Békés Megyei Népújság, 1979. május (34. évfolyam, 101-125. szám)
1979-05-20 / 116. szám
NÉPÚJSÁG 1979. májas 20., vasárnap o Tomka Mihály: Elébem állt egy útkereszt Elébem állt egy útkereszt, árkos dűlőút Krisztusa, kazalba, fűbe bújtam — hiába, utam: keresztek labirintusa. Szedervér foltja arcomon, csuklómon inda-bilincs, éjül, és a szöszkalászú földek némák, mint a földbe ásott kincs. Gyászingben jár, s az ejti kertben szénát gyűjt apám, teste könnyű, mint a gyermek — véréből nő minden szénaszál. Azott plakátok, villanylámpák, vágtató piros, kék vasbikák, kukák, kancsal neon-diktátorok: létem betöltő vasvilág. Vérembe ült szorongás, düh, eszmék és minden változás-----u tazz velem, te Hallgatag szemű: visít a szél — csecsemősírás. Pálinkás Lajos: Téli erdőn A hold világító tányérja az erdő fölé emelkedik. Fényesen pillognak a csillagok a dermesztő hideget lehelő fekete űrben. Néha éles reccsenéssel törik egy-egy ág, és tompa puffanással zuhan a hóba. Alkonyaikor a fagy szeme megvillant a folyó jegén, és a lenyugvó nap után bekúszott a fák közé. Halálos szorításban dideregve pislákol az élet. Kerrt ez egy csöppet sem zavarja. Kicsit álldogál még a sűrűben, mielőtt ráfordulna a nyiladékra. Nem sokáig, ahogy máskor szoktq — csak röviden, inkább csak szokásból. Vére parázslik, nagyon is ismerős vágy hajtja — űzi. Kerr kitűnő erőben van. Tömött, vörös bundája semmit sem enged át a csikorgó hidegből. Orrát a levegőbe fúrja, vallatni próbálva a fagyos levegő moccanásait. De a hideg mozdulatlan. Nincs benne szag. Szeme kutatóan villan az éjszakába süppedt nyiladék felett. Semmi sem mozdul. Átugrik egy hókupacon, ég farkának egyetlen erőteljes mozdulatával a nyiladékra fordul. Az út hosszában dámok csapája töri a havat. Kerr a paták nyomába lép. Pillanatra megáll. Hideg vérszag a csapán. Ezt isme- ri. Tudja, ha a hó megfagy, a nyomon néha vér van. De ez csak ritkán jelent zsákmányt. Akkor is csak dögöt. Az pedig csak amolyan hideg vacsora. Nyáron persze más. Akkor zsákmány a dám is. Még élénken él benne az első harc emléke a nagy állattal. Már a második nyarat látta, mikor cserkészés közben, a kefesűrű ciherben megérezte a láz, ,a fogyó erő, és a vér szagát. Sárgán izzó szemmel sokáig figyelte a nehezen vajúdó tehenet. Mikor végre kínban, vérmocsokban világra hozta borját, éppen csak kifejtette a burokból, és kimerültén elfeküdt. Erre várt. A remegő lábakkal felállni próbálkozó borjúra rontott, és ,a torkába mart. Vonszolni kezdte. A tehén azonban nem várt erővel védelmezte a kicsit. Többször is megmarta a nyöszörgő borjút, míg végre elcsendesült. De a kemény paták néhányszor eltalálták. és utána napokig fájt az oldala. Kemény harc volt. Ez azonban régi dolog. És mivel az emlékek semmi jót sem mondanak ezzel a mostani vérszaggal kapcsolatban, Kerr meglódul. Csendesen, mint az árnyék. Puha talpvánkosai elnyelik a lépés neszét. Meg-megáll, szemét a sötétségbe fúrja. Orra, fülei semmit sem mondanak. Kocogásba kap. Hirtelen megmerevedik. Orrát a hóra nyomja. A hideg hóról ordít a tüzelő szuka meleg szaga. Vére meglódul ereiben, a szag húzni kezdi. Fülei mondják, hogy egér szalad a hó tetején, — disznókonda recseg-szuszog a szálasban —. de nem törődik velük. Már szinte fut a csapán. Villámgyors mozdulattal egy hókupac mögé csúszik, meglapul. A nyiladékon két ember tapossa hangos roppanásokkal a havat. Hátukon a tüzet és fájdalmat, köpő szerszám. A combjában maradt néhány sörét megtanította arra, hogy az ember olyan ellenség, — hogy már az is bajjal jár, ha csak meglátja őt. Csendben vár, míg a lépések zaja elhal. Csak azután indul tovább. A szuka nyoma keresztezi az emberekét. Keserű bűz csap az orrába. Az ember! Tüzet szív, és füstöt fúj. Nem lehet tudni, miért csinálja. Kerr nyakán felbor- zolódik a szőr. Pánikszerű gyorsasággal perdül tovább a nyiladékról. Kicsit megnyugszik, újra a szuka csapája irányítja. Egyre gyorsuló tempóban falja a távolságokat. Orrát hirtelen a földre rántja a szag, szinte átbukik a fején. A másik szaga! Innen már egymás mellett mentek! Szőre fel- borzolódik, kivillantja tépőfogait. Sarkantyúzni kezdi a düh. Most már fut. Hosszú tömött farka zászlóként lobog utána. Egy öreg tölgy ágán egérre leső bagoly csodálkozó pillogással bámulja az eszét vesztve rohanó rókát. A nyom kanyarogni kezd. Nagy köröket, hurkokat csinál. Alig tudja kibogozni. A szag egyre melegebb, egyre jobban felkorbácsolja dühét. Tombol benne a harc vágya. Egy nagyobb hurok után véget ér az erdő. A szokásos óvatos szemlélődés helyett magasra hányva a havat perdül ki a tisztásra. Dühében felnyüszítve fékezi le a rohanást. A hold hideg fényében, a letaposott havon félénken lapulva ott áll a szuka, az idegen pedig nyíva forgalódik körülötte. Az idegen azonnal szembefordul vele. Fejét lesunyja, farkát kiegyenesítve halkan hörög. Szeme parázslik. Kerr mozdulatlanul vár. Szemügyre veszi ellenfelét. Jól megtermett, kan. Talán két nyárral fiatalabb. Nehéz harc lesz. A szuka arréb- sompolyog, szemmel tartja őket. Az idegen sem mozdul. Vár. Képeink Balogh Ferenc a békéscsabai fotósoknak nemcsak alkotó egyénisége, hanem a helyi klubélet egyik szervezője, az amatőr művészeti mozgalom tapasztalt, önzetlen irányítója is. Az 56 éves amatőr fotográfus képei 1962 óta a jelentősebb hazai kiállításokon kívül Angliában, Brazíliában, Ausztriában, Romániában szerepeltek. Igazán tiszta alkotói őszinteséget, sok eredetiséget, ötletet, egyéni ábrázolásmódot találunk fotóiban. Munkájában talán az a legvonzóbb, hogy nem tartja egyedüli megoldásnak, egyetlen járható útnak azt a stílust, amelyet képein kialakított. Tudja, sok fotójának volt már elődje, de azt is t-udja, hogyan lehet az előképeknél jobbat, szebbet létrehozni. (Győri Lajos) Agria • Balogh Ferenc felvétele Kerr a tapasztalt harcosok ravaszságával, óvatos félkörben közelít. Fülei a fejére simulnak. Izmok, idegek pattanásig feszülnek. Ellenfele csendben vár, csak arra ügyel, mindig szemben álljon. Kerr egyre szűkebb körökben oldalazva közelít. Szeme izzik, kivillannak tépőfogai. Most már kicsi a távolság. Szembefordul a másikkal, hátsó lábaira ereszkedik. Izmaiban vibrál a harc. Percekig farkasszemet néznek. Az idegen figyelme pillanatra lazul. Most! Lábai a villanás gyorsaságával vetik ellenfele torka felé. Alulról felfelé harapva kap a fehérlő torokhoz. Az oldalt perdül. Fogai csattanva záródnak a levegőben. Vállával taszít egyet a harapni készülő ellenfélen — újra szemben állanak. Az idegen dühös hör- düléssel veti rá magát. Ö is elvéti. A támaszt kereső lábak nyomán fröccsen a hó. Fehéren, nedvesen villannak az agyarak. Zászlóként lobog a farok. Hörgés, dühödt vicsorgás. Fájdalmas nyik- kanások. Az ádáz küzdelemben egymás torkát keresik. Ellenfele agyarai végigszántják a pofáját. övéi a lapocka táján marnak a bundába. Szétnyílik a gombolyag, mindkettő vérzik. Mindkettő sípolva zihál, hörög. Kerr érzi, ellenfele nagyon erős. Cselhez folyamodik. Farkát felrántja, és hátsó lábaira ereszkedik, — mintha felülről támadna. Az idegen követi ,a mozdulatot, megemelkedik. Akkor hirtelen lecsapja a farkát, a hóba vágódik, alulról harap. Amaz késve reagál. Oldalra rándul, de a mellső láb későn mozdul. Kerr egy villanással odakap, megroppant- ja. Reccsen a csont, ellenfele fájdalmasan felnyüszít. Három lábon, bicegve menekül. Kienged. Érzi, hogy győzött. Egy rövid darabon üldözi még a fájdalmasan vonító idegent, aztán visszafordul a szukához. Büszke örömmel, ereje tudatában lépked a nőstényhez. Az alázattal, tetszéssel a szemében lapul. Egyelőre azonban még óvatos. Ha Kerr durva lenne, megmamá. De nem durva. Kellő óvatossággal és tapintattal közeledik leendő kölykei anyjához. Körbeszaglássza. A szag kellemes, izgató. Semmi ellenszenveset nem talál benne. Egészséges, erős nőstény. Érzi, még nem választott párt. — Ki vagy? — kérdezi a fej, a fül, a farok. — Inn vagyok ereszkedik meg a nőstény. — Egyedül? — Billen alig láthatóan Kerr füle. — Még igen! — sunyja le fejét szemérmesen amaz. — Velem jönnél? — Fordul szügyével a barlang irányába. — Éppen mehetek! — af- fektál egy kicsit a szuka. — Akkor gyerünk! — indul meg türelmetlenül. Az kéreti még magát egy •kicsit, aztán megindul. Előbb ügetni, majd futni kezdenek. Porzik a hó a lábuk nyomán. Varsa Zoltán versei: Magamraolvasó Lángosodj, pirosodj csak vérem, üszőkbe sose fordulj! Táltos-fogam láncot harapva csikordulj, sose csorbulj! Bika-nyakam, jármokat zúzó, ne kössön jószagú jászol! Sorsom verődjön csillagokra rontás gyalázatából! Hajam suhogja erdők táncát, szerelem! rejtőzz benne! Szemem bevérzett ablakába sose költözzön este! Testem erdőtűzzel világolj hazátlan szeretőknek! Homlokom mécse holdasulj, ha éjszakáink ledőlnek. Dal Hej, hajladozhatsz, mégis learatlak! Kötlek egy kévébe sorsommal: magamnak! Sej, sápadozhatsz, derekad letörve! Hull a fényes könnyed vállamra pörögve. Aj, megőröllek, véremmel dagasztlak! Testem melegével álomba ringatlak. Hej, be is vetlek, tüzembe fogadlak! Értem próbát állhatsz: hét éjjel loboghatsz. Asztalomon kenyér, asztalomnál vendég... — Oly hatalmas vagy már, mintha nem is lennék. Z. emlékezetből portrét rajzol egy lányról Ki vagy? — kérdi az éjszaka Ki vagyok? — kérdi az éjszakától Szemében szerelem éjszakáink Az éjszakában szeme virradatja Kié vagyok? — faggatja hűvös csöndjét Kié vagy? — gyötri fölhevített csöndje Álmatlanul suhog a gyűrt vitorla Álomba gyűrve ring az ébrenlétben Hová jutok? — a horizont elúszik Hová juthatnál? — elsodor az ének A megkövült vászon fehéren izzik Csak sírdogál a lepedő-hómezőben Helyzetrajz mielőtt végleg befalazná magát, mielőtt az angyaltörvényű bíró végső ítéletet mondana, mielőtt háza tetejébe belekapna az ének, mielőtt szívével célba venné a fegyvert, mielőtt szárnysuhogtatva lecsapna a mindenségre, mielőtt papírvirágnak is elszegődne, mielőtt időbe-vájt vermébe zuhanna, mielőtt száját betömné csönddel, mielőtt... mielőtt... mielőtt bármi is történne az ember kegyelmi kérvényt ír magához miután azt hiszi... vagy legalábbis reméli... miután minden megtörténhet Motívumok • Balogh Ferenc felvétele
