Békés Megyei Népújság, 1979. június (34. évfolyam, 126-151. szám)
1979-06-03 / 128. szám
1979. június 3., vasárnap KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Befejezetlen riport Találkozás Tamkó Sirató Károllyal nőm, hogy nem folytattam a pusztaföldvári orvosi dinasztiám gyakorlatát, mert akkor hivatalos papírom is lenne arról, hogy nem sarlatán- ság mindaz, amit hirdetek. Nem belefáradva a hiábavaló próbálkozásokba, de az idő felettem való múlását tudomásul véve, elhatároztam, hogy ezután újra csak író, költő leszek. — A síkversek alkotója hogyan látja a művészetek mai helyzetét, és merre visz az út? — Tudomásul kell vennünk: az atomkorban, az űrkorszakban élünk! Nemcsak az űrhajók szerkesztőinek és a tudósoknak, hanem a művészeknek is rá kell érezni a szellemi és világkép-forradalmunk gyökerére, a nem euklideszi geometriáig, a Bolyaihoz és Lobacsevszkijhez vivő utakig. A klasszikus művészetek — a festészet, a szobrászat, a költészet — mind az euklideszi világkép vonallátása nyomán születtek. Ám a mai korban kitágul a világ, újabb dimenziók nyernek értelmet. Amikor első síkverseimben a szavak köbtartalmát ízlelgettem, már az új művészetek híve lettem. A Dimenzionista Ma- nifesztum megjelenése óta eltelt évtizedek pedig fényesen igazolták akkori sejtéseimet. Az új művészetek egyszerre hatnak majd az ember valamennyi érzékére. Bizonyítékot is sorolhatok, hiszen a fénykép, a mozgókép, a hangosfilm, a színes film, az illatosított film és a legújabb lézermozi fejlődésíve mind ebbe az irányba mutat. Vagy beszélhetnék a tapintható, muzsikáló festményekről. A klasszikus színházak után „érzőtér” várja a jövő közönségét, ahol mind az öt érzékszervünkre ható események történnek majd. — Vajon a befogadó közönség hogyan képes lépést tartani a művészetek forradalmával ? Válasz közben Tamkó Sirató Károly egy papírlapra vízszintes vonalakat rajzol. — Ha a mai kultúra legalsóbb szintjét vesszük, akkor jelentős azok száma, akik ími-olvasni sem tudnak. A második lépcsőn vannak, s még mindig csak félműveltek, a lelki eszem-iszomnál többre nem törekvők. Harmadik szint a tudósok és a valamire való művészek rétege, legfölül pedig vannak azok a kivételes képességű zsenik, akiknek gondolatai előreviszik a világot. Közbeeső minőségek természetesen vannak, de azt senki sem vitathatja, hogy az emberi kultúra tovalendítői mindig a piramis csúcsán levő kevesek voltak, akik ki tudták fejezni a tér és idő hullámzásának soron következő periódusait. Akár egy síkverset is írhatok ezekből a vonalakból, de akkor még ki kell dolgozni a függőleges sorok értelmét. Ám erre már nem került sor. Tamkó Sirató Károly is elfáradt, s bevallom, néha fel se tudtam fogni a gondolatok villanásait. Pedig jó lett volna megkérdezni, hogyan barátkozik a Tenge- reczki Pál költője a villanyversek szerzőjével? Az évezredes gyógyító kultúra hívője a megálmodott jövő lázas képeinek alkotójával? A kérdések el sem hangzottak, ezért megválaszolatlanok maradtak. Andódy Tibor Gaburek Károly: Faluvége Soha interjú elkészítésével ennyit nem kínlódtam. Akárhányszor előveszem a Tamkó Sirató Károly otthonában készítet jegyzeteim, mindig elfog az a megmagyarázhatatlan, szédítő kavargás, ami e különös ember, a költő, az ősi módon gyógyító, modem agitátor lényéből áradt. Próbálom ezerszer is medrébe terelni az idő rostáján letisztuló emlékeim, de látnom kell, hogy sose születhet szabályos interjú találkozásunk nyomán. Nem baj, talán akkor leszek leghívebb az emlékeimhez, ha látszólagos összevisszaságban rögzítem azt a parttalan áradást, a nagy hőfokon izzó, lázas mindentakarást, amely a költőből sugárzik. Aki Krúdy Gyula regényei alapján próbálna eligazodni a mostani Óbudán, aligha ismerné ki magát. Markológépekkel elkotorták a régi hangulatokat is, s az egykori utcácskák helyén égbe magasodó háztömbök emelkednek. Hosszan keresgélek, amíg az egyforma szürkeségben meglelem a keresett házat. A sokadik emeleten papos pe- dantériájú, idős férfi fogad. Tamkó Sirató Károly vendége vagyok. Beszélgetésünk kezdetén előbukkan a házigazdából a gyakorlott nyilatkozó, az újságírásban is járatos költő rutinja. 0 kérdi, milyen irányba szeretném terelni az interjút? Mondom, hogy a Békés megyei emlékeire feltétlen kíváncsi vagyok, aztán a többi majd csak kialakul. — Nos, ami a Viharsarokhoz való kötődésem illeti, lehet, hogy sok mindent meghatározó volt a Puszta- földváron töltött gyermekkorom — kezdi Tamkó Sirató Károly. — Édesapám körzeti orvos volt az Orosházához közeli településen, ott tanultam írni, olvasni, s az ízes magyar beszéd azóta cseng nőm, hogy egykor a réztáblát se kelljen kicserélni édesapám rendelőjén. Ám az életem inkább a művészetek felé sodort, de hogy a Puszta- földváron megismert végeláthatatlan síkság milyen mélyen belém vésődött, bizonyságul szolgálhatnak azok a síkverseim, amelyek jelentkezésem idején szokatlanok voltak a magyar irodalomban. Szédítő száguldásokkal és mély zuhanásokkal tarkított pálya várt rám. Amikor a Papírember című verseskötetemet a hazai kritika egyértelműen ledorongolta, már biztosan tudtam, hogy számomra csak egyetlen út marad: Párizs! Az európai művészetek élvonalában dolgozhattam. Jórészt az én irányításommal készült az a Dimenzionista Mani- fesztum, amelyet a modem művészetek képviselői ma is úttörő munkának ismernek el. Később kínzó betegség — torzító izületgyulladás — tett adta nekem Magyarországon az irodalmi feltámadás örömét. Ma, 74 évesen kezdem elfoglalni helyem a magyar irodalmi élet zenekarában. Fiatalos hittel, egészségesen nézhetek eddig utamra. Ismét író vagyok, de nem felejtem el azokat az évtizedeket, amikor az egészséges életmód szószólója voltam. Szekrényei mélyéről kézirattenger hullámait duzzasztja az íróasztalára. Egészségjóga fankönyvének félig rendbe szedett, sokszor átjavított oldalai tűnnek elém. — Ne légy többé beteg! — mondja szenvedélyesen. — Nem hagy nyugodni a gondolat, hogy olyan tudást birtokolhatok, amivel nagy hasznára lehetnék embertársaimnak. A magam példáján kívül jógastúdióm számtalan eredményei igazolják, hogy egy eredményes gondolat- egyenirányító segítségével akár biológiai forradalomnak nézhetnénk elébe. Néha bátesti nyomorékká. Évtizedekig egyetlen verset sem írtam, 15 éven át mozgásképtelen voltam. Végső kétség- beesésem idején ismerkedtem meg az ősi hindu gyógymódokkal, meggyógyultam és magam is az egészségkultúra apostola lettem. Tudományos fantasztikus regényem és egy számomra teljesen új műfaj, a gyermekköltészet anyanyelvként bennem. Jártam a többi falusi gyerekkel együtt a fonóba, hallgattam a mesemondók történeteit. Nekem volt először a környéken igazi futball-labdám, amibe egyszer a Váczi nevezetű tanító úr akkorát rúgott, hogy fenn a levegőben pukkadt szét a bőr. A családi akarat szerint nekem is orvosnak kellett volna készülViZHEGEDÚ HÉT ÜLLESSEL Gaburek Károly: Fák, virágok Tamkó Sirató Károly Pusztaföldvári emlék Valamikor egy akáchajú falu mélyén én voltam a boldog vitéz... Emlékszem kertünk alkonyában az esték aranytaréjú felhőire... Emlékszem falunk megőrült marathoni futójára: a toronyóra nagymutatója elollózta az elvirult percek nyakát kongva hullottak a földre s talán egyedül én éreztem elmúlásuk illatát. Különös vándorlásaimban emlékszem az éjszakák hangversenyére: egy bolond cigányprímást kergettek a puszták a szélben a fák üveghangú xilofonná alakultak cimbalmoztak a sürgönypóznák s a kutyák énekeltek hozzá... Pusztaföldvár de messze vagy már Mezőtúr, Budapest, Zürich és Párizs... völgyek-hegyek közt fél Európa ... Ébren-álmomban mégis zengsz bennem eszmélő gyermekkor fény-hang-orgonán szép magyar róna... Filadelfi Mihály Levél Sch. M.-nek érezd otthonnak Földedet halálszép nyugalmad játékos szívkoporsókból integet napi meghalásainknak gyűrött zsebkendővel INDULÁST kattan a kerék a sínen vágtázik újra bolondságaink hites szép kocsija szoknyák libbennek a forró szélben s markunkban a megszelídült jövő fonódik örök-alkalmi párba rínglispilek szédületében lánc-lánc-eszterlánc mézeskalács-mosoly a sírok partján ugye nem félünk többé soha semmitől! mondd: nem! mondd: igen! ujjúinkban ködük öröklétünk toll? vagy a zokogás? ugye nem félünk semmitől! magányunk erdők zúgása-csöndje magányunk egek forró szakadása magányunk az elárvult élet mely nem élhet hiába várva ó mondd hogy ránk vár! és nem nyugszunk bele a sírba! jöjjenek ember-kalács-szíveid és légy a Földön otthon újra! mert lásd én is egyedül vagyok! te hallgatsz az ujjaid beszélnek én sikoltom: ura akarok lenni a létnek Az első síkvers. Címe: Kút a pusztán
