Békés Megyei Népújság, 1979. június (34. évfolyam, 126-151. szám)

1979-06-20 / 142. szám

1979. június 20.. szerda Orosházáról indult... Mindszenten, Boldizsár István festőművésznél Csongrád megye, Mind- szent. A falu alatt kanyarog a szőke Tisza. A kikötött komp orra alatt álmosítóan csobog a víz. Talán meséket mond az öreg révésznek, de az is lehet, hogy semmisége­ket locsog. A falu főutcáján öreg falusi ház. A tornácon kihajtott inggallérral ül asz­talra könyökölve az idős mes­ter, Boldizsár István festő­művész. Túl van már a 80 kemény esztendőn, de ez egyáltalán nem érződik sem a mozgásán, sem a művésze­tén. ,— Kemény fából faragtak engem, öcsém. De nem is érek rá az öregséggel foglalkozni. Rengeteg megfestenivalóm van még. Az idős mester Orosháza szülötte. Kötődését a szülő­városhoz jól példázza, hogy 36 nagyméretű olajképet, 78 rézkarcot ajándékozott a vá­rosnak, Orosháza pedig ki­állítótermet létesített, ott­hont, szentélyt az alkotások­nak. A patkó Ahogy hazafelé ballagott a bevásárlásból, megbotlott valamiben. Lehajolt, fel­emelte, és csodálkozva látta, hogy egy lópatkó. — No — dünnyögte az öregember —, hát ez meg hogy került ide? Állt a patkóval a kezében, és ezen gondolkozott. Köz­ben nézte a szemközti épít­kezést, hogy hátha fölfedez­ne egy lovas szekeret. De ott csak az óriás daruk, marko­lógépek, meg a különböző teherautók kavarták a port. — Sokáig volt el — fogad­ta otthon a menye —, már azt hittem, valami baj érte. — Engem? Mi baj érne? Legfeljebb elpatkolok, attól nagyobb esemény már úgyse történhet velem. Egy kicsit elnevetgélt ezen, és a patkóra gondolt, ami ott lapult a zsebében. Az­tán mindjárt azon tűnődött, hová dugja. A menye kíno­san tisztán tartotta a „fak- kot”, ahogy ő magában a házgyári dobozlakást nevez­te, tehát nagyon meg kellett választani a helyet. Végül úgy döntött, hogy otthagyja a zsebében. Az lesz a leg­jobb: Holnap majd egy ki­csit kifényesíti, megtiszto­gatja. Reggel, ahogy felébredt, el­ső mozdulatával a kabátjá­ért nyúlt, és a patkót ke­— Sajnos nem tudtam el­menni a kiállítás megnyitá­sára — szabadkozik a mes­ter, pedig dehogyis volt eszünkben számon kérni tőle. — Éppen szanatóriumban voltam. De nem tettem le arról, hogy ellátogassak Oros­házára. De ki is Boldizsár István? Életrajzából megtudhatjuk, hogy festői fejlődése a nagy hírű nagybányai művészte­lephez kötődik. Az iskola alapítóinak, Réti Istvánnak, Thorma Jánosnak, Iványi Grünvald Bélának példáját követi. Egész eddigi életén át meghatározta művészetét az alapelv, a természet minél tökéletesebb megismerése. Boldizsár művészetének is ez a fundamentuma. *— A nagybányai évek után szerencsésnek mondhattam magam, hogy Kecskeméten együtt dolgozhattam Koszta Józseffel és Tornyai János­sal. Ügy éreztem, különösen Koszta kedvelt meg, tőle „loptam el” a mélytüzű szí­nek, az erős kékek és sárgák használatát... reste. Nem találta. Hiába kutatta át aztán egyre gyor­suló szívdobogással, még a nadrágzsebeit is, nem járt eredménnyel. — Lányom — kérdezte ké- sőb a menyétől —, alkalma­sint nem került a kezedbe egy... egy patkó? A menye először úgy tett, mintha nem hallaná, aztán amikor az öreg már harmad­szor szólongatta ezzel, kifa­kadt. — Nekem maga nem fog mindenféle szemetet felhur­colni a lakásba! Hogy kép­zeli?! Tán még a gyerekem szájába is adná! Nem ott­hon van már! Itt nincs fé­szer, ahová mindenféle rozs­dás vacakot lehet gyűjteni. — A kabátomban volt... — védekezett az öregember —, ki se tettem én azt... — Még nem! De biztosan ki akarta tenni. Ismerem az észjárását. Tiszta szerencse, hogy amikor tettem arrébb a kabátját, észrevettem, va­lamitől nehéz. Nézem mi az, hát az eszem megáll. Egy lópatkó! Csak tudnám, mi a fenének hozta fel a lakás­ba? Az öreg nem felelt, le­gyintett. Pedig, de szeretett volna még beszélni régi lo­vakról, patkolásról, örökké vele mozduló emlékeiről... Dehát kinek? Több évet töltött München­ben. Ott sajátította el a réz­karcolás technikáját a „bo­szorkányos ügyességű” Kubi- nyi Sándortól. Hihetetlen rö­vid idő alatt mesterévé vált ennek a kedvelt és nagy kéz­ügyességet kívánó techniká­nak. Kiállításokon együtt szerepelt az akkor fiatal réz­karc-grafikusokkal, Gallé Ti­borral, Szőnyi Istvánnal, Varga Nándorral. A sors kü­lönös iróniája, hogy a ké­sőbb tanult technikával, a rézkarccal előbb aratott el­ismerést, mint festményeivel. Ezzel tűnt fel á Rómában ren­dezett nagyszabású magyar kiállításon is az 1920-as évek végén. Első kitüntetését 1930- ban, a Szinyei Társaság Zi­chy Mihály grafikai díját is rézkarcaiért kapta. A díj odaítélését azzal méltatták, hogy finom technikával ké­szült lapjain a természet egy­szerű jelenségeit is „költői érzés” hatja át. Nevezetes volt életében az 1931-es esz­tendő is. A gyümölcsszedő nő című képével akkor kapta meg a Szinyei Merse Pál Társaság tájképdíját, amikor Medgyessy Ferenc szobraiért a társaság nagydíját, Vadász Endre pedig grafikai díját kapta. Boldizsár képét, mint az esztendő tájképfestészeté­nek egyik legjobb alkotását jutalmazták. Gyakran járt vissza művé­szi pályájának elindító állo­mására, Nagybányára. Laza, vonalkás ecsetkezeléssel fes­tette e korszakának képeit. Sokan lelkesedtek „ragyogó, tavaszi színvilágáért”, a „vib­ráló és opalizáló” hatású technikájáért. Sokat vitat­koztak Szőnyi Istvánnal a festékanyag, az alapozás problémáiról. Ennek ered­ményeként Boldizsár az olaj­festéket, a temperát és ve­lencei terpentinkeveréket együtt alkalmazta, ezzel érve el képeinek ragyogó színha­tását. Róma után Párizsba és Londonba is eljutott. Külö­nösen Londonban érték nagy hatások, ahol az angol port­réfestészet nagy mestereit ta­nulmányozhatta. Művész ba­rátairól : Kisf aludi Stróbl Zsigmondról, Szőnyi István­ról, Elekfy Jenőről, Varga Nándorról, Zádor Istvánról az 50-es évek elején készí­tett nagyszerű portrékat. A 40-es évek végén a Ba­latonnal került közelebbi kapcsolatba. Megszerette a magyar tengert és negyed­század alatt szebbnél szebb alkotásokban örökítette meg. A Csók Galériában 1961-ben rendezett kiállítása „a színek és fények záporos áradatával meglepetés volt” — jellemez­te balatoni képeit Genthon István. Sokáig járt a Bala­tonhoz és sok változatos al­kotás született ezekből a ta­lálkozásokból. Néhány évvel ezelőtt — 5 vagy 6 éve — tudatalatti vonzásnak enge­delmeskedve, ismét vissza­tért az Alföldhöz. Gyermek­kora pasztellszínűvé mosó­dott álmai vonzották a mes­tert. Itt ütött sátrat Mind­szenten, legszívesebben a nyári hónapokban. — Most a magyar táj pusz­tulásra ítélt öreg hidjai, vízi- és szélmalmok, pajták, gé- meskutak, tanyák foglalkoz­tatnak. Csak tudja, borzasz­tó szenvedés most már ez a munka, dehogy választanám még egyszer ezt a pályát, ha újra kezdhetném az életemet — zsörtölődik, de látszik raj­ta, maga sem gondolja ko­molyan. — Mit szenvedtem — húz elő egy még nedvesen csillogó képet — az istálló tetejével. Címe? Tehénitatás délben. Oda ülök közel a gé- meskúthoz, s ott festem meg a látványt. Készítek néhány tanulmányt, s majd ezek le­tisztulásával születik meg a végső kép. De borzasztó me­leg is van. Kár is kimenni, mert ebben a rettenetes me­legben hiába van felettem az ernyő, nem sokat ér. Holnap­ra is 34 fokot mond a rádió. Talán ki se megyek. Meg a fények sem a legjobbak. Na­gyon feketék az árnyékok. Orosháza? — váltunk témát. Nagyon szeretnék elmenni, úgy érzem, kedvelnek az orosháziak. Meglátogatott már dr. Zilahi Lajos osztály- vezető, azt mondta, eljönnek a tanácselnökkel. Szeretné­nek tőlem kapni régi irato­kat, palettákat, ecsetet a ki­állítóterembe. Azután valahogy szóba ke­rült a vadászat is. A festé­szet mellett a másik legna­gyobb szenvedélye. Régi új­ságkivágásokat mutat ko­ronglövő versenyekről, ahol bebizonyíthatta biztos kezét és éles szemét. Mindig az élen végzett ezeken a ver­senyeken. — Felveszem én a versenyt most is a legjobb lövőkkel — mondja büszkén. Elnézést az olvasótól, de csapongó a beszélgetésünk, s most ismét más témára vált. — Az Alföld szeretete a véremben van. Renkívüli mó­don érdekelnek a megrokka­nó tetejű tanyák, de azok is, amelyek mint a Phönix, po­raikból ismét megújulnak. Láthat néhány szép képet a mindszenti tanyavilágról az orosházi kiállításon is. Fel­tétlenül nézze meg, arról ír­jon, ne rólam. Nagyon szere­tem Mindszentet. Ügy érzem, az itteniek is megkedveltek már. Egy pályázatra festet­tem egy Lenin-portrét, a he­lyi tanácsnak ajándékoztam. S mi lesz, ha meghalok? Er­ről kár még beszélni, de hát úgysem kerülheti el senki az elmúlást. Az államra hagyok mindent. A művészetemet, a tárgyaim nagy részét. Nem. nem ismerem a Békés me­gyei képzőművészetet, tudja, nekem az a véleményem, hogy aki vidéken él, dolgo­zik, kevés kivételtől elte­kintve, nem tud kitömi. Lát­ja ott van Vásárhely. Nagy tradíciója van, mégsem hal­lottam, hogy valaki igazán kitűnt volna onnan Kohán óta... Lustán bandukol a Tisza, elhúz a komp alatt, tehene­ket itatnak a vályúnál. A lebukó nap lilára festi a mindszenti templomtornyot, a főutca szürke kövét, a fák nappal halványzöld színét. Esteledik. A mester féltőén támasztja képeit az asztal lábához. Kinéz az ablakon, az ég felhőtlen, holnap me­gint nagy meleg lesz. Gon­dolkozik, érdemes lesz-e ki­menni a gémeskút tövéhez? Béla Ottó Tóth-Máthé Miklós: Színész az egész világ Mostanában filmeken mind gyakrabban látni színészek helyett színjátszókat. Mi ve­zeti őket a kamera elé? Ér­vényesülési vágy, törtetés? Ritkábban. Népszerűvé film­szerep alig teheti az embert. Aki erre vágyik, irigykedő tekintetekre, rámutogatásra, az inkább magakellető tévé­adásokhoz folyamodjék. Mo­ziban amúgy is kevesebben látják a szereplőt, mint a tömegközlés áradó-terjedő eszköze révén. A képernyőn ki-ki megmutathatja, mit tud, vagy miről véli, hogy tudja, még ha olykor ez csupán annyi, hogy beleinte­get a kamerába, vagyis kiin­teget a képből, rokonnak, is­merősnek, ismeretlennek. Filmszereplőtől mást vár­nak. Magát kelletnie még akkor sincsen módja, ha a rendező talán éppen csak azt kívánja tőle, hogy ön­magát adja, ha csak azt várja, éljen át egy helyzetet, s tegye, amit ilyenkor az életben tenne. Tegye, amit máskor tenne, nem a film­felvételkor; erről feledkezzen meg, legyen őszinte, ne ala- koskodjék. Űjmódi szokásnak hinnék sokan, hogy a filmeken nem színészeket látni, pedig rég­től fogva szokás ez. Pél­dául a neorealisták is gyak­ran szerepeltettek filmjei­ken nem színészt. De talán még az sem túlzás, ha a film­ipar filmszínészszerződtető gyakorlatában is effélét sejt meg valaki: a filmsztárok ritkán állják meg a helyüket színpadon is, bizonyságául annak, hogy alakítókészsé­gük és képességük más, mint az „igazi” színészé. Filmren­dező kezében színház az egész világ és színész benne minden férfi és nő: csak épp ki kell választani a megfele­lőt, az odaillőt. Persze rendszerint nem művészi megfontolás, gyak­ran egyszerűen kénytelenség az oka, hogy nem színész színészkedik a filmen. Ke­vés a színész, s nem ér rá, akit kiszemeltek. S ha ráér is, kicsi időre, rohan onnét ide, s megint vissza; a ma­ga tetszésére játszó nem szí­nész ráér, önmagát adja, egészen odaadja a munkára. S nagyobb a választék, hogy termetre, alkatra, arcra, jel­lemre megfelelőt találhas­son a rendező. Egyetlen meg­kötés, egyetlen föltétel, amely alól nincs kivétel: játékos kedvű, játszani kész, képze­lettel megáldott legyen, aki másvalakit megelevenít. Az, aki kiinteget a képernyőről, alkalmatlan, mert beképzelt, üres és zártlelkű. Szolgálatra képtelen, uraloméhes, dicső­ségszomjas. Megelégszik a látszattal. S ugyan nem látszat-e, nem látszatra épít-e minden művészet, közöttük a film is? A legvalószerűbb a mű­vészetek között a film, s mégsem az sosem. Hitelte- lenséggel kell küzdenie rég­óta. Eleinte technikai töké­letlensége miatt, aztán mert megrészegedett a látszat el- hitetésének lehetőségeitől. A művészet segítségül hívja a képzeletet, a giccs elkábítja. Film erre a kábításra külö­nösen alkalmas, a képek so­rával, fölfűzésével, a látvány kiválogatásával, sok minden­nel tudja sugalmazni, amit elhitetni akar. Tisztességes szándék vezette tehát azo­kat, akik a a filmtörténet során mindig újra meg újra a hitelesség újabb lehetősé­geit keresték. Ismeretlen arcokat példá­ul, azért is, mert a jólismert színészarc eleve megzavar­hatja a nézőt: mit lát, kit lát. A színész nevén nevezi a néző a szerepet is. Ezért is fordulnak gyakran kevés­bé ismert színészekhez a rendezők. Dicséretükre vál­hat, hogy olykor a néző nem tudja, ismeretlen színészt lát-e, vagy nem színészt, va­lódi embert, való életet. A művész lényege ugyanis az, hogy a látszat ellenére, a látszat mögé vezesse a tekin­tetet, a képzeletet, s ami et­től elválaszthatatlan: a gon­dolatot. Nem az a művészet csodája, hogy igaznak fo­gadtatja el a látszatot, ha­nem az, ha a látszat mögött fölfedezteti az igazat. Mostanában stúdióelőadá­sokon vetítik John Cassa­vetes amerikai színész-ren­dező filmjét, a Premiert. Kulisszák mögé vezet a film, egy színésznőről szól, akit nemszeretem szerepe, meg egy véletlen élmény válság­ba sodor. Birkózik-e az élet­tel, vagy játszik vele, nehéz eldönteni, amint azt is, hogy a rendező azt hiszi-e, hogy a színészt a magánélete be­folyásolja, vagy azt hirdeti, hogy a művészet egyeteme­sebb érvényű és erősebb, mint a mindennapok élete, élménye. Hiszen nyilvánva­ló: ezeket a rögtönzéseket gondosan kidolgozták, de legalábbis előkészítették. S a színészek nem bohóckod­nak, hanem valamiképpen a meggyőződésüket fejezik ki. Dilettáns az, aki nem kény­telen-kelletlen, hanem maga gyönyörűségére tesz valamit, így is mondhatni: akinek ez az élete. Divat manapság nyers külsőségekkel, doku­mentumlátszattal elhitetni az igazmondást. Sokszor mégis csak annyi ez, hogy dilettán­sok (vagyis hozzá nem ér­tők) el akarják hitetni, hogy profik (értik a dolgukat). Meglehet, verítékezve, kere­setten. Többet ér azonban, ha a hozzáértők úgy ját­szanak, mint dilettánsok, vagyis önmagukat adva, be­lefeledkezve, átélve, képze­let szárnyalásával, katarzis gyönyörűségével, igazán, iga­zan. Zay László Hammer Vendelné, a kunágotai könyvtár vezetője annak örül, hogy a mezőgazdasági munkák ellenére nyáron sem üres az olvasóterem. Hétszáznál több olvasója van a községi könyvtárnak Fotó: Martin Gábor i

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom