Békés Megyei Népújság, 1979. július (34. évfolyam, 152-177. szám)

1979-07-20 / 168. szám

1979. július 20., péntek ISbüUlTíTtl Csabai bútorok a Riviérán A Mezőberényi Faipari Szövetkezetben 92-féIe terméket gyártanak szériában. Képünkön a speciális csavarógépen a bútorok díszítőelemeinek megmunkálása látható Fotó: Martin Gábor Árvácska A Békéscsabai Építőipari Szövetkezet az utóbbi évek­ben egyre többet hallat ma­gáról. Míg korábban kifeje­zetten építőipari karbantartó munkát folytatott, nem so­kat emlegették, amióta azon­ban mind erőteljesebbé vált az ipari tevékenység, ered­ményei is jobbak. Mintegy öt esztendővel ezelőtt kezdődött a nyílászáró szerkezetek gyár­tása, s a szállodaprogram ke­retében nem csupán hazai, hanem külföldi piacra is dol­goznak. Termékeik kereset­tek a Szovjetunióban, Cseh­szlovákiában, Angliában és Nyugat-Európa több országá­ban. A tőkés export bővítése je­gyében sikeres piackutatást folytatták, melynek eredmé­nyeként nemrég kerti búto­rok gyártását kezdték meg. Ezek a natúrfenyőből gyár­tott ízléses bútorok francia exportra készülnek, de ér-* deklődnek termékeik iránt más országok is. Épp ezért úgy határoztak, hogy tovább bővítik e termékek gyártá­sát, korszerű felületkezelő­rendszer segítségével javítják a minőséget. A szövetkezet már most 20 millió forintos szerződésállománnyal rendel­kezik 1980-ig. Az idén 11 mil­lió forint értékben készülnek az exporttermékek, ami 5 millióval több, min,t tavaly volt. A hagyományos építőipari tevékenység sem tűnt el, el­sősorban a karbantartás és javítás a feladatuk. A városi tanáccsal például szerződéses kapcsolatuk van, s vállalták a kulturális, valamint az egészségügyi intézmények rendszeres karbantartását. Kooperálnak továbbá több társszövetkezettel, vállalattal, sőt azokban a termelőszövet­kezetekben, ahol gond a mel­léküzemágakban dolgozók foglalkoztatása, átvállalják azt. Mindezek eredményeként a szövetkezet nyeresége, amely tavaly 6,5 millió fo­rint volt, az idén mintegy 1 millió forinttal lesz több. Helyszín: Gyula, Park Ho­tel. Időpont: hétköznap éjjel fél tizenkettő. Az étterem zsúfolásig megtelt. S ahogy ez már lenni szokott, nem csupán színjózan vendégek ülnek az asztaloknál. Innen- orman hangosabb, durvább szót hallani. Az egyik asz­talnál középkorú, csillogó szemű férfi az inge mögé önti a sört. Megszokott kép. Nekünk, felnőtteknek. Sajnos, úgy tűnik, a lassan ikászálódó ze­nekart figyelő hat-, hétéves kisgyereknek is. Megszólal a zene. Még senki nem tán­col. A gyerek komoly szeme a zenekari pulpitusra tapad. Lassú, ritmikus mozgásba kezd. Néhány pár feláll. Meg-meglökik a kislányt, de az nem mozdul. Szeme áhi- tatosan tapad a zenészekre. Vidám társaság fogja közre. Engedi, hogy táncba vigyék. Komoly (vagy álmos) sze­mekkel táncol. Fél egy körül jöttünk el. Mindvégig nem derült ki, hogy a gyerek, aki egyéb­ként rendes külsejű, jól öl­tözött volt, kihez tartozik. Talán valamelyik szállóven­dég gyereke? Vagy szórakoz­ni vágyó szülei cipelték ma­gukkal? Esetleg az étterem egyik dolgozója tartja itt a műszak befejeztéig? A régi értelemben vett „Árvácskák” ma már nin­csenek. Minden gyermeknek van szülője, gondozója. Akik — úgy *%ník — nem mindig látják el felelősségteljesen feladatukat. Ezen túl pedig, egyetlen pincér, vagy vendég nem akadt, aki megkérdezte volna: Kislány, mii keresel te itt? — gubucz — A pásztor lánya Megszoktuk már, hogy a nemzetközi gyermekév al­kalmából az átlagosnál több diákot szállító autóbusszal találkozunk. Besegítenek a szülők, üzemek, szocialista brigádok, csakhogy cseme­téink minél többet megis­merjenek szép hazánkból. A napokban mégis földbe gyökerezett a lábam, amikor a gyulai Várfürdő előtt szű- kebb hazámból, a Szabolcs megyei Erdőhátról érkezett autóbusz parkolt mellém. A vidám gyermeksereg egyket­tőre a járdán termett, s le­szálltak a kísérők is. SÁz egyik asszonyt sokáig néze­gettem: ő az, nem ő az? Az­tán szótlanul egymás nyaká­ba borultunk, s arcunkon végigperegtek a könnyek. ö szólalt meg először, a pásztor lánya: — Uram jézus, de régen láttalak! Hogy vagy, hol élsz, mit csinálsz... ? — kérdezte egy szuszra. Meginvitáltam a közeli cukrászdába egy csésze fe­ketére. A parányi asztalká­nál ülve szinte lélegzetvétel nélkül mesélt életéről, gyer­mekeiről, -unokáiról, a több száz kilométer út csodálatos szépségéről. Engem hatal­mába kerített az emlékezés... Szinte látom lelki sze­meimmel a falusi iskola egyetlen nagytermét az ola­jos padlóval, a sarokban a rozsdás vaskályhával — amely, mindig füstölt, ha égett benne a tűz. Az ütött­kopott, agyonfúrt faragott padókban hatan ültünk egy sorban. Négy osztály zsúfo­lódott egyszerre a terembe. De bármennyien voltunk, Eszter egyedül ült a hátsó padban. Ha másnak kellett a hely, őt a fásládára ültették. Félénk volt, mint a riadt madár, halk szavú, tisztelet­tudó. Nem volt más „bűne”, csak az, hogy pásztor lánya volt, ráadásul édesapja a zsellérek teheneit őrizte. Mert akkor az volt a módi, hogy külön nagycsordába jártak az úrbéresek tehenei és külön kiscsordába a zsel­léreké. Két kondában haj­tották a sertéseket, is. Az úrbéresek több-kevesebb földdel rendelkeztek, a zsel­lérek föld nélküli szegény­parasztok voltak, akik föld­munkából, napszámból, ré­szes aratásból, cséplésből, fa­vágásból keresték meg a család kenyerét. Gyermekfejjel nem értet­tem : miért ültetik külön Esztert, miért nem szabad vele játszani, a vájásra fü­rödni menni, erdei szamócát, gyöngyvirágot, sóskát szedni. A faluszélen laktak, a bika­istálló mellett, hófehérre meszelt házikóban. Mindig tiszta ruhában járt, uzson­nára búzakenyeret, vagy sü­teményt hozott... Én in­kább irigyeltem, mint saj­náltam volna Esztert. Apám — sok más gazda­társával — mint néhány hold föld tulajdonosa, az úr­béresekhez tartozott. A „bir­tok” kevés volt ahhoz, hogy kenyeret adjon a családnak, de túl sok ahhoz, hogy látás­tól vakulásig dolgozzunk raj­ta. Szüleim törvénytisztelő emberek voltakT- az adót minden évben kifizették, s aztán maradt is valami, nem is a kamrában. A foszlós bé- lű fehér kenyér ritka „ven­dég” volt a háznál, szent volt minden morzsája! Isko­lába — lábbeli és télikabát híján — csak ősszel és ta­vasszal jártunk. Édesapám minden héten felkereste a tanító urat — néha ő maga is eljött — és este petróle­umlámpa gyér fényénél ta­nultunk. A pásztornak azonban rendszeres komenciót mér­tek. Mivel saját földjük nem volt, rendkívül dolgos felesé­ge annyit járt napszámba, amennyit győzött. Eljárt té­len mosni, takarítani, fonni, szőni, nyáron pedig a föl­dekre kapálni, aratni, ősszel kukoricát tömi. Innen táp­lálkozott irigységem, hiszen Eszternek mindig volt szép ruhája, cipője, és a búzake­nyérből annyit evett, ameny- nyit csak akart... Én nagyon szerettem á pásztor lányát. Titokban ta­nítottam- írni, olvasni, szá­molni. ö ragaszkodott hoz­zám, és viszonylag könnyen tanult. Hálás tanítvány volt, gyakran kenyeret, süteményt „csempészett” a zsebembe. Ha pedig odahaza kerestem fel, édesanyja repesett a bol­Szeghalmi tapasztalatok Az ÁFÉSZ-mozgalmat belülről is érezni, ismerni... Amikor a községekben működő ÁFÉSZ-ek egyesül­tek, sokan joggal féltették a falu életébe évtizedeken át beágyazódott mozgalmat. Mi lesz, ha a helyi ÁFÉSZ-ek vezetőinek az egyesült szö­vetkezet központjában adnak munkát? Hogyan él majd tovább ilyen körülmények között a mozgalom? A Szeghalom és Vidéke ÁFÉSZ vezető garnitúrája úgy jött itt is öss»e, mint ál­talában máshol. De pontosan az ő példájuk tanúsítja, hogy mégsem lehet ebben az ügyben általánosítani, hiszen ezekben a községekben már korábban is jelentős lépése­ket tettek a vezetés tartalék­csapatának összeállítására, a nemzedékváltás zökkenő- mentessé tételére. — Az egyesülés éveiben a központ vezetésének kialakí­tása volt a fő feladat — mondta Szebelédi János el­nök, majd mindjárt hozzá­tette: — Mi, akik a mozga­lomban éltünk, közvetlen az egyesülés után láttuk, Szeg­halomról nem leszünk képe­sek megoldani a községek­ben adódó kereskedelmi és mozgalmi feladatokat. Ehhez feltétlen kell, szükséges min­den településen a szövetke­zet egészének odaadó, jó munkája. A kereskedelmi feladatokkal mégcsak meg­birkóztunk volna, de ehhez olyan nagy létszámú szak­mai apparátust kellett volna fenntartanunk, melyet az ÁFÉSiZ nem bírt volna el. A mozgalommal összefüggő he­lyi tennivalók pedig olyan leckét jelentettek volna, melynek áttekintésére, elem­zésére és irányítására az ÁFÉSZ központja nem vál­lalkozhatott. A problémákat, a mozgalmat kísérő gondo­kat ott a leghelyesebb meg­dogságtól, azt sem tudta, mivel kedveskedjék nekem. Ö nem sejtette, hogy amikor a lányával mondatokat, fo­galmazásokat írunk, az első­sorban nekem leírhatatlan gyönyörűség. Mindig nagyon szerettem írni, de odahaza mást sem hallottam: „...Elég volt, tedd el azt a palatáblát. Kopik a palavessző, miből veszek újat. Uram, istenem, már betelt az irkád, elkopott a ceruzád? Nem tudok ven­ni” — sírta el magát nem egyszer édesanyám. — A pásztoréknál viszont volt író­szerszám, irka, sőt rajzfüzet is. Kedvemre kiírtam ma­gam Eszteréknél. r' Emlékszem, kiskóromban, ha édesanyám rájött, hogy Eszteféknél voltam, kegyet­lenül elvert. Később, amikor együtt jártunk napszámba, I nem gyűlölte Esztert, in­kább szégyellte korábbi vi­selkedését, amit a tehetetlen düh, a nagy szegénység vál- tott ki belőle. így aztán va­sárnap is elmehettem Eszte­rekhez már nagylány ko­romban, sőt téli estéken ő is velünk jött a fonóba. Szomorúsága, félénksége las­san feloldódott, szép nagy­lánnyá serdült. Csakhogy a felszabadulás után elváltak j útjaink, jóformán semmit j nem hallottam felőle. Nem tudom, mennyi ideje ülhettem a cukrászdában a kis asztal mellett. Merengé­seimből Eszter ébresztett fel: i — Emlékszel, hogyan jár­tuk mi ki a hat elemit? Az én gyerekeim pedagógusok, de ők még a cigánygyereke­ket sem ültetik a hátsó pád­ba... Ary Róza A Szeghalom és Vidé­ke ÁFÉSZ működési kö­rébe több település tar­tozik. Mindenekelőtt az egyre inkább városiaso­dé Szeghalom, a Sebes- Körös mentén elterülő Körösladány, a sok min­denben hírneves Füzes­gyarmat és a kedvezőt­len természeti adottsá­gok közepette a gazda­sági életben kiválóan helyt álló Bucsa. Tehát 26 ezernél is több ember napi és tartós fogyasz­tási cikkekkel való ellá­tása nyugszik e nagy ÁFÉSZ vállán. oldani, ahol azok keletkez­nek. Ezért az egyesült ÁFÉSZ-ek vezetésének leg­főbb törekvésében szerepelt a ladányi, a füzesgyarmati és a bucsai ÁFÉSZ-tagság önálló egységbe való sorolá­sa a helyi mozgalmi és ke­reskedelmi feladatok meg­oldására. Bizonyára nagy feladat elé állította az ÁFÉSZ önmagát, hiszen az Általános Fogyasz­tási és Értékesítő Szövetke­zetek helyi irányítói helyé­be, olyan körülmények kö­zött kellett újakat állítani, amikor a nagy szövetkezet te kereste önmaga helyét a mozgalomban. Akkoriban senki sem mondta Szebelé- nyi Jánosnak és közvetlen munkatársainak, miben és hogyan lépjenek a további­akban. Az viszont biztos — az élet utólag ezt igazolja —, hogy itt értik és jól ismerik a fogyasztási szövetkezetek­kel szemben támasztott po­litikai, tulajdonosi, de nyu­godtan fogalmazhatjuk úgy te: alkalmazotti igényeket. Felelős helyen hangzottak el ez irányban szkeptikus nézetek. Lehet, hogy csak hangosan gondolkoztak azok, akik így vélekedtek: mi a lényege az ÁFÉSZ-mozga- lomnak? Nyilván az, hogy a falun élő ember ugyanúgy kapja meg a jövőben is az általa keresett cikkeket, mint az egyesülés előtt és kész! Sajnos, akik nem ismerik a mozgalmat belülről, nem ér­zik annak lényegét, hajla­mosaik az áru és a pénz kap­csolatára leszűkíteni az ÁFÉSZ-ek tevékenységét. Itt pedig, nemcsak erről van szó. Jóval többről. Ezeknek az embereknek is tudomásul kellene venniük, hogy egy településen belül a szövetke­zetek tagsága mit tett, ho­gyan fogott össze, milyen anyagi áldozatot hozott és milyen sokoldalú tevékeny­ségbe vágott azért, hogy a szövetkezet az ő érdekeit szolgálja, védje, s közben népgazdasági feladatokat is teljesítsen. Olyan ez a moz­galom, melynek politikai tartalmát nemre, pártállásra, vallásra, vagyoni & társa­dalmi helyzetre való tekin­tet nélkül egyértelműen vál­lalták az emberek közvetle­nül a felszabadulás utáni években. Ez az azonosulás azóta te fennáll, folyamato­san bővül, erősödik, érzel­mi és anyagi kötődésekkel egyaránt. Az egyesült ÁFÉSZ-nek tehát Szeghalomban is meg kellett találnia a mozgalom helyi egysége és önállósága megőrzésének kulcsát. Terü­leti ügy vezet őségeket szer­veztek községenként. Ennek élére állították a helyi in­téző bizottság elnökét. Kia­lakították az ügyvezetőség apparátusát, melyben szak­vezetők, adminisztratív cso­portvezető, áras, hálózati el­lenőr, tablóvezető, ' leltár író és pénztáros kapott helyet. Ez az apparátus tulajdon­képpen a helyi önálló ke­reskedelmi ’ munka és a kü­lönböző ÁFÉSZ-tevékenysé- gek folyamatosságát bizto­sította. Ezzel a lépéssel pár­huzamosan hozták létre a társadalmi szerveket. De­mokratikusan összehívott fó­rumokon — részközgyűlése­ken — választották meg a helyi intéző bizottságot, az ellenőrző bizottságot, a kül­döttéket, a tagbizottságot szákmánként és a munka­ügyi bizottságot. Ezek nélkül elképzelhetetlen lett volna az aktivitás és önállóság to­vábbi megőrzése. így egyál­talán nem volt meglepő, hogy az egyesülés után — mondjuk Körösladányban — a tagság túlnyomó többsége, milyen nagyfokú érdeklődést tanúsított a mozgalom sor­sa iránt. A részközgyűlése­ken, később a tagértekezle­teken növekvő részvételt és aktivitást tapasztalhattak. A tagság munkaképes részará­nyánál jóval többen jelentek és jelennek meg a helyi in­téző bizottság rendezvényein, ahol tájékoztatást kapnak a szövetkezet eredményeiről és a helybeli feladatokról, kü­lönböző ügyekben határoza­tot hoznak, megbízzák az ügyvezetőt vagy a küldötte­ket, miben képviseljék ér­dekeiket, mihez kérjenek se­gítséget, de egyben arra te feljogosítják őket, hogy a tagság anyagi áldozatválla­lását is jelezzék felfelé, egy-egy helyi cél elérése ér­dekében. És a legközelebbi ÁFÉSZ-rendezvényen már visszajelez a tagságnak az ügyvezető, vagy valamelyik küldött: hogyan fogadta az ÁFÉSZ igazgatósága vagy küldöttgyűlése a kezdemé­nyezést, majd ebből eredően újabb feladatokat határoz­nak meg. Szóval a jelzés és a visszajelzés demokráciája él és hat, előreviszi a moz­galmat. Mindezek jól tanúsítják, hogy a Szeghalom és Vidéke ÁFÉSZ szervezésében a jo­gok és a kötelességek ho­gyan sorakoztatták fel a tag­ságot községenként, de arra te jó ez a példa, hogy a moz­galmat a helyi erők bevoná­sával mennyire lehet frissí­teni, éltetni, és az önállóság jegyében továbbfejleszteni. Dupsi Károly Házi szociális gondozás Köröstarcsán társ, aki gondozná őket. Eb­ben az évben csökkent a gon­dozottak száma, így 9 házi szociális gondozó tevékeny­kedik. Sajnos elég kevés — 25 ezer forint — áll a tanács rendelkezésére. Ebből kell az idősek gondozásán kívül, la­kásfelújítási és egyéb költsé­geket elszámolni. Köröstarcsán a házi szociá­lis gondozó szolgálat 1977. szeptembere óta működik. Az idős emberek gondozását az elmúlt évben 14 tiszteletdí­jas gondozó látta el. Az idő­sek közül sokan egyedül él? nek, s önmaguk ellátására képtelenek, de a környeze­tükben sem él olyan segítő-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom