Békés Megyei Népújság, 1979. május (34. évfolyam, 101-125. szám)
1979-05-24 / 119. szám
1979. május 24., csütörtök i NÉPÚJSÁG Vb-ülés előtt: Hol tart Békéscsabán a közművelődés? dőlünk, melyek — a nemzetiségi kultúra ápolása érdekében — nagy visszhangot keltettek a rádióban, televízióban is, mint például a nemzetiségi népzenei fesztivál, a szlovák olvasótábor, az úttörő nemzetiségi fesztivál. Még csak országos hírű együtteseinkre, a Balassi együttesre vagy a Napsugár bábegyüttesre sem, ezek tevékenységét csupán annyiban érzékeltetjük, hogy a többi rendezvénnyel együtt a látogatóik száma csaknem ki- lencvenezerre ugrott tavaly, míg 1974-ben mindössze 41 ezren vettek részt a városi rendezvényeken. Ez is azonban az érdeklődéskeltés mögötti közművelődési munka javulására utal, a szervezettebb, jobb propagandáj ú, színvonalasabb tevékenységet kifejtő aktivisták eredményeire. (Meg kell jegyezni, hogy sok esetben elmarad ezeknek a névtelen közművelődési aktivistáknak az anyagi és erkölcsi megbecsülése.) Mit jelent tulajdonképpen a szemléletváltozás a közművelődésben? A Központi Bizottság határozata kimondja: a társadalom kulturális felemelkedése — természetesen a gazdasági is — szorosan összefügg a munkásosztály műveltségi helyzetével. A munkásművelődés ügyét ezért alapvető fontosságúnak kell tekinteni.Ennek jelentőségét ismerték fel a vállalatoknál, az intézményekben! Tudatossá vált a kultu- rálódás, a művelődés és a termelés egymásrautaltsága! Ez rejlik az alábbi statisztikai adatok mögött. A vállalatok vezetősége a jóléti, szociális és kulturális alapokból kimondottan kulturális célokra tavaly már az adott összeg 8,2 százalékát fordította, ez 3 százalékkal nagyobb anyagi támogatás az 1974-es évinél, s egymagában is a szemléletváltozást jelzi. Létrejöttek a vállalati művelődési bizottságok, számuk jelenleg 36. A függetlenített közművelődési előadók száma a határozat megjelenése után ötszörösére emelkedett. Munkájuk koordinálására megalakították a vállalati művelődési bizottságok titkárainak munkaközösségét. E művelődési bizottságok a munkahelyi közművelődést tartják elsőrendű feladatuknak. Ennek sokszínű formája fejlődik a munkahelyeken a munkásosztály művelődését elősegítve. Felmerült a vitában, hogy nincs pontosan felmérve: hányán vannak, akik az üzemekben nem végezték el a nyolc általánost? Biztos, hogy ebből a szempontból „leghoz- záférhetetlenebb osztag” az a több mint tízezer bejáró, aki vidékről naponta Békéscsabára jön dolgozni. Am az önművelés ezen a fronton is új helyzetet teremtett az öt év alatt, és ez ugyancsak a közművelődés általános előrehaladásának a következménye. A szakmai ismeretek továbbfejlesztésében szintén jelentős változás történt. Igazolják ezt a szocialista brigádok vállalásai. Ezek a brigádok bázisai a munkásművelődés fejlesztésének, . és elsősorban rájuk támaszkodnak az üzemekben, szövetkezetekben, intézményekben dolgozó művelődési bizottságok, művelődésügyi előadók. Vállalásaikban mind több kulturális vonatkozású pont szerepel, amelyek végrehajtása emeli a munkásosztály kulturális színvonalát. A munkásolvasók száma Békéscsabán másfélszeresére nőtt a határozat megjelenése óta, a város környéki községekben pedig kétszeresére. Sokan hangoztatják, hogy az igényeknek nem mindenhol megfelelő az előadások, köz- művelődési tematikai tervek összeállítása. Ebbe azonban egyre döntőbben szólnak bele éppen a szocialista brigádok igényeik előterjesztésével. A sokrétű brigádvetélkedőkhöz kapcsolódó felkészülődésben segítik őket a vállalati vezetőségek, a vetélkedők lebonyolítása közben felmerült új igényeket is igyekeznek — hol így, hol úgy — kielégíteni. A tégla-. gyáriak például még autóbuszt is kapnak egy-egy tárlat megtekintéséhez stb. E belső igényekből ered, hogy például egyre nagyobb az érdeklődés a komoly zenei hangversenyek iránt, a bér- letezői igények kielégítése sokszor gondot okoz. Az igény az ismeretterjesztő előadások iránt is fokozódik. Az ezer lakosra jutó előadások száma 1975-ben 17,3 százalék volt, tavaly pedig 24 százalék, és ennek több mit egy- harmada fizikai munkás. Hasonló növekedés tapasztalható a színházlátogatók körében is: öt év alatt megduplázódott a bérletezők száma, s a moziüzemi vállalat kezdeményezései során — üzemi vetítőszolgálatot valósítottak meg — 1974 óta 30 ezerrel nőtt a mozilátogatók száma. A közművelődés aktivistáinak fáradhatatlan propagandamunkája más területeken is fejlődést hozott, s ez ösz- szefügg az igények növekedésével. Kedvezően alakult például a múzeumlátogatók számaránya. Míg 1974-ben 41 ezren keresték fel a Munkácsy Múzeumot, addig tavaly 70 ezernél is több volt a látogató, s a vándorkiállításokat is — a korábbinál kétszer többen tekintették meg. Igen népszerűekké váltak a kiscsoportos művelődési formák. Békéscsabán és a környéki községekben 36 ifjúsági klub és 103 művészeti csoport működik, melyek taglétszáma 4762! A város irodalmi életében a minőségi változást az Üj Aurora irodalmi folyóirat ma már országos híre is jelenti. A folyóirat maga köré gyűjti a város és a megye irodalmárait, és fontos küldetést tölt be a nemzetiségi hagyományok ápolásában is. Másik erőteljesen fejlődő művészeti ág a képzőművészet, a festők, szobrászok és grafikusok alkotásait az időnkénti tárlatokon kívül a Békés megyei Népújság kulturális melléklete is népszerűsíti. A párt városi Végrehajtó bizottságának alapos értékelését végül is úgy lehetne összegezni, hogy noha az anyagi, tárgyi feltételekben nagy hátrányokkal kell megküzdeni, a közművelődés megnövekedett feladataival megbirkóznak e terület aktivistái. S ez mindenekelőtt azért hoz lassú, de érzékelhető eredményeket, mert közüggyé vált a közművelődés. A feladat az, hogy az igények pontosabb figyelembevételével, differenciáltan tovább erősítsük ott a munkát, ahol „be kell hozni” a hátrányokat. Egyszóval: jobban, okosabban használjuk ki főleg az üzemekben — a megfelelő irányítás és ellenőrzés révén — a rendelkezésre álló lehetőségeket V. D. Mozis továbbképzés Gyulán A város, ha egyúttal megyeszékhely is, szinte magától értetődően központi kisugárzó szerepet kell, hogy betöltsön a megye gazdasági, társadalmi és kulturális életében. Ezek között természetesen a közművelődésben is. A Központi Bizottság 1974. márciusi, a közművelődés feladatairól és fejlesztéséről szóló határozata után sokan úgy vélték Békéscsabán, hogy most már „egy csapásra” gyökeresen megváltozik a helyzet, rövidesen több száz milliós beruházású — a város megyeszékhelyi státuszának megfelelő — művelődési ház is lesz, új megyei könyvtár, stb., stb. Egyszóval a tárgyi, anyagi feltételek gyökeres javulásával le- küzdjük azt a történelmi háttérből eredő hátrányt, amivel lényegében Békéscsaba annak idején elkezdte a „megyei székhelyeskedést”. Az ország gazdasági helyzetéből következően, sajnos megmaradtak a fenti hátrányok. A közművelődésben mégis nagy változások történtek, éppen a Központi Bizottság határozatának jó értelmezése eredményeként, amelynek lényege, a sok évre szóló előremutatás: gazdasági, politikai és társadalmi céljainkat csak felkészült, művelt emberekkel tudjuk végrehajtani, és ezt kell kitartó munkával elősegítenie a közművelődés aktivistáinak. Ezt a megállapítást Nagy Jenő, a megyei pártbizottság titkára tette a párt békéscsabai városi végrehajtó bizottságának legutóbbi ülésén, amelyen a Központi Bizottság közművelődési határozata megvalósulásának helyzetét tárgyalták. Az élénk, érveket és ellenérveket hangoztató vitából, mely a helyzetfelmérésről adott jelentéshez kapcsolódott, világosan kiderült: hol tart a város a közművelődésben, és mik a tennivalók ? Szó, ami szó: nincs „elkényeztetve” Békéscsaba köz- művelődési intézményekkel. Hogy csak a leglényegesebbet említsük: közvetlen városi irányítás alá mindössze két intézmény tartozik: az úttörő- és ifjúsági ház, valamint az Arany János Művelődési Ház. Az előbbi speciális, korosztályhoz kapcsolódó volta, a másik pedig külterületi elhelyezkedése miatt nem alkalmas a székhelyi státuszból adódó központi feladatok színhelyére. Sokan mondják: valamirevaló nagyközségnek is modernebb művelődési háza, könyvtára van. Igen, csakhogy míg a községekben 10 —15 millióba kerül egy ilyen objektum, addig a városnak — megfelelő nagyságú épület esetén — erre 100—150 millió forintot kellene fordítania. Tény, sajnos az is, hogy a szakszervezeti irányítás alatt levő városi művelődési objektumok nincsenek ellátva megfelelő tárgyi feltételekkel. A vitában elhangzott, hogy ha a tudatformálás érdekében különféle előadásokra, összejövetelekre hívjuk az embereket, akkor legtöbb esetben olyan körülmények közé kerülnek, amelyek jóval alacsonyabb szintűek külsőségekben, mint a saját lakásuk berendezése. A tárgyi feltételek javítása a köz- művelődésben, a vezetők jobb odafigyelése erre tehát nagy fontosságú. A kulturált körülmények megteremtésének fejlesztését a vendéglátóipar kereteiben is feladatnak ítélte meg a tanácskozás. Különösen a fiatalok kulturált szórakozási lehetőségeiről való gondoskodás szempontjából. Egyik felszólaló élesen fogalmazott: a fiatalok esetenként jobb híján csak „csámborognak” a város utcáin, mert, ha csak kólát rendelnek valahol, kinézik őket, egyéb szórakozási lehetőségük pedig úgyszólván nincs. így hát — ha van pénzük — szeszt rendelnek. A vendéglátóipar is többet tehetne a fiatalok szórakozási lehetőségeinek megteremtésében. Eddigi intézkedései nem elég hatékonyak a kulturált és esztétikus vendéglői körülmények kialakításában. Jobban odafigyelni a tárgyi feltételek javítására; még inkább kihasználni az adott lehetőségeket; s az igényeknek megfelelően, differenciáltan törekedni — ahol lassú az előrehaladás — a közművelődési munka javítására — ez szűrődött le a hozzászólások, s a jelentés után a végrehajtó bizottság tanácskozásából. Ám a megyeszékhely köz- művelődési helyzetéről szóló értékelésnek a fentiék csak a negatívumokról szótő megállapításai. A Központi Bizottság határozata óta öt év telt el, és a város 21 vállalatánál, 11 közművelődési intézményénél történt vizsgálódás — melyet 16 közművelődési szakember végzett — azt állapította meg, hogy jól halad a határozat megvalósítása, és ebben döntő fontosságú az a szemléletváltozás, ami öt év alatt bekövetkezett! Ezt egyébként megállapították a vitában részt vevők is. Itt most nem elsősorban azokra az országban is figyelmet keltő demonstratív eredményekre, akciókra gonA Békés megyei Moziüzemi Vállalat a Csongrád megyei testvérvállalattal együtt június 4-től 6-ig továbbképzést szervez Gyulán a filmklubvezetők és üzemvezetők részére. A háromnapos program igen gazdag és sokoldalú. Az első napon a húszas és harmincas évek jeles filmjeit vetítik, majd előadást hallgatnak meg a résztvevők „Film és valóság” címmel. Délután Dieterla: Notre Dame-i toronyőr című, 1939- ben készült filmjét vetítik a Petőfi moziban. A továbbképzés második napján a film megjelenési formáiról szól az előadás, melyet újabb vetítések követnek. Szerdán, a harmadik napon a filmjelenség általános megközelítését vitatják meg, majd régi magyar filmeket néznek meg a klub- és üzemvezetők. HANGSZÓRÓ Lépéshátrány Hétfő délután a Petőfi ráidó hullámhosszán hangzott el Stefka István Egy hazában című sorozatában a nemzetiségi bázismúzeumokról szóló rész. Mivel az előzetes tájékoztatóból megtudhattuk, hogy Komárom és Baranya megyei riportokon kívül a Viharsarok múzeumi életéről is hallhatunk tudósítást, érdeklődéssel vártam a műsort. Lehet, hogy a közelgő szóbeli vizsgák miatt jutott eszembe, de az egész műsoridő alatt arra gondoltam, hogy olyan ez az adás, mintha három diáknak egymás után kellene ugyanarról a témáról felelnie, de egyiknek se szabad olyanokat mondani, amit az előzőektől már hallott. Természetes, hogy az utolsónak sorra kerülő van a legnehezebb helyzetben. Ezúttal mi lettünk a csöppet se „nevető” harmadikok. A riporter a békéscsabai szlovák tájházban beszélgetett a megyei múzeumi szervezet néprajzi-nemzetiségi osztályának vezetőjével Békés megye bázisfeladatáról, a szlovák és román nemzetiségi kultúra ápolásáról, gyűjtéséről. Azért a szlovák tájházat választották a beszélgetés helyszínéül, mert a Munkácsy Mihály Múzeumban csak a jövő évben nyitják meg a nagyközönség számára a nemzetiségi kiállítást. Lám, lám így lehet a többi megyékhez viszonyított, a műsorban is többször emlegetett „lépéshátrányunkból” előnyt faragni: mivel 1980-ban lesz Békéscsabán egy nagyszabású nemzetközi múzeumi rendezvény, tehát akkor adjuk át a régóta sürgető nemzetiségi kiállítást. Még szerencse, hogy nem az ezredfordulóig kell várni az alkalommal... Ha mondjuk az ország túlsó részén valaki a rádió- készülék mellé ül és a csabai szlovák tájházból hall közvetítést, bizonyára kíváncsi rá, hogy mi is található megyénk e reprezentáns épületében? Nos, hétfő délután a mohácsiak „lelőtték” előlünk ezt a lehetőséget is, hiszen szemléletes tájékoztatójuk nyomán szinte megelevenedett a nemzetiségi gyűjteményük sok szép darabja. A 16 teljes szobagarnitúra, a 70 díszes ládafia, és az a féltve őrzött népviseleti gyűjtemény, amellyel 120 embert tudnának tetőtől-talpig hagyományos ruhákba öltöztetni. A nemzetiségi folklór megőrzésének sürgető voltáról is a baranyaiaktól hallottunk, akik hangsúlyozták, hogy 8—10 éven belül az öregek elhalnak, s ha nem cselekszünk időben, sírba száll velük egy pótolhatatlan kulturális érték. Itt, Békésben is bizonyára hasonlóak a feladatok. Izgalmas, valós gondokról szólt a Komárom megyei riport is, amikor a tatai szárazmalom sorsáról tudósított, ahol a gazdag néprajzi anyag azért van a szabad ég alatt, mert két családnak nem tudnak másik lakást biztosítani. A Kulturális Minisztérium egyik vezető munkatársától hallhattuk, hogy országos gondot jelent a múzeumok szakemberrel való ellátottsága, és az épületek hiánya. Nálunk Békésben viszont a nyilatkozat szerint van pénz, van modern fotólaboratórium, restaurátorhelyiség és van lépéshátrány. Mivel, úgymond, nálunk a feladatok összetettebbek. Persze, nem ártana, ha a megnövekedett feladatokhoz igazodva igyekeznénk ledolgozni valamit a hátrányunkból. Talán, ha egy önálló riportot kerekítettek volna a Viharsarok múzeumainak nemzetiségi bázismunkájáról, akkor kaptunk volna valamiféle képet az itt folyó életről. Így viszont nagyon vérszegényre sikeredett a hétfő délutáni bemutatkozásunk. (Andódy) Meséről, versről a könyvtárban.. A herényi gyerekek Kincskereső délutánján Simái Mihály a Kincskeresőről mesél a herényi gyerekeknek Fotó: Gál Edit Csuda modern, igen szép művelődési központ tőszomszédságában guggol a mező- berényi gyerekkönyvtár földszintes épülete. Kétfelől is forrósította a bentülőket a májusi napsugár kedden délután a gyermekolvasó-író találkozón. Több, mint félszáz piros nyakkendős úttörő, farmeros, pólós kamasz szorongott a teremben, hogy a Kincskereső című gyermekirodalmi folyóirat helyettes főszerkesztőjével, Simái Mihállyal találkozzon, beszéljen. Az első köszöntő szavak idején azon töprengtem, hogy vajon mennyire sikerül az írónak az eleven mozgású, csapongó figyelmű gyerekeket csupán a szó erejével lekötni? Nem irigyeltem Simái Mihályt ott, a terem közepén, amikor beszélni kezdett a Kincskeresőről és saját munkájáról. Mesélt a lapszerkesztés titkairól, a gyermekek irodalmának igényességéről, -olvasásra és rejtvényfejtésre biztatta fiatal hallgatóit. A gyerekek véleményét kérdezte, s így szinte észrevételenül lettek ők az előadók, s az író hallgatóként figyelt szavukra. Cservenák Vali, az egyes számú iskola 8. osztályos tanulója a tavaly nyári Kincskereső-táborból hozott élményeit idézte fel. „Nem a világ csodája ez a mi táborunk — válaszolt Simái Mihály —, de az öreg Tisza partján, a régi KlSZ-tábor- ban úgy mesélték a gyerekek, hogy jó volt. Az idén is megrendezzük a tábort, s az irodalom iránt érdeklődő 10—14 évesek közösen írnak majd folytatásos regényt, ismerkednek az újságírással, a színjátszással, a bábozással és ami a fő, mindenki kedve szerint választhat!” Sok szó esett ezen a herényi találkozón a gyermekirodalmi illusztrációkról. Egy szőke kislány így beszélt: „Engem nem segítenek az illusztrációk. A magam fantáziája szerint szeretem elképzelni az olvasottakat.” Az ellenvéleményt a kisebbek táborából hallottuk: „A Kincskereső gyereklap, nem elvont művészi rajzokat szeretnénk benne látni. Az érthető, szép illusztrációk, rajzok láttán kíváncsibbak leszünk az olvasnivalóra is.” Egyre több mondanivaló kívánkozott ki a ^JíCrényi gyerekekből, nyújtózkodtak is szaporán a jelentkezők. A két tanárnő: Sztán Pálné és Pauló Pálné irodalmisai, színjátszói, s a többiek hozzáértő bátorsággal és szeretettel bírálták a Kincskeresőt, a megjelenő gyermek- irodalmat, s faggatták a vers- és meseíró Simáit az alkotás folyamatáról. A közvetlen hangú, gyermekszerető vendéget műveiből már alaposan ismerték, s nem egyszer szorították sarokba ilyen nehéz kérdéseikkel: mit szól verseihez a családja, hogyan születnek humoros hangú, kedves, modem meséi, és miért nem a gyerekei rajzolnak a versei mellé? Láthatóan tetszett, jólesett az ifjú közönségnek, hogy az író gyerekeinek életét összehasonlíthatták a magukéval, s oly sok volt közöttük a megegyező vonás. Ezentúl, ha Simái Mihály műveit, s a Kincskeresőt olvassák, bizonyosan megjelenik előttük a mesélő író, s két rakoncátlan fia: Öattila- sága, s a kisebb „alkotótárs”, Taminda. Nehezen kászálódtak hazafelé a gyerekek az író-olvasó találkozóról, mikor elfogytak a kérdések, s elfáradtunk mindannyian. A tartalmas délután nyomán azonban még bizonyosan sokakban maradt erő és lelkesedés az otthoni olvasáshoz. Bede Zsóka
