Békés Megyei Népújság, 1979. május (34. évfolyam, 101-125. szám)
1979-05-20 / 116. szám
1979. május 20., vasárnap KÖRÖSTÁJ sem volt teljes. További kérdés nélkül ugyanis azzal folytatta, hogy tud ő még több verset is, de most egyszerre nem tudná elmondani. De ha még eljövök... Mi sem természetesebb, hogy megbeszélve újabb találkozásunk időpontját, azzal az elhatározással mentem hozzá legközelebb, hogy elbeszéltetem vele küzdelmes életének minél teljesebb históriáját is. Az apja cselédember volt. Anyja tizenhat gyereket szült, de nem maradtak mind életben. Gyopárhalmán, majd Szentetomyán laktak. Iskolába is itt járt. A századvégen már sűrűn kezdtek szervezkedni az agrárproletárok, a „cucilisták”. Hozzájuk is kijárt gyűléseket tartani Orosházáról egy Kovács János nevű rokonuk. Az vitt neki egyszer egy verseskönyvet, és a kezébe nyomta: „Ezt tanuld öcsém, ne a szentírást!” Tanulta is. És később is tanult verseket ... Amint aztán a versek elmondására került a sor, egyik-másik, mintha valahonnan ismerős lett volna számomra. Petőfi-versek is voltak a „repertoárban”, de egy Csizmadia Sándortól való költemény vezetett nyomra: „Szánt a béres, bús az ökre. Tán az bántja, hogy. örökre A barázdát járja, rója. Hej, jó volna tenni róla. Hej, jó volna tenni róla...! „A föld rabjai” című vers kezdődik így. Csizmadia Sándor kötetéből olvastam. Legközelebb táskámban két kis könyvvel és azzal a kérdéssel állítottam be Pali bácsihoz, hogy milyen könyvekből tanulta ezeket a verseket. — Milyenbül? Olyan kis piros könyv volt. Aj, csak még egyszer a kezembe ve- hetném! — Ilyenformák voltak? — vettem elő kis könyvecskéimet. Vette a szemüvegét, forgatta őket, és hihetetlenül, de szinte meghatódottan kérdezte: — Hát még van ilyen? A két kötet Csizmadia Sándor „Proletár költemények” című kötetének 1897- es kiadása és az általa szerkesztett „Proletárok verses könyve” volt, mely utóbbiban saját versein kívül Petőfi, Reviczky Gyula, Farkas. Antal, Gyagyovszki Emil és mások, összesen 23 költő szerepel alkotásaival. Ezt a kis antológiát a Népszava Könyvkereskedése adta ki, Mitru • Balogh Ferenc felvétele TÉKA Cseres Tibor: Elveszített és megőrzött képek Zavarba ejtő könyv. Műfaját hiába keressük. Sajátságos, s annak ellenére az, hogy a közgondolkozásunkban intenzíven részt vevő írók gyakorta közzé teszik előzetesen megjelent, ill. naplójuk mélyén meghúzódó önvallomásaikat. Ez a kötet látszólag különálló, de lényegében azonos eszmerendszerre valló rövid írások füzére. Tárcák, szösszenetek, reflexiók, -esszék, novellák, interjúk, megvallatott dokumentumok, szemérmes és mégis feltárulkozó nyilatkozatok gyűjteménye. Cseres Tibortól a Hideg napok óta megszoktuk és elvárjuk az önkínzásig mélyülő szigorú őszinteséget. Most fokozottan tapasztalhattuk, hogy sebészkéssel váj felvetett problémái rejtekeibe. Minden szót eszmeileg, nyelvileg mérlegre tesz, csak azután írja le. Kötete jelenlegi könyvkiadásunk egyik szenzációja. Számunkra, Békés megyeiek számára ez a könyv különösen érdekes. Remélem, nem tűnik provincializmusnak, na e gondolatébresztő, országos méretekben közérdekű kötetben is különös izgalommal fedeztem fel a megyénkbeli adalékokat. Örömmel, meghatódva üdvözöltem az ismerős neveket, a holtakról, s a mai s élőkről szóló megemlékezéseket. Felfokozott érdeklődéssel olvastam el a Viharsarok c. „három pártra szóló, hetenként kétszer megjelenő napilap” létrehozásának objektivitásra törekvő, de mégis meleg, ironikus hangon leírt történetét. Cseres Tibor Békés megyei emlékei a korfestő motívumok révén túlnőnek a helyi érdekességű anekdóta szintjén, messze túlmutatnak önmagukon. Bízvást mondhatjuk: jogosan kapnak helyet ebben a feszes, csak lényegeset mondó kötetben. Ezt erősíti meg a csabai elfogultságoktól mentes Sólymos Ida is, aki így ítéli meg a 250 éves Békéscsaba című írást: „Mintája a településtörténeti és közjogi ismeretek, az ember és tájábrázolás, az urbanizálódás és a humor olvasmányos adagolásának: tudósi mű tudálékosság nélkül, de főként szórakoztató kismonográfia.” (Élet és Irodalom 1979. 8. sz. 10. 1.) A több dimenziót felölelő könyv öt ciklust foglal össze. Ezeken túl felelhető a kötetben még az előbb említett vidám hangütésű várostörténeti tanulmány. Mindegyik fejezet olyan íróra vall, aki bármerről közelíti is meg témáját, néprajzi, nyelv-irodalomtörténeti, történelmi elemzés szintjére emelkedik. Műveltsége olyan sok irányú, hogy polihisztornak mondhatnék, ha önmaga nem tagadná, ha azzá válni nem volna ma már 'lehetetlen. Cseres Tibor kutatja: — Kell-e a vallomás? íme: „Néha furdal a lelkiismeret, vajon nem túlságosan mesz- szire nyúlok-e vissza az időben, ha harminc, negyven, ötven év előtti eseményeket próbálok írásaimban idézni? Vajon nem rakok-e fölösleges terhet a mai ember, a mai olvasó lelkére? Érdekli-e igazán kortársaimat az a világ, amely velem együtt elmúlik? Nem lenne illendőbb, gazdaságosabb, célszerűbb jóval közelebbi, mai, sőt annyira mai, hogy szinte holnapi emberek életével foglalkozom? (Igen, illendőbb, gazdaságosabb volna! És mégis) A »mégis-« kötelezi. Az él- veboncoló őszinteség (amely Cseres Tibor sajátja) éppen a holnapi ember tiszta társadalmi lelkiismeretét biztosítja, mivel az író saját emlékeit az ország-nemzet magaslatáról elemzi. Kőháti Zsolt így látja ezt: „. ..magánemlékezete a társadalmi tudat, s a közgondolkozás része- és lényeglátása, aprólékossága, a legkisebb' részletekben is tévedhetetlennek tűnő magabiztossága semmivel sem pótolható.” (Magyar Nemzet, 1979. ápr. 30. 13. 1.) A szónyi fölösleget nem tűrő kötet nyelvi értékeivel is kitűnik. A különleges za- matú szóösszetételek és a Gyergyóból hozott, máig megőrzőt erdélyi ízek jellemzik Cseres Tibor nyelvezetét. Néhány példa: oldalaslag, esztena, orda, vagy pl. egy szép mondat: „Ha saját eszemre hallgathatok, nyomban visszavonulok vala Kéz- divásárhelyre.” Nehéz választani, mi a legszebb a kötetben. Az interjúkban adott vallomások, az elvont témák feletti töprengések, az írói arcképek? — Ezt minden olvasó önmaga dönti majd el. Rám az egymással rokonítható két írás (Elveszített és megőrzött képek — Tamási Áron arcai), a Bezdáni ember című remeklés mellett a Tolsztojról és Sado- veanuról írt sorok hatottak reveláció erejével. Ez utóbbiak olvastán minden mondatra rábólintottam, annyira megfogalmazta az én véleményemet is az író, kinek könyvét jószívvel ajánlom az elmélkedni szerető olvasók asztalára. Szabad Olga évszám nélkül. (Csupán a filológiai pontosság kedvéért említjük meg, hogy „Proletárok verses könyve” címen 1919-ben Farkas Antal szerkesztésében is megjelent hasonló versgyűjtemény, melyben már Ady Endre is helyet kapott.) Ezek a könyvek, melyek méretüknél fogva zsebben is könnyen elfértek, verseik, és azok költői formálták tehát Csapó Pál érzés- és tudatvilágát, vezették el a szocialista mozgalmakhoz, segítették meggyőződésének kialakulásában, mely az orosz hadifogságban internacionalistaként a Vörös Hadsereg katonájává, hazatérve pedig a Tanácsköztársaság katonájává, községe népének bizalmából a helyi direktórium vezetőjévé tette, s az első magyar proletárdiktatúra bukása utáni időkben is dolgozó kollektívák élére vezérelte. Kivételesnek mondható, hogy 92 évesen is tiszta emlékezettel idézte a hetven vagy még több évvel korábban megtanult „memoritereket”. Friss elbeszélőkedve, élete történetének apró részletekre emlékezése bizonyára köszönhet ezeknek valamit. így kapcsolódott össze Csapó Pál esetében a vers és az ember élete, s úgy érzem, ennek elmondása — Ágoston György mondanivalójához csatlakozva — nem a bevezető bekezdésben előre jelzett aktualitás vulgarizált esete, hanem olyan példa, mely az elmélet gyakorlati igazolása, éppen egy nagy történelmi esemény egész évre szóló ünnepén. Beck Zoltán Fény-tanulmány • Balogh Ferenc felvétele A vers és az ember Ágoston György egyetemi tanárnak a Népszabadság március 21-i számában megjelent, „A verstanulásról” című elmélkedése késztetett e hozzászólás-féle megírására, melynek, mint az elmondottakból kitűnik, egyéb aktualitása is van. írásában Ágoston György végre a legszélesebb közvélemény-formáló fórumok egyikében fejti ki véleményét arról a közoktatásügyi távúiról, mely a gondolkodásra nevelés feladatára hivatkozva megengedhetetlennek tart minden memoritert, s melynek áldozatául esett az iskolában a versek és a művészi prózai szövegek tanulása is. „Ebből — mint írja — nagyon sok kár származik a személyiség fejlődésére nézve A verstanulás, a művészi prózai szövegek tanulása ugyanis nem meddő, haszontalan memorizálás, emlékezettréning, hanem sokoldalú személyiségfejlesztés mind tárgyi, mind formai értelemben. Tárgyi . értelemben, mert pótolhatatlan művészi élményekben részesít, formai értelemben, mert minden kultúrérték befogadásához nélkülözhetetlen eszközöket és képességeket fejleszt: egyebek között szókincsünk, szóbeli és írásbeli kifejezőeszközeink gazdagságát, érzelmi érzékenységünket a világnézeti és az erkölcsi értékek értékelésének képességét is — nem utolsósorban — emlékezőképességünket, amelynek fejlettsége — minden ellenkező tév- tan ellenére — fontos alkotórésze a gondolkodóképességnek, az általános tanulási képességnek.” Hiszem, hogy a nagy nyilvánosságot kapott eszmefuttatás egyértelmű egyetértéssel találkozik a tantervek a témát érintő, egyre szűkebb- re zsugorodó lehetőségeket adó tendenciájával küszködő irodalomtanárok körében. A magam egyetértő véleményét nyilvánítandó azonban egy — a maga nemében klasszikusnak nevezhető példával illusztrálnám a fenti állítások igazát. 1964-ben ismertem meg személyesen Orosházán az akkor 92 éves Csapó Pált, aki korábban már „híressé vált”, dr. Münnich Ferenc orosházi látogatásakor, mely alkalommal film, riportok, tudósítások egyik szereplőjévé lépett elő faluszéli magányából — egy kis időre. Első találkozásunk, ismerkedésünk nem tartott sokáig: nem akartam fárasztani az idős embert, aki előre kitervelt, a kubikoséletre vonatkozó kérdéseimre adott válaszai után derűs-boldo- gan idézte föl egykori parancsnokával való — négy évtized utáni — összeölelke- zésének perceit. Az esemény egyik epizódja volt, hogy Münnich Ferenc szavaira: „Csak akkor hiszem el, hogy az a Csapó Pali vagy, ha elmondod azt a verset, amit a tomszki hadifogolygyűlésen szavaltál”, Csapó Pál pár pillanatnyi „koncentrálás” után elmondta a 24 versszakból álló költeményt, mely így kezdődik: „Igazságtok szent ügyében Szólok én most hozzátok, Ti elnyomottak, összetörtek, Jogfosztott proletárok...” Az osztályharcra buzdító költeményt kérésemre most magnetofonra is elmondta. Csodálattel teli meglepetésem azonban ezzel kofántSzűcs Imre: Megmaradni volna jó Virágnak lenni volna jó, kikelet nyitónak, madárnak lenni volna jó, égbe szárnyalóngk, madárnak lenni volna jó, pacsirtának, csíznek, de megmaradni volna jó — tiszta forrásvíznek. KULTURÁLIS MELLÉKLET
