Békés Megyei Népújság, 1979. május (34. évfolyam, 101-125. szám)

1979-05-27 / 122. szám

1979. május 27., vasárnap

o

Vaszilij Suksin:

Szerelem

Újházi László

Megváltozott

csöndben

Az árbocok letörtek a szélben,

s a tengerek

elapadtak.

Döghalak

csontvázai virágzanak a fölhasított ég láthatárra csüngő peremén.

Megváltozott csöndbe értem: nem a múlt történelmébe, de abba a szélbe, hol az árbocok letörtek, s elsüllyedtek a lélekvesztők is,

ahová esténként leroskad az ég.

Barta Kálmán

Szomorúság

Nap nélküli barna égbolt fáknak levelén zöld-zsugor Szemem ablakát eső veri Szívemben bánat-paréj virít

Tavasszal, áprilisban,

Sztyepán Jemeljánov szerelmes lett Ellocskába, aki már a szűzföldeken is dolgozott. Mindössze kétszer látta a lányt. Egyszer a városból elhozta a faluig — de semmi nem történt. Csak ültek egymás mellett, és hallgattak. A másfél tonnás teherautó nagyokat döccent a gidres-gödrös úton... A lány Sztyepánhoz dőlt, és minden alkalommal olyan zavartan nézett rá, mintha azt akarta volna mondani: „Ugye megérti, hogy nem szándékosan dőlök magához?” Kihúzódott egész az ülés szélére. Sztyepán még csak rá sem nézett a lányra. Egy régi keringőt, az „Amúr hullámait” fütyö- részte magának, és arra gondolt, hogy kimerült az akkumulátor.

Amikor a falu határához értek, a lány pénzért nyúlt a táskájába.

Sztyepán enyhén elpirult.

— Hagyja csak ...

— Miért? — a lány rávetette áttetsző, zöldes színű szemét. — Hát mivel tartozom?

— Semmivel — Sztyepán gyorsan gázt adott, és elindult.

„Milyen szép lányok vannak!” — gondolta. És kész. El is felejtette egészen.

Hétszámra autózott a nehéz altáji terepen, hol itt, hol ott éjszakázott, látott más lányokat — szépeket is, csúnyákat is, mindenfélét. Hisz anyi lány van a világon! Ha mindenre emlékezne az ember, akit valaha is látott— belefájdulna a feje!

Beköszöntött az április.

Egy szombati napon Sztyepán hazautazott. Megtisztálkodott a fürdőben, felvette hímzett ingét, felhúzta vadontúj, puha krómbőr csizmáját, megivott egy korsó erős mézsört, és elment a klubba, hogy megnézze az előadást. A helybeli színjátszókor tagjai játszottak. Sztyepán nagyon szerette, amikor a helybeliek léptek fel. Érdekes volt számára, hogy mondjuk Griska No- voszoljov, akit annyi éve ismer, egyszercsak megjelenik a színpadon derékig érő szakállal, és vadul üvölteni kezd:

— „Elevenen rothasztalak el, te imilyen-amolyan!...”

Sztyepánt ilyenkor mindig annyira elfogta a nevetés, hogy a mellette ülők nem győzték lepisszegni, és ráfogták, hogy semmit nem ért az egészből.

Sztyepán a színpad közelébe ült, és figyelni kezdett. Egyszer csak látja: ugyanaz a lány jön ki a színpadra, akit a városból hazahozott. Ugyanolyan szép, de most nyugodt, és valahogy olyan méltóságteljes: fejét kissé hátraveti, nagy, vörös hajfonata derekáig ér, lábán piros csizma feszül. Lassan lépdel, a fejét büszkén tartja, de a hangja olyan ismerősen cseng. Sztyepánt elfogta az izgalom. Azonnal felismerte őt. Csak nem gondolta, hogy ennyire szép. Azt tudta, hogy szép, csak azt nem, hogy ennyire!

Aztán színre lépett egy szemtelen legény, Vászka Szemjonov, a tsz számvivője. Kalapban, szemüvegesen, és ő is nagyon méltóságteljes volt. Máskor Sztyepán azonnal nevetésben tört volna ki, de most nem volt kedve hozzá. Nézte a lányt, és várta, mi lesz vele, meg Vászkával. Észrevette, hogy felcsillant a lány szeme, és hogy összerezzent, mintha megijedt volna valamitől. Sztyepán sajnálni kezdte.

— Miért jöttél? — kérdezte a lány.

— Nem élhetek nélküled! — üvöltötte az a hülye Vászka olyan hangosan, hogy zengett a terem.

— Menj el — mondta a lány, de valahogy úgy, hogy inkább azt lehetett érteni belőle: — Ne menj el.

— Nem megyek — felelte Vászka, és közelebb lépett a lányhoz.

Sztyepán a pad szélébe kapaszkodott. Tudta, hogy ez a Vászka nem megy el csak úgy egyszerűen. Egyet sem pillanthatott, végig sem

gondolhatta, mivel végződhet mindez, amikor a szám- vivőcske ügyesen átölelte a lány vállát, ráhajolt, és megcsókolta. Sztyepán látta a lány félig nyílt, enyhén duzzadt, nedves ajkát a csók után — boldogan mosolyogva remegett. Sztye- pánnak elsötétült a tekintete. Felállt és elment, otthagyta az előadást.

Az utcán egy oszlopnak dőlt, és sokáig nem tudott magához térni.

„Na, de ilyet!” — mondogatta magában.

... Három napig Sztyepán úgy járkált, mintha nem is ő lett volna. (A kocsit leadta a szervizbe.) Megtudta, hogy a lányt Ellának hívják, voronyezsi, és a traktoros brigádban számvivőként dolgozik. Ez volt minden. Ügy volt, hogy beszél Vászka Szemjonovval; ne nagyon játsszon az előadásban, de még idejében meggondolta: nem volna helyes. Az emberek kinevetnék.

Egyszer egy este Sztyepán ragyogóra fényesítette csizmáját, és elindult... Ellácskához. Eljutott a kapuig (a lány az öreg Kukszin házaspárnál lakott), álldogált ott egy darabig, majd sarkon fordult, és elment. Elvetődött a falun • túl, a folyóhoz. Leült a csupasz földre, karjával átölelte a térdét, fejét ráhajtotta, és így üldögélt ott hajnalhasadásig. Gondolkodott.

Az utóbbi napokban erősen lefogyott, szemébe mély, barna bánat költözött. Alig evett, csak szívta egyik cigarettát a másik után, és gondolkodott, egyre csak

gondolkodott...

— Mi van veled? — kérdezte az apja.

— Semmi... — Sztyepán

csizmája sarkával elnyomta a csikket, és rögtön újabb

cigaretta után nyúlt. Nem

nézett az apjára.

Ellácskát egyszer sem

látta azóta. A klubnak tájára sem ment.

A negyedik napon Sztyepán így szólt apjához:

— Megnősülök.

— Na? Kit akarsz elvenni? — kérdezte Jegor Sze- verjánics, Sztyepán apja.

— Ezt az... új lányt... a számvivőt — válaszolta halkan Sztyepán, és elégedetlenül elnézett apja mellett, ki az ablakon.

Jegor Szeverjánics elgondolkodott.

— Ismeritek egymást?

— Háá ... át — Sztyepán határozatlanul elhallgatott.

— Én nem leszek a kérőd

— jelentette ki határozottan Jegor.

— Miért?

— Nem akarok szégyent hozni vén fejemre. Ismerem én az ilyen lánykérést: odamégy, a lány meg semmiről se tud. Először beszéld meg vele. Eredj, járjál egyet, gondold meg, mint mások szokták, aztán elmegyünk megkérni. Különben... Sztyopka, te mindig olyan meggondolatlanul cselekszel. Taníttattalak, taníttattalak, de mi értelme van?

Ezt a beszélgetést Jegor apja, Szeverján nagyapó is hallotta, betegen feküdt a kemencepadkán.

— Nicsak, micsoda úr lett belőle: ő nem megy lány kérőbe! — mondta dühösen.

— Elfelejtetted, Jegor, hogy én mennyi ideig mászkáltam, hogy menyasszonyt szerezzek neked?

Jegor Szeverjánics a homlokát ráncolta, rágyújtott. Sokáig hallgatott. Mit szóljon, amikor maga is épp ilyen volt fiatal korában: félt ránézni a lányokra.

— Jól van, elmehetek — szólalt meg —, csak ... azt hiszem, nem fog hozzád menni.

— Dehogynem megy! — védte unokáját Szeverján

nagyapó. — Egy ilyen legényhez bármelyik lány hozzámenne.

— Miért gondolod, hogy nem jön hozzám? — kérdezte Sztyepán, és közben úgy érezte, fázik belülről.

— Hát mert városi... a fene érti őket, mi kell nekik. Azt mondja majd, hogy elmaradott vagy.

— Te vagy elmaradott, Jegor — avatkozott bele újra Szeverján nagyapó. — Manapság ez már nem számít. Okosabbak lettek a lányok. öregember vagyok, de ezt jól tudom.

Csütörtökön kora reggel apa és fia készülődni kezdtek a lánykéréshez. Sztyepán megint felvette a hímzett ingét, és sokáig simít- gatta a tükör előtt egyenes, kemény hajszálait.

Jegor Szeverjánics gondterhelten ráncolva a homlokát, megpróbálta merev ujjaival a csúszós gombokat megfogni, és betuszkolni a szűk gomblyukakba.

Sztyepán lesimította a haját, és megállt a szoba közepén, azon töprengve, hogy mit igazítson még magán.

— Kössél nyakkendőt — tanácsolta nagyapja.

— Hímzett inghez nem való — világosította fel az öreget Sztyepán.

Végre elkészültek.

Jegor Szeverjánics hatalmas tenyerével a tarkójára csapott, és gondterhelten nézett apjára.

— Vigyünk magunkkal egy fél liter vodkát, vagy ne? Hiszen ezek már egészen másképp élnek, ki igazodik el rajtuk.

Az öreg Szeverján elgondolkodott.

— Tedd a zsebedbe — tanácsolta. — Ha kell — ott lesz. Induljatok.

Vakítóan sütött a nap, madarak csiviteltek. A patakok áradtak. Az ég a tócsákban tükröződött: kék foltjai itt is, ott is megcsillantak a fekete földön. Tombolt az április.

Szótlanul mentek. Igyekeztek kikerülni a pocsolyákat, hogy be ne piszolják a csizmáikat.

Kukszinék háza óriási nagy volt. Az első két szobában senkit nem találtak. Jegor Szeverjánics elcsüggedt. Ügy képzelte, hogy először semmitmondó beszélgetésbe elegyedik az öreg Kukszin- nal, és majd valahogy elszólja magát: „Hát mi meg ehhez a lányhoz jöttünk volna ...” Az öreg biztosan segített volna. De így egyenesen az Ella szobájába ke- lett menni.

Apa és fia összenéztek, és elindultak a leányszoba felé.

Jegor óvatosan bekopogott.

— Tessék! — hallatszott bentről.

Jegor Szeverjánics félig megnyitotta az ajtót, és nagy nehezen bepréselte magát a szűk nyíláson. Sztyepán a nyomában. Megálltak az ajtóban.

Közvetlenül előttük, az asztalnál ott ült Vászka Szemjonov, mellette meg, egész közel hozzá, Ellácska.

Teázgattak. Vászka zakó nélkül, sárga selyemingben, simára borotválkozva. Olyan kényelmesen ült, mintha otthon lett volna, még el is terpeszkedett kissé. Bárgyú kedvességgel nézett Je- meljánovékra.

Ellocska fürgén felpattant, és széket húzott oda a vendégeknek.

— Kerüljenek beljebb, és üljenek le.

Jegor Szeverjánics Vász- kára pillantva beljebb lépett, és leült. Aztán a fiát vette szemügyre. Sztyepán egész arca lángban égett, és úgy állt ott, mintha odanőtt volna a padlóhoz.

— Üljön már le, mit áll ott! — kiáltotta Ellácska vidáman. — Talán soha nem látták még ezt az embert?

Sztyepán leült, térdére tette simléderes sapkáját.

Kis ideig hallgattak.

Ellácska hol Sztyepánra, hol Jegorra, hol meg Vász- kára nézett, és alig bírta visszatartani a nevetést. Vászka sem értett az egészből egy kukkot sem.

— Szólaljanak már meg

— kérte őket Ellácska. — Magára emlékszem — mondta vidáman, Sztyepán felé fordulva —, egyszer maga hozott el a városból. Akkor nagyon dühös volt.

Sztyepán kínosan elmosolyodott.

Vászka úgy gondolta, hogy feltétlenül valami vicceset kell mondania.

— Hát stopposokat veszünk fel, Sztyepán Jego- rics? Helytelen!

Jegor Szeverjánics még egyszer Vászka sima képére pillantott, aztán leszegte a fejét, mint egy bika, és nyíltan megmondta:

— Mi, lányom, azért jöttünk, hogy megkérjük a kezedet.

— Hogyan?

— Hát, ahogy szokták. Ez itt a fiam — Jegor Sztyepán felé intett. — Azt akarja, hogy légy a felesége. Persze, ha te is úgy gondolod.

Sztyepán úgy összeszorította térdén nyugvó kezeit, hogy körmei belemélyedtek a tenyerébe. Figyelmesen nézegette két öklét. Homlokán gyöngyözni kezdett a veríték. Nem törölte le.

— Tehát férjhez? ... —

kérdezte Ella, és elpirult.

— Hát hová máshová?...

— sóhajtott fel Sztyepán. És Vászka szemébe nézett. Vászka hahotázott, de feszengeni kezdett a széken. Ellára meredt. A lány az asztal mellett állt, és egész rózsaszínű volt a zavartól, fehér ujjacskáival egy láthatatlan porszemet igyekezett lesöpörni a ruhájáról.

— Későn kaptál észbe, Sztyopa — mondta hangosan Vászka, és mocorogni kezdett a széken. — Elkéstél.

Sztyepán ezúttal figyelemre se méltatta. Kitartóan, követelőén, komolyan nézte a lányt és várt. Zavara elmúlt.

Ellácska hirtelen felkapta a fejét, és tiszta tekintetű, zöldes szemével Sztyepánra nézett. Szégyellősség, kedvesség, szemrehányás, és valami kifejezhetetlen, félénk szenvedély volt a tekintetében. Sztyepánnak az örömtől megremegett a szíve. Senki nem érthette, mi és miért történhetett közöttük. Csak ők ketten tudták. De ők sem értették, csak érezték.

Ebben a pillanatban Vászka elkottyintotta magát:

— Mi hamarosan összeházasodunk, Sztyopa.

Ez olyan idétlenül jött ki, hogy még ő maga is azt gondolta: kár volt megszólalnia.

Jegor Szeverjánics már fel akart állni, és indulni, de Ella egyszerre felrebbent, és beszélni kezdett — szinte még túl gyorsan is:

— Hová mennének? És még azt mondják, lánykérőbe jöttek! Hiszen még nem is válaszoltam. — Hirtelen magához tért. ö nem nézett Sztyepánra, de Sztyepán ... Sztyepánnak nem számított, ránéz-e a lány, vagy sem. Szégyentől és örömtől égett. Semmilyen erő nem kény- szeríthette volna most már arra, hogy felálljon, és elmenjen.

Jegor Szeverjánics megállt. Vászka elanyátlanodva ült a helyén, arca vörös volt. Rémülten kezdte felfogni, miről van szó.

— Üljön vissza. És igyanak egy kis teát, jó?

Ellácska először elvesztette a fejét, de aztán már magabiztosan szólalt meg, hangjában egész másféle, valami határozott vidámsággal.

Mindenki azt várta, mi fog most történni.

— Talán jobb, ha elmegyek — szólalt meg Vászka, és hangja reszketett a megbántottságtól. Az ő napja leáldozott. Meg se próbált harcba szállni.

Vágréti János: Leányfej I.

— Ügy gondolom, igen — mondta hangosan Sztyepán, kicsit talán túl hamar. Nem kellett volna így ... De már mit lehetett tenni. Ketten voltak, egyiküknek mennie kellett. Mindketten durván viselkedtek. De egyikük el kellett, hogy nyerje Ellocska bocsánatát.

Ezúttal Vászka nem méltatta figyelemre Sztyepánt: Ellát nézte. Ella ismét elpirult, és Jegor Szeverjánics- ra nézett, aki még mindig a szoba közepén állt, és hol egyikükre, hol másikukra nézett. Fel sem tudta fogni, mi történik itt. Ellocska nevetni kezdett de nem valami vidáman.

— Ez hát a helyzet, uraim! Legalább valaki segítene! Na, de miért állnak ott? Üljenek már le!

Még toppantott is a lábával. Nehéz helyzetben volt.

Vászka felállt a székről. Felvette a zakóját. De valahogy nagyon lassan. Mindenki azt várta, mikor bújik bele végre.

— Eh, Sztyopa, sajnállak téged — mondta búcsúzóul.

Kifelé indult a szobából. De a küszöbről még visszanézett, gonoszul és vidáman mindenkit jól szemügyre vett, majd erősen becsapta maga után az ajtót.

Kis ideig csend volt a szobában.

Sztyepán óvatosan letörölte homlokáról a verejtéket. Elmosolyodott.

— Ti addig ültök mellette, ameddig akartok, én megiszom — mondta Jegor Szeverjánics, és az asztalhoz lépve felhörpintette a csésze teát. — Szinte elgyengültem ettől a lánykéréstől.

Fordította: Jagriné Somi Éva

Termékenység