögés. Az elemi iskola második osztályába jártam, amikor nagyanyám egy őszi reggel nem kelt fel a szokott időben. Már a nyakamba akasztottam a vászontáskát, mert indulnom kellett az iskolába, amikor nagyanyám magához intett, és alig hallhatóan azt mondta, hogy tegyem le a táskát. Menjek el édesapám keresztanyjához, és mondjam meg annak, hogy még ma látogassa meg őt, hacsak teheti, mert nagyon beteg lett az éjszaka. És menjek be édesanyámhoz is, hogy ha időt tud szakítani, este jöjjön haza. Félve tettem le a táskát, és azt kérdeztem a nagyanyámtól, hogy mit szól majd a tanító úr, ha nem megyek az iskolába? Nagyanyám azt válaszolta, hogy ne féljek, senki nem fog bántani. A tanító úr megérti, hogy neki, az elesettnek segítettem. Még be sem esteledett, amikor édesanyám és az édesapám keresztanyja már ott ültek nagyanyám ágyánál, a két fenyőfa széken. Én meg a bőrdíványon. Beszélgetésükből csak annyit fogtam fel, hogy édesapám keresztanyja hord majd nagyanyámnak ebédet, és rend- beteszi mindennap az ágyát, meg a kis szobát. Én meg nála fogok aludni, és onnan járok iskolába. Amikor búcsút vettem nagyanyámtól, megsimogatta a fejemet, és azt mondta, hogy vigyázzak a labdára, nehogy elveszítsem. Nehezen is indultam el. Olyan rossz volt, hogy ott kell hagynom a kis szobát. De negyednapra mehettem vissza. Nagyanyám meghalt. Nem kellett most előre szaladnom a temetőbe, mert ott álltam a sír szájánál, és láttam, hogy lapátolják a sírásók a gödörbe eresztett koporsóra a földet. A temetés után, amikor hazaértünk, örömömben rácsimpaszkodtam az édesanyámra, mert elmondta, hogy úgy egyezett meg azokkal, akiknél takarít, főz, mos, hogy minden este hazajár. Valamivel kevesebbet fizetnek, mert a jószágot nem eteti, de ketten megleszünk. Csak aztán az nem fért a fejembe, hogy édesapám keresztanyja miért vitte el a bőrdíványt. Hiába mondta el ezerszer az édesanyám, hogy azért, mert az főzött nagyanyámnak, meg gondozta utolsó óráiban, csak bámultam a dívány üres helyét, és az járt az eszemben, hogy én már arra többet nem felehetek le. Ügy éreztem, hogy édesapámat akkor vitték ki holtan a kis szobából. Szolnok következett, és útitársaim szedelőzködni kezdtek. És közben a fiatalabb a fejét ingatva mondta: „Kutya egy élet az árvaság.” A rosszakarómnak se kívánom — mondta az idősebbik. Aztán kiléptek mindketten a fülkéből és elindultak a peron felé, mert a vonat ablakában feltűnt a szolnoki állomás. Vajnai László Homlokom árnyékában A verőfényes nyári ég alatt bogozom magamat, mert meg kellene oldjam valóság-e vagy csak látszat mind ami közrejátszhat. Mi is az a minden Mi is az a semmi, amit számításba kellene venni, míg a világ bordái alatt, mint óriás vörös szív dobog a Nap. Ilyenkor az éj fekete üvegmellkasát nem látni. Szoborrá meredt ló alattam a sámli, és gondolat-vértem páncéltöredék: és forró port zúdít rám az ég. Meg kellene védenem magamat, de kiszámíthatatlan minden pillanat, s örökös titkot rejteget a lét. Agyamban lüktet száz gondolat s ezernyi kép feszíti szemeim ablaküvegét. Homlokom árnyékában nyüzsög, serénykedik az emberiség. — Különös dolog az emlékezés; Volt idő mikor Lidice felett sírt az ég és üvöltöttek a csillagok! — Égessetek el engem is ha meghalok. Az éneklés kenyerét etessétek fel a madarakkal, tavakba telepített halakkal. — Lehet, hogy az élet nem is tudja, hogy létezem. Irdatlan dzsungelében tévelyegve lépkedem, és csontváz-sorsom, mint csiga a házát magammái hordom. Pedig szárnyaimat szerettem volna kibontani, és repesve szállni, szállni... Hogy nem így történt azt nem lehet megmagyarázni. Lajosházi Éva Kicsi kölykeim Kicsi kölykeim; maszatos szájú csillagok, széltől pirosló napocskák, ne nagyon bántsatok,, gyenge a röptöm még, hosszú lábadozás, kemény tavasz sarja, s olyan enyhén simítom reátok. (1978.) Molnár C. Pál: Akt-tanulmány Molnár C. Pál: Halál a kolostorban
