Békés Megyei Népújság, 1979. május (34. évfolyam, 101-125. szám)
1979-05-27 / 122. szám
1979. május 27., vasárnap KÖRÖSTAJ NÉPÚJSÁG KULTURÁLIS MELLÉKLET Művésztelep, alkotóotthon, szimpozion TÉKA A Forrás-antológiáról Az olvasó a napilapokban is elég gyakran találkozik a címbeli fogalmak, kifejezések valamelyikével. Miután a szövegösszefüggésekből gyakran nem derül ki, hogy mit tartalmaz fogalmilag az éppen alkalmazott kifejezés, úgy gondolom nem érdektelen néhány mondat erejéig foglalkozni velük a jobb eligazodás érdekében. A feladat nem is olyan könnyű, mert évtizedek történetisége és a jelen, a hivatalos megjelölés és a köznapi szó- használat keveredése, együtt és egymás mellett élése teszi nehézzé az eligazodást. Mindenekelőtt a művészteleppel, mint művészettörténeti fogalommal, jelenséggel kell megismerkednünk. Ilyenként Nagybánya, Szolnok, Kecskemét, Szentendre jut leginkább eszünkbe. Nagybányán eredetileg alkalmi jelleggel e célra rendelt épület nélkül jött létre a múlt század végén művésztelep. Hollósy, Ferenczy, Réti, Thorma voltak a vezető mesterei ennek a művészeti közösségnek, mely korszaknyitó, korszakalkotó szerepet töltött be a magyar képzőművészet történetében. A szolnoki művésztelep létrejöttét már hivatalos bábáskodás is segítette. Külön e célra tervezett épületekben nyílt meg 1904-ben és mind a mai napig működik is. Legismertebb alkotóként első, klasszikus korszakához Fényes Adolf, Aba Novák Vilmos neve kapcsolódik ide. Kecskemét sem akart lemaradni a szomszédság mellett és 1912-ben Kada Elek polgármester kezdeményezésére 8 műtermes villát, továbbá két emeletes központi épületet emelt művésztelepi célra. Révész Imre és Iványi Grünwald Béla festőművészek itteni munkásságát márvány tábla hirdeti. Részben már az első, részben pedig a második világháború után a műtermes villák polgári otthonokká váltak, és csak a központi épület maradt meg a művészet szolgálatában akként, hogy a Művészeti Alap vette át és tartja fent napjainkban is. A szecesszió újraértékelése kapcsán többször esik szó mostanában a századelőn működött gödöllői művésztelepről, ahol e törekvés magyar zászlóvivői — köztük Nagy Sándor, Kőrösfői, Krésch és Remsey Jenő festőművészek — dolgoznak. A két világháború között Szentendrén társadalmi fenntartásban működött művésztelep, amelynek Vajda Lajoson, Korniss Dezsőn kívül Barcsay Jenő és az idős alföldi mester, Tornyai János is tagjai voltak. Ezzel indult el a szentendrei művészet mai, gazdag virágzása. A múlt viszonylagos áttekinthetősége után a felszabadulás utáni és főként a mai helyzet eléggé bonyolult, mert ma vannak alkotóotthonok, művésztelepek és szimpozionok. Az ötvenes évektől tart fenn a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja olyan objektumot, ahol tagjait — hosszabb-rö- videbb ideig — beutalás alapján, jövedelmi viszonyaiknak megfelelő összegű térítés ellenében teljes ellátásban részesíti. Ezeket régebben művésztelepeknek, ma alkotóotthonoknak nevezik, utalva az utóbbi névvel az ott folyó munkára és a közösségi együttlétre, nem egyszer meleg, családias hangulatra is. A Művészeti Alap alkotóotthonaiban képzőművészek mellett írók és zeneművészek is dolgoznak. Bizonyos profil azonban a korábbi tradíció miatt is kialakult. Így az írók Szigli- getre, a zeneművészek Galyatetőre, a képzőművészek pedig Zsenyére, Kecskemétre, Nagymarosra, Hódmezővásárhelyre szeretnek járni. A nyári hónapokban mindig „telt ház” van a márté- lyi (Hódmezővásárhelytől 10 km-re a Holt-Tisza partján) alkotóotthonokban. Az utóbbi másfél évtizedben megyei, városi, sőt községi tanácsok is tartanak fenn időszakos művész-, illetőleg alkotótelepeket, legtöbbször központi költséghozzájárulással. Ezek közül a nemzetközi „bené- pesítésűek” szimpozion névvel működnek. (A szó a klasszikus görögség idején italozással egybekötött beszélgetést jelentett. Ma tudományos tanácskozást, eszmecserével kialakult közösségeket jelölünk vele.) Ezeknek az időszakos telepeknek, akár ilyen, akár olyan a nevük — lényege az, hogy a fenntartók bizonyos időre meghívnak művészeket alkotó munkára. Ingyenes ellátást, nemegyszer anyagot, munkaeszközt, sőt zsebpénzt is biztosítanak a meghívottak részére. Viszonzásként az ilyen telepek működési szabályzata általában kiköti egy-egy alkotás, illetve ott létrehozott mű ingyenes átengedését. Ezenkívül közművelődési vetületként egy-egy kiállításon is bemutatják a művésztelepi munka eredményét. Vannak helyek, ahol a létrejött művek „állandó kiállításon” láthatók. Így a már évtizedes hagyománnyal rendelkező villányi szobrásztelepen, ahol a Szársomlyó hegy oldalából kirobbantott kőtömböket faragják a szobrászok. Az ottmaradt művek és gyakran a munkálkodó művészek megtekintése idegenforgalmi programot is képez. Ugyanígy szabadtérben láthatók a nagyatádi faszobrász telepen faragott, fűrészelt művek is. Itt a közeli erdő kínálja az anyagot. A festők Hajdúböszörményben, Salgótarjánban, Csongrádban találnak otthonra a nyár folyamán. Egyre inkább kialakul a telepek sajátos, műfaji profilja: Kecskemét — zománc, Makó — grafika, Nyíregyháza — érem, Dunaújváros — vasszobrászat, Velem — textil, Zalaegerszeg — belsőépítész. Ezenkívül természetesen még sok helyen működik időszaki művésztelep. Nem egyszer igen eredményesen (Békéscsabán pl. a Kner Nyomdához kapcsolódva sokszorosító grafikai műhely), máskor szinte státusszimbólumként. Ezért nem könnyű a rendteremtés, ezeknek a telepeknek a magyar művészeti életbe történő beillesztése. A helyi kezdeményezés, támogatás erőteljes megélénkülése a képzőművészet fokozott megbecsülését jelenti. Ez társadalmilag nagyon hasznos és elismerésre méltó. Jó lenne, ha mindez megfelelő színvonal biztosításával az egész magyar népművészet gyarapodását, gazdagodását szolgálná. Ez esetben a mostani művésztelepek, szimpozionok néhányá- nak jelentőségét, szerepét Nagybányával, Szentendrével azonosan értékeli majd a jövő művészettörténete. Dömötör János A tíz év során megjelent csaknem száz folyóiratszám mintegy háromszáz oldalnyi gyűjteményé ez a kitűnően szerkesztett antológia. Az írások egykori olvasata után ez a mostani újraolvasás sűrítetten és egyszerre idézi mindama értéket és lényeget, ami immáron évtizede a kecskeméti Forrás sajátja szellemi életünkben. „Egyik legfőbb bábája volt az irodalmi szociográfia újjászületésének, és az elsők egyikeként fordította figyelmét a szomszédos országok magyar és nemzeti irodalmára, kultúrájára, a magyar és a szomszédos népek hagyományaira. Ha ma irodalmunk színesebb, ha skálája szélesebb, ha jobban ismerjük a társadalmi valóságot, ha tisztábban látjuk azokat a kölcsönhatásokat, amelyek szomszédainkkal bennünket összefűznek, ha jobban tájékozódunk hagyományaink között, s ha mindebben a további gazdagodás, a továbblépés sürgető igénye él bennünk — abban része van a Forrás munkájának is” — állapítja meg az antológia előszavában Pozsgay Imre, aki maga is egyike volt azoknak, akik ösztönzőleg támogatták, segítették egy „a konfliktusok sűrűjét forraló frontvidék” valóságának mind teljesebb meghódítását feladatul vállaló irodalmi, szociográfiai műhely kialakulását, megerősödését és nagykorúsodását. E folyamat főbb állomásai és eredményei — Hatvani Dániel és Szekér Endre kiváló szerkesztői munkájának köszönhetően — jól „visszaolvashatók” az antológiából. Csak a szociográfiai vonalnál maradva, imponáló a téma- és tartalom- gazdaságság, ami az írásokat jellemzi. Megannyi gondlátó hívó szó a látlelettől a változtatásig (a kortörténeti dokumentumnak is nagyszerű Illyés Gyula-interjú címét kölcsönvéve) szándékával és igényes bátqrságával. Mert szerintük szociográfiát írni — a régi római mondás mintájára — felettébb szükséges dolog, kiváltképp annak, aki úgy érzi, hogy életbevágóan fontos felismerésekre jutott. „Miközben a homoki földművelés, a tanyás gazdálkodás, az élelmiszeripar-telepítés és a városiasodás gyakorlati feladataival birkózott a város és a megye, párhuzamosan jelentek meg a tanya- rendszerrel, a homoki gazdálkodással, az iparosodással és a városiasodással foglalkozó szociológiai és szociográfiai monográfiák, riportkötetek. Ugyanakkor megrendezték Kecskeméten az első országos szociográfiai konferenciát, és az első országos tanyavitát. Jól járt így a megye is, az irányítás is, a társadalmi gondolkozás is, az irodalom is” — írta 1973-ban Székelyhídi Ágoston. Az antológia nemcsak a múlttal foglalkozik, de gondol a folyóirat jövőjére is. A munkatársak egy csoportja — köztük Balázs József, Beke György, Jócsik Lajos, Pás- kándi Géza, Tornai József, Zoltán Zoltán — a szerkesztőség körkérdésére adott vallomásában beszél erről. „Azt tapasztalom, hogy az embereket sokkal jobban érdekli a saját helyzetük összefüggéseire való ráébresztés, s annak több rétegű körüljárása, mint gondolnánk. S alighanem a folyóirat kötelessége az is, hogy a társadalomról való gondolkodás igényét folyamatosan fejlessze.” A Forrás egyik író-felfedezettje, Balázs József szavai a lényegre utalnak. Az antológia a bizonyság rá, hogy ebből sok minden teljesült már eddig is. Pálréti Ágoston Polner Zoltán A történelem tigrise Az iszony végrendeletei: széttépett arcok. Én csak a hullamerev egekre emlékszem. Lapul a történelem tigrise az éjben. Ki emlékszik a végrendeletekre? Honnan ez a sikoly szél, ez a Koponyák-hegye honnan? A történelem tigrise vár a bozótban. Véres állati üvöltés reszket a kövekben. Füstölgő sírkövek: Lidice, Dachau, Auschwitz. A történelem tigrise puhán lopakszik. Ki ne emlékezne a széttépett arcokra: gázkamrákban a világot szívünkre hagyták és láttátok a történelem fenevadját. Vajnai László Négysorosak í. Ügy sír a kőszobor, hogy a szív beleremeg, mégsem látni szemeiben forró könnyeket. 2. Figyelj! Vén fáján az időnek a sok levél susog, rezeg. Az ágak összefogódzva lesik az eget. 3 Hagyjátok úgy, ahogy van, az EGÉSZET. Rögzítsétek magatokban, mint elmozdíthatatlan gépet. 4. Mikor a mese meghal, nem hisszük tovább a széttépett szitakötő föltámadását. 5. Mióta megszülettem a nélkülözhetetlenek közé tartozom, mert örökké küzdők — valami ellen. Ezért nem szeretnek engem. mm Vágréti János: Hajnal Vágréti János: Ajtósfalvi ház
