Békés Megyei Népújság, 1979. június (34. évfolyam, 126-151. szám)
1979-06-03 / 128. szám
NÉPÚJSÁG 1979. június 3., vasárnap Tóth Lajos: Az első jutalom Amikor Annát felvették a tanítóképzőbe, szüleivel ellentétben, egyáltalán nem örült, bár életrajzában külön hangsúlyozta, hogy kislány kora óta vonzódott a pedagógus pályához. Tudta, mindez hazugság. Azért jelentkezett a képzőbe, mert tanulmányi eredményei alapján ide juthatott be a legkönnyebben, ha már a mamáék annyira akarták továbbtanulását. Sem a pedagógiai szemináriumokon, sem a gyakorlóiskolai hospitáláson nem bírt közelebb kerülni a „pályához”. A kollégiumban is hol nevethetnékje volt, hol meg bosszankodott, amikor szobatársnői áradoztak a gyerekekről, a hivatásról. Nem tudta eldönteni, megjátsz- szák-e magukat, vagy valóban hiszik is, amit mondanak. Most, a félévi vizsgák után tanítási gyakorlatra küldték ki ebbe a kis „isten háta mögötti” faluba. Falu? Valamiféle tanyaközpont egy tsz- ben, amelynek iskolájában, hogy-hogynem, már harminc éve ittragadt egy „öreg megszállott”: Bartos tanító úr. Még az iskolát is róla nevezték el az utóbbi időben az itt lakók. Először nem ide kellett volna jönnie, de a „Bartos-féle” két tanerős iskolából a kartársnő szülési szabadságra ment (épen most!), őt pedig meggyőzte a képző igazgatója (naná!), hogy töltse itt a gyakorlatot, ez nagyszerű „próbatétel” lesz. Már a megérkezés se volt valami bizalomgerjesztő. Az állomástól öt kilométernyire fekszik az iskola. Senki se várta. Ha a tsz Gaz kocsija nincs az állomáson, az első hízómarha-szállítmányt va- gonírozták be, gyalog kutyagolhatott volna ki. Tanácstalanul álldogált nehéz, túlzsúfolt bőröndjével a bejárat előtt, amikor az autóból kinéző sofőrtől megkérdezte, merre van a Bartos féle iskola. A fiatalember, miután végignézett Annán, egyből harapott a stoppra. Amikor a mögötte ülő főállattenyésztő is rábólintott, betette Anna bőröndjét, majd elindultak. — Maga az új tanító néni? — kérdezte a sofőr, miközben Anna takaros mellét, combját gusztálgatta a visz- szapillantó tükörből. — Csak év végéig leszek itt. — Kár! Anna nem válaszolt. — Nagy kár! — jegyezte meg célzatosan a sofőr. Anna elkomorodott. A kényszeredett csendet a főállattenyésztő törte meg. — Meglátszik, hogy borjúkötélen vagy! Mindketten jót nevettek, csak Anna lett még komo- rabb> Most már a sofőrnél jóval idősebb főállattenyésztőben is felébredt az ördög. — Hogy-hogy ide a préri- re? — nyomta meg az utolsó szót. — Miért? Itt nem emberek élnek? — vágta oda Anna, mert bosszantotta, hogy holmi kis alkalmi útitársat látnak benne, akinek esetleg még többet is el kell tűrni, mert föl méltóztatták venni. Erre a főállattenyésztő is elcsendesedett. Kínosan teltek a percek, s végül mindannyian fellélegeztek, amikor a sofőr megszólalt: — Itt vagyunk! — állította le a motort, a kikopott ma-' kadámút szélén, mintegy negyedórái zötykölődés után. Bartos tanító úr se aznapra várta. Éppen vége volt a tanításnak, amikor a bőröndöt cipelő sofőr bekísérte Annát az épületbe. A tanító már a lakása felé igyekezett a folyosón, de az érkezők kopogtatására visszafordult. — Meghoztam az új tanító nénit! — tette le a bőröndöt a sofőr, s már ment is. Még annyi időt se hagyott Annának, hogy megköszönje szívességét. „Ha nem haverkodtál, minek a pitizés utólag, kicsikém?” — gondolta magában kifelé sietve. — Óh, óh! — mentegetőzött Bartos tanító úr. — Azt hittem, csak holnap jön. A tsz hintójával fogadtam volna az állomáson. — Vannak még jólelkek! — jegyezte meg Anna, s elmondta, hogyan került ide a szövetkezet autóján. A tanító nyomban bemutatta a „birtokot”, ahogy beszélgetés közben megnevezte iskoláját. Szép, tiszta, két- tantermes épület. ízléses dekoráció a falakon, köztük néhány dicsérő oklevél. Az ablakokban virágok. A padok is ápoltak. Látszott, hogy a „gazda” rendet tart. Anna a tanító egyik-másik megjegyzésére rár-rábó- lintott, néhány elismerő mondat is kicsúszott a száján, hiszen nem azt a riasztó sivárságot látta, mint amit idejövet elképzelt, de a vizit végén mégis viszolyog- va haladt a folyosón a tanítói lak felé. Az itteni körülmények, tanítási, feltételek olyan messze estek a gyakorlóiskola pedagógiai klímájától, mint Makó Jeruzsálemtől. Bartoséknál ebédelt. Eta néni, az idős tanító felesége, férjéhez hasonlóan nagyon barátságos volt hozzá. Mindjárt felajánlotta, lakjon náluk, s teljes ellátást is kap. — Legalább addig is lesz egy kislányom — mondta. — Az enyémek már kirepültek. Bevezette abba a szobába, amelyben korábban lányai laktak. Régi módi, masszív bútorokkal berendezett helyiség csipős, de elviselhető naftalinszaggal. Mellette fürdőszoba, meg még angol W. C. is. Igaz, a tartályába minden reggel a tanító úrnak kell felcipelnie a vizet. Ebéd után átmentek egy másik szobába, ahol Bartos tanító úr könyveinek birodalmában estig traktálta a pedagógia örömeiről szóló fejtegetésével. „Nagyszerű hivatást választott, kedvesem!” — ismételgette az öreg, s annyit beszélt a tanyai gyerekek felelőségteljes neveléséről, hogy Anna alig bírta elnyomni ásítását. Még vacsora közben is folyton azt magyarázta, mit hogyan kell csinálni, mert „nem minden van úgy a gyakorlatban, ahogy teletömték a képzőben a fejüket.” Sokáig nem bírt elaludni az első este. Különös, nyugtalanító melankólia ült a lelkére. Hogyan bírja itt ki a tanév végéig? Másnap elkezte a „pályát”. Nem ment könnyen a tanítás. Ott volt azonban mögötte a „szakvezető”. Ha Bartos tanító úr csendes foglalkozást tartott a felsősöknél, többször is átnézett a „kis kolléganőhöz”. Délután elemzés, tanácsadás órákon át. Este pedig Eta néni unos-un- talan elhangzott fontoskodását kellett hallgatnia: menynyire nem kis gond egy vidéki tanító fizetéséből három lányt kistafírozni. Mire vázlatírás után a gyér Gaburek Károly: A grófi szérűn (Ady) Gaburek Károly: Őrizem a szemedet (Ady) villanyfénynél kivörösödött szemmel lefekhetett, teljesen kimerült. Számolta a napok múlását, mint amikor még annak idején a Jézuskát várta. A napok, hetek azonban lassan vánszorogtak. Néhányszor hazautazott a szüleihez. Az állomásra mindig kivitte, érkezéskor is várta a tsz hintája. Otthon nem panaszkodott, barátnőinek azonban elmondta, jó helyen van, de el se tudja képzelni, hogy a diploma után odakerüljön. A pedagógusnap előtti csütörtökön Bartos tanító úrnak be kellett utaznia a járáshoz, így Annára maradtak a gyerekek. Az egyik szünetben bottal is nehezen csoszogó öreg nénike kopogtatott be a terembe. A tanító urat kereste. — Csak estére jön haza. — Levelet kellene írni. Nem küldik az öregségit. Mindig a tanító úr ír helyettem, mert... mert én csak egy osztályt jártam. A hosszúra nyújtott szünetben Anna megírta a nyugdíjintézetnek a sürgetést. A nénike megköszönte, majd elcsoszogott. Anna még a következő órán is rágondolt. Maga előtt látta a töpörödött nénikét, amint reszkető kézzel alig tudta odakanyarítani nevét a papírra. A buksi fejű elsősökre nézett. Szavakat másoltak a tábláról. Annak a néninek csak idáig futotta. Élénkebben kezdett verni a szíve. Életében először nehezedett rá a pedagógus pálya felelőssége. Bartos tanító úrnak nem mondta el az esetet, de az már hazafelé megtudta a nénikétől, aki dicsérte, hogy milyen aranyos kis tanító néni jött a Bözsike helyébe. Az ünnepen virágot hoztak a gyerekek. A kis Balogh Mari két csokrot nyújtott át Annának. — Ezt én hoztam, ezt pedig a nagymama küldi. — Ki a te nagymamád? — Akinek meg tetszett írni a levelet. Bartos tanító úr is hallotta a beszélgetést. Ránézett Annára. — Ez az első jutalom — mondta mosolyogva. Lefekvés előtt Anna hosz- szasan nézte a vázákban felélénkült sok-sok virágot, hiszen mindegyik gyerek hozott neki. Ügy látta, mintha Balogh néni néhány szál vörös tulipája virítana a legszebben.-J- Micsoda kis apróságok szereznek örömöt! — motyogta, majd eloltotta a villanyt. Messze van még szeptember, addig túl kell lenni az államvizsgán is, de máris úgy érezte, megfogta ez a parányi fészek, ahová már eljut a villanyfény, de nagyon kellenek az értelem lámpagyújtói. Sass Ervin r Érdes nóta szülőországom Magyarország örömeid boglyákba hordják serény fiaid búfelejt&k cilinder csillog úri kalap szunyókálunk a boglya alatt fiúk a nemjóját gyönyörű káprázat színek kergetőznek követei érlelő ősznek a telet te szegény meg ne várd ha elfagyna a kezed lábad ne szitkozódj ez nem varázslat cseng a jég és sikolt ha reped szülőországom Magyarország bánataid vak kútba■ dobják serény fiaid búfelejtők Ménesi György Gubbaszt nyelvemen ív a pólusok között — két szemem — bőröm cserzővargái évszakok tágul orrlikam gubbaszt nyelvemen keserűm tajtékzik dobhártyámat veri a szél s görcsberánt a villamosszék — pillanat Lajosházi Éva Kép Ahogy odalökdösték, állt szelíden, szemén kábulat, félmosoly. Vak, tébolyult hit az emberekben, s mégis valami megnevezhetetlennek vélt közöny, ösztönös esztétika a tekintet fölött, nem láti mást, csak a jót, a jót, hogy Fanni, a drága, ne tudja, ne lássa azt a veszett kongatást, mi a férfimellkasban is dong. Verasztó Antal Idő — töredék Az emlékek lassan megrepedeznek, a régi mesék sárkánytól haldokolnak a Hold egyre fáradtabban mászik a hegyre, s földig érő karjaival a mélységet tapogatja. A homályból lánypirulást vonszol az este, s míg megpihen egy csendnyalábon én napba mártott szívvel átballagok az éjszakákon. /
