Békés Megyei Népújság, 1979. május (34. évfolyam, 101-125. szám)
1979-05-27 / 122. szám
ETHITE^ 1979. májú« 27., vasárnap Hányszor rémítettük egymást azzal, hogy a mai fiatalság mennyire züllött, nemtörődöm, tiszteletlen, iszik, dohány- j zik. Nem tagadom, néha j én is kétségbeestem, lát- l va a presszók előtt ácsorgó, elhanyagolt ruházatú gyermekeinket, el-el- csípve ordenáré beszédüket, kikerülve szégyentelen egymásba kapaszkodásukat. Ezek jutottak eszembe, mikor útnak indultam, hogy találkozzam néhány gimnazista fiatallal, s hogy elbeszélgessünk — no, nem mindenről — csak két lényeges káros szenvedélyről: a cigiről és a piáról. Íme, hogyan látják a mai gimnazisták önmagukat? Először szólaljanak meg egy kisebb település diákjai, aztán a nagyvárosban élők. Sok hasonlóság, de lényeges eltérés is mutatkozik életmódjukban, szemléletükben. Gimisek a „cigiről”, „piáról” és valami másról — Én egészen kicsi koromban szoktam rá a cigire. Talán harmadik osztályos lehettem. — Sokan a közös együtt- létekkor szokunk rá a dohányzásra. Én például az építőtáborban. Zsebpénzem van annyi, amennyi kell. Délibábot vagy Sophiánét szívok, de sokan — s inkább ez a többség — a füstszűrös Symphoniát szeretik. Mert olcsóbb. Mióta bejött ez a mostani papírszűrős Fecske, azóta a fenének sem kell. Hogy mennyit szívok? Napi 15-öt. Ugye nem sok? — Nekem a szüleim is szívják. Nem veszik észre rajtam. Otthon úgyis minden úszik a bagófüstben. — No, és a pia? — Magában senki sem iszik. Csak a társaság kedvéért. Ügy szoktuk, hogy fogadáskor piában egyezünk meg, aztán a vesztes fizet. — Persze, hogy kapunk! A presszóban nyugodtan adnak. Honnan tudná az a felszolgáló, hány éves vagyok? Pláne, ha közben a cigi is ott lóg a számban... — Én minden hét végén bepiálok. Miért, miért? Hát, mert jó! Mármint akkor, amikor már „becsócsáltam” tőle. Csak az ébredés kellemetlen egy kicsit. — Persze volt úgy, hogy a kihozott sör nem esett jól, akkor otthagytuk. Sosem úgy indulunk el, hogy na, most iszunk. De valahogy, mikor összeverődünk, ez úgy magától jön. Mit iszunk? Töményét és sört. — Egyszer beittam és észrevették otthon. Akkor kaptam egy fülest. De nem a pia miatt, hanem mert hajnalban mentem haza. — Városon más. De itt csak a presszó meg a mozi van, aztán semmi. A lányok? Nem nagyon cigiznek, csak aki felvág, vagy azt akarja, hogy csövesnek nézzék. — Járnánk mi máshová is szórakozni, de a környező községekben nem lehet felkérni egy lányt, mert mindig „basa” őrzi őket. Volt úgy, hogy tízen mentünk, akkor meg húszán jöttek ránk. Másfalubeli lánnyal nem megy. Ugyanolyan ez most is, mint volt száz évvel ezelőtt... — Hogy a suliban? Na, nem. Ezt a két dolgot elválasztjuk. Ott nincs helye a piának, s a ciginek is csak dugva. Városi beszélgető partnereim egyharmada hem dohányzik, a dohányosok pedig mindnyájan gimis korukban szoktak rá. Az italt is akkor kóstolták meg először... — Egy osztálykiránduláson rossz kedvem volt, akkor kezdtem el szívni. Meg azért is, mert a többiek is szívták. — Otthon nem dohányzóm. Eleinte sehogyan sem akart menni, aztán jött a Helikon. Nagy találmány. Azzal sikerült rászoknom. De nem nagyzási hóbortból csinálom, és nem azért, hogy az utcán „megcsodáljanak”. Szükségem van rá, hogy valami legyen a kezemben. Ez amolyan hézagpótló. Jó ha van, mikor kimarad a beszéd... — Nálunk apu nem engedi anyunak, hogy cigizzen. Talán ezért is engedi anyu nekem. Most már együtt „zugicigizünk”. — Mikor lógunk? Engem mindennap elengednek este. Sokat kell napközben tanulni, így esténként lazítok egy kicsit. — Nekem azért győzködni kell a szüléimét. De végül elengednek. Tízig? Miért? Jé! Nem is tudtam, hogy ez benne van a házirendben. — Az osztály? Most kezd kialakulni. Persze, ehhez pár év kellett és valami ciki buli, ami összehozzon bennünket. Nemrég volt egy ilyen. Jól berúgtak néhányan a kiránduláson, aztán volt nagy balhé belőle. Az volt a baj, hogy kíváncsiságból mindent összeittunk. Nem, nem piálunk rendszeresen. — Nincs rendszeres összegű zsebpénzem. De ha kérek, mindig kapok. Akkor beülünk egy presszóba, vagy elmegyünk a „Melós”-ba diszkózni. Az biztos, a szüleim mindent kiszorítanak, csakhogy nekem jobb legyen. — Egy hónapra kapok egy százast, Szabad időmben sportolok, olvasok, moziba járok. Nem iszom, nem dohányzóm. A kolesz különben is megóv minden kilengéstől. — Na, engem hamar elzavarnának onnan. Hülyeség, hogy egy hónapig kell azért hajtani, hogy „kiérdemeljek” egy külön kimenőt. Egy lánynak, ha koleszos, nagyon rossz. Mindentől elzárják, aztán 18 évesen zsupsz, bele az életbe! — Kikapcsolódás? Tévézni nem szeretek. Inkább olvasok. És ha valamire akarom vinni, akkor eszméletlenül sokat kell tanulnom. (Ebből az apropóból közben egy Ady-tanulmány is gazdát cserélt.) — Nagyon szeretek táncolni. Amikor csak lehet, diszkóba megyek. De nem szoktam soha a presszók előtt ácsotogni, csövesnek álcázva magam egy biztosítótűvel. Akik ezt csinálják, egyszerűen megjátsszak magukat. — Nem vagyunk mi rosz- szabbak másoknál, csak nem tudnak bánni velünk. Nem bíznak eléggé bennünk a tanárok. Én otthon megszoktam az őszinte hangnemet. Aztán persze, hogy dacos lettem, mikor a suliban bármit mondtam, nem hittek nekem. — Szeretünk vitatkozni egymás között. Mindenről. A suliról, a barátokról, az életről. De az iskolában ez nem megy. Igaz, hogy cigizünk, leeresztünk egy felest, de őszinték vagyunk. Szeretnénk a problémáinkat kimondani. De az ifjúsági parlamenten is úgy mentek a dolgok: ez a felszólalás mehet, ez meg nem. Az a baj, hogy otthon, mint egyenjo- gúakkal bánnak velünk, a suliban meg senkinek néznek bennünket. — Mi lesz a „stafétabottal”? Hát az a baj, a tanulás tényleg nem megy úgy, ahogyan azt elvárhatnák tőlünk. Lehet, ezért nem vesznek komolyan bennünket. De én nem a diplomáért akarok tanulni. Egyszerűen úgy érzem, kell. Persze, egy szakmunkás is lehet művelt, igényes ember. Nekem van ilyen barátom. És diplomásban is láttam bunkót. — Mindig azzal vádolnak bennünket, hogy csak a felvételi tárgyainkat tanuljuk. Hát istenkém ... Ugye már csak kihasználjuk, ha egyszer így van. Emberkék. Akik az első szóra megnyíltak, őszintén, kertelés nélkül mertek vallani magukról. Még olyan dolgokról is, amelyek rossz színben tüntették fel őket. Cigiznek, kimaradnak esténként, de közben erős hajtással készülnek a továbbtanulásra. Van köztük jó és kevésbé jó. De ne felejtsük! ök mindnyájan „minta” szerint élnek. A mintát pedig, kedves felnőtt társaim, mi szolgáltatjuk! B. Sajti Emese Fotó: Gál Edit Mitől gazdag, vonzó a KISZ Kötegyánban? KISZ-es körökben sokszor hallhatjuk, hogy milyen jól mennek a dolgok Kötegyánban. Aki évek óta ismeri a kötegyáni KISZ-élet mozgatóit, nem lepődik meg, ha azt hallja, hogy Ungvári Mihály rendkívül jó irányító és szervező. Számos eredmény alapfeltétele az volt, hogy ő maga és a vezetőségi tagok is ugyanúgy barkácsoltak, szögeitek, s ha kellett kapáltak, mint a tsz-ben dolgozó fiatalok. Sok-sok éves jó munkájáért Ungvári Mihály a közelmúltban vehette át a KISZ Érdemrendet. Nem ebből az alkalomból, de ennek apropóján kerestük fel, hogy a KlSZ-szer- vezetről, a kötegyáni KISZ- életről beszélgessünk. — Hogyan jött össze ez az alkotó közösség? — Ügy indult a dolog, hogy már kiváló KlSZ-alap- szervezet működött, amikor én vettem át az irányítást. De az igazi alkotó munka csak ezután kezdődött. Amikor hozzáfogtunk az ifjúsági klub szervezéséhez, az volt az elvünk, hogy nem nagy dolgokra kell vágyni, hanem apró, hétköznapi feladatokat oldjunk meg. Nagyon demokratikusan lehet így dolgozni. — No, de maradjunk a KISZ-nél! — Hát igen, sokan mondják, hogy a KISZ, a klub, a szakkörök — de én nem tudom ezeket szétválasztani. Mindegyikben részt veszek, s ha komolyan végiggondolom, akkor az idejáró fiatalok 110- en vannak. Közülük általában 70—80-an járnak klub- foglalkozásokra és a szakkörökben is sokan tevékenykednek. A KISZ-tagok száma pedig eléri a 40-et. — Hol kezdődik nálatok a tagépítés? — Tulajdonképpen az óvodában. Az óvodások, akik idejárnak a klubba rajzolni — ami egyben a klub és a KISZ-taggyűlések helye is — sok-sok rajzukkal díszítik a falakat. A művészeteket szerető közösség úgy alakul ki, ha alkotóműhelyt teremtünk a benne dolgozók számára. Sok-sok rajza van az óvodás, általános iskolás korú gyerekeknek, akik azután később a mi tagjaink lesznek. — Ügy hallottuk, hogy a kapott segédanyagot ti saját „képetekre” formáljátok? — Hát, sok mindent, például a politikai képzéshez a diaporámás vitaindító anyagot, átírtuk, a képeket és a hangot átformáltuk. Vagy itt van az aktivisták köre. ök vállalták, hogy másnak is, magunknak is átdolgozzák az anyagokat. Három óra alatt úgy megváltoztattuk, hogy a kész filmet már meg is nézhettük. — Mondják, hogy „gazdag” ez a KISZ-szervezet? — A minden évben rendelkezésünkre álló összegeket — nem dicsekvés, ha azt mondom — okosan használtuk fel. Mi nem berendezést vásárolunk, hanem a munkához anyagokat. A felszerelést mi magunk készítettük. Ök maguk is úgy vallják: ha a KISZ dolgozik, ezt észreveszik, s ami a legfontosabb, hogy mindent lépésről lépésre csináltak meg. S hogy munkájukat elismerték, bizonyítja a legutóbbi kitüntetés: az idén is megkapták a KISZ Központi Bizottság Kiváló Alapszervezetének zászlóját. Egy közösség valóban akkor jó, ha az 52 éves tsz-elnök is ugyanúgy érez, fiatalok közé jár és társadalmi munkát vállal. Ez nem lehet ugyan mérce, de követésre méltó cselekedet — igen. Sz. J. Diáklapszemle A napokban jelent meg a gyulai Erkel Ferenc Gimnázium és Egészségügyi Szak- középiskola lapja, a Szemfüles. Az EDÜ titkára, Hévízi Eszter ismerteti benne a háromnapos esemény legfigyelemreméltóbb műsorait. Igaz, mindez kissé megkésve érkezett el hozzánk, de mégis jó olvasni, hogy az elképzelések — ha nem is teljesen —, de megvalósultak. Mintha vitriolba mártotta volna tollát Kiss Ibolya, úgy írt az énekkarok békéscsabai EDÜ-selejtezőjéről. Több esetben kétségbevonta a zsűri néhány döntését. A többi írások is az EDÜ-t megelőző orosházi megyei diáknapok eseményeiről tudósítanak. Érdekességük, hogy a zsűrik „részrehajlásáról” több cikkíró is említést tesz. Örökzöld témát írt meg „Jó étvágyat!” című cikkében a negyedikes Csepregi György. Mint említi; bár jól főznek a gimi menzáján, de az adagok gyakran túl kicsire sikerülnek. Dicséretként említi viszont a szerző, hogy egyszer a diákok is „beszáll- hattak” az étrend elkészítésébe. Az írásból az is kiderül, hogy alacsony a norma, s ezért kelnek fel ebéd után is éhesen az asztaltól, az igen hosszúra nyúlt gyulai diákok. Bizonyára e rövid ismertetésből is kiderült, hogy a Szemfüles lényegsen kriti- kusabbá, problémaközpon- túbbá vált. Ez a példányszám valóban tükrözi, hogy diáklapról van szó. A szeghalmi Péter András Gimnázium és Szakközépiskola lapja, a Látó együttes április—májusi számában a ballagások szomorú-komoly hangulatát idézi fel az első oldal. Ezután rövid tudósításokat olvashatunk az iskola diákjainak csehszlovákiai és a Király erdőben tett kirándulásáról. A szeghalmi lap frissebbnek bizonyult EDU-tudósí- tásaival. Igaz, csak néhányan vehettek részt ezen a jelentős fesztiválon, de írásaikból megtudjuk, hogy számukra is felejthetetlen élményt nyújtott a három, eseménydús nap. A Hírek rovat bizonyítja; a suliban mindig történik valami. A szeghalmi középiskolában ebben az évben kétszer is rendeztek diákönkormányzati napot. E két nap sikeréről hangulatos írásokban, és egy találó rajzban számolnak be a diákok. Kiderült; e napok nem csak felejthetetlen vidámságot, de felelősségteljes helytállást, is megkívántak a diákoktól. Érdekes interjú. A diák Deák Margit kérdezi benne tanárát, Hegedűs Erzsébetet kettős hivatásáról: pedagógus és írói pályájáról. Az ötlet remek! Más diáklapok is élhetnének vele, hogy a diákok jobban megismerkedhessenek tanáraik tanórán kívüli életével, tevékenységével. S hogy továbbra is színvonalas szépirodalmi műveket publikálnak a szeghalmi diákok, azt — talán véletlen egybeesés — két tömegközlekedési eszközön született téma ügyes, olvasmányos megjelenítése bizonyítja? A szerzők: Molnár Lajos és Kovalik Judit. Kár, hogy negyedikesek! De reméljük, már megvan a hasonlóan tehetséges utánpótlás is. B. S. E. MINI JEGYZET Nem megy a játék... Előrebocsátom, nem futballról lesz szó, Tbiliszi után különben sem volna illő a címbeli megállapítás. A játéknak életünkben sokféle egyéb megnyilvánulása is lehet. A játék fontos; mert kikapcsol, szórakoztat, olykor levezeti a felesleges energiát. Am néha keserű szájízt hagy maga után. Történt egyszer, hogy a kiváló és aranykoszorús címmel sokszorosan — megérdemelten — kitüntetett ifjúsági klub az egyik szombat estén kétféle programot is szervezett. Remek helyiségük a színvonalasnak ígérkező műsor miatt ezúttal sem nélkülözte az érdeklő- dést_ Ami nem meglepő, hisz máskor is hasonlóan megtelik; legyen ott fotókiállítás-megnyitó, vetélkedő vagy éppen humorista estje. Szóval, népszerű, vonzó, amit csinálnak. Így aztán nem csoda, ha gyakorta kite- hetik a „Megtelt!” táblát, ami persze ez esetben jelképes, mert csak klubtagok léphetik át a küszöböt. Esetenként azonban azok sem ... Az említett estén is zsúfolásig megtelt a klub. Későn jövők — mint mindig, máshol is — itt is akadtak. Már ment a műsor. A sokoldalú fővárosi folk-együt- tesnek tapsoltak odabent. A későn jövő ezért nem akart zavarni, gondolta visszamegy később, így is tett. Illően köszönt, elmondta, hogy szeretne bemenni, klubtag, bár nem mindennapos vendég. Már ekkor sejtette, nem lesz köny- nyű dolga. Az üvegajtó ugyanis zárva maradt előtte, a kiérkező fehér köpenyes fiatalember — feltehetően ő gondoskodik a hűsítőről, harapni- valóról — elzárkózott. Szó szerint is. „Nem érdekel semmi, nem lehet bemenni és kész” — zengte többször is. Az érdeklődő ekkor arra kérte, ha már ez a kommunikálás eredménytelen — szóljon a klubvezetőnek. Fehér köpenyes el, aztán vissza; „Sajnálom gyerekek, nem megy a játék ... A klubvezető különben sem ér rá.” A srác, a későn jövő, ott dolgozik, ahol a szóban forgó klub működésére is adnak támogatást. „Klubtag vagyok, engedj be!” — kérte még egyszer a fehér köpenyest. Mindhiába. A fehér köpenyes nem volt beengedős kedvében. Mint mondta, különben is csak azért jött vissza még egyszer, hogy megelőzze a felesleges várakozást. Ezután, nyo- matékot adva elhatározásának, kettőt fordított a zárban a kulcson. Belülről, természetesen. A kívül álló számára nem derült ki, miből maradt ki. Már csak azért is bosszankodott, de leginkább a fehér köpenyes viselkedésén. Nem vigasztalta az sem, hogy okoskodók máshol, máskor is vannak. Azt kérdezte, inkább csak önmagától, ennyire nem megy a játék? Fábián István
