Békés Megyei Népújság, 1979. április (34. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-08 / 82. szám
1979. április 8., vasárnap ven elég lesz. S elmondtam nekik, hogy miért. Visszatérve a lelet ismertetésére: a képeken nem látható mindhárom fészek, mert egy közbenyúló gerenda mögött van a harmadik, s a falat nem akartuk jobban megbontani. A lelet jellege és gazdagsága így is érzékelhető (38 tojást számoltunk meg). I Látva őszinte örömömet és megértve a leletről mondottak izgalmát, megszólalt az egyik múzeumi munkatársam, hogy ő még mond valamit, ha az is ide tartozik. Elmondta, hogy az épület padlásán, a szarufák gerendákra támaszkodó tövénél is látott ő tojást, de azt gondolta, hogy valahogy véletlenül került oda. Gyors szemle következett ezután a padláson, ahol csaknem valameny- nyi szarufa tövében találtunk tojást, volt, ahol többet is, s volt, ahol a tojások mellett diót is. Ezek a tojások már nem mind tyúktojások, hanem van közöttük lúd- és fácánojás is. A már említetteken kívül még egy izgalomban volt részünk: a gerendákba vésővel kiképzett kis mélyedésekben egy-egy diót találtunk. Az elmondottak után említsük meg azt, hogy a múzeum épületét 1929-ben építtette — magánlakás céljára — Schwarcz János kereskedő, aki érdemes múzeumbarát és műgyűjtő volt, s 1945 januárjában Orosháza várossal kötött szerződésiben felajánlotta a házát egy létesítendő múzeum céljaira. Emlékét az épület falán emléktábla őrzi. Az épület tervezője Bokor Pál képesített kőművesmester, építési vállalkozó, akiről 1941-ben ezt írja az Orosháza alapításának évfordulójára kiadott album: „Orosháza építőiparában egyik legtekintélyesebb helyet küzdötte ki magának. Pár esztendővel ezelőtt és ma is nagy feltűnést keltettek modem tervezései és építkezései.” Bemutatását valóban igazolja a mai múzeumi épület is. Minthogy a ház építője ma, 86 évesen is jó egészségnek örvend, kézenfekvő volt, hogy a lelet ügyében hozzá siessünk információkért. Epítőáldozat Orosházán Tyúktojások a falüregben Az ősi népi hitvilág egyik hiedelméről, az építőáldozatról A Magyarság Néprajzában ezeket olvashatjuk: „Üj ház építésekor a földkerekség szinte minden népe azt vallja, hogy az új hajlékba a lakók csak akkor költözhetnek bele, ha előbb valamit áldoznak a ház helye, földje háborgatott szellemének, mert ha nem, a nyugalmából felzavart szellem bosszút áll: lerombolja a hajlékot, vagy valakit a lakók közül elragad, az illető rövidesen meghal. Ez a hiedelem valamikor, különösen nehéz építkezéseiméi (torony, várfal, kupola, híd), ahol be- omlás gyakrabban fordult elő, kézenfekvő feltevés lehetett. Hogy az építmény megálljon, s a helyi szellem bosszúját kiengeszteljék, emberáldozatra volt szükség, befalazták a kiszemeltet, vagy elégetett teste hamvát keverték a fal anyagába. (Nálunk a Kőmíves Kelemenről szóló népballadában.) Idővel ez a szigorú véres áldozat enyhült, egyre kisebb jelentőségű áldozattal érték be: állatot (kivált házőrző kutyát) öltek le, majd házi szárnyast, végül csupán egy- egy tojást rejtettek a falak közé. Még enyhébb formában az első éjjelre még ma is macskát vagy kutyát háláinak sok helyt az új hajlékban. Ahol pedig a hagyomány végleg kipusztult, ott is él még az a nyoma, hogy az új hajlékba költözők közül egynek ott hamarosan meg kell halnia — sok helyt úgy tudják, hogy a legöregebbnek. — Ez az őselemi gondolat világszerte el van terjedve, és a lekopás, enyhülés fokozatai követhetők egészen addig a mai intézményes szokásig, amely szerint egyes nagyobb középületek alapkőletétele ünnepélyes keretek között megy végbe, s az alapkőbe egy felvett jegyzőkönyvet vagy történeti emlékezést falaznak bele.” Az Üj Aurorában e témáról megjelent dolgozatomat követően egy igen értékes békéscsabai adatról szereztem tudomást. A város egyik új lakónegyedének, a József Attila-lakótelepnek a kialakítása során szanálások váltak szükségessé. Az egyik ház bontásánál dolgozó munkás elbeszélése szerint a ház egyik falában embercsontokat találtak. Ennek az a magyarázata, hogy az építkezés idején — feltehetően a múlt század 80-as évei táján — a közeli, már használaton kívül levő temetőből termeltek ki földet a faltöméshez. így kerültek az 1977-ben lebontott ház falába az emberi csontok, melyeket azonban nemcsak mint ki nem válogatott törmeléket tömtek a falba, hanem szépen összeillesztették őket, hogy azok embert formázzanak. Nem lehet kétséges e cselekedet kultikus volta, s nem tudjuk kellően sajnálni, hogy róla helyszíni dokumentáció nem készülhetett a munkák gyors végzése és a késői tájékoztatás miatt. Amennyire azonban sajnálkozom az előbbi eseten, olyannyira örömömre szolgált az építőáldozatnak az a példája, melyet jelen írásomban módomban áll részletesen bemutatni. 1978 júliusában történt, hogy az orosházi Szántó Kovács Múzeumban az emeleti termeket festették. E munkákhoz kapcsolódóan képfüggesztő léceket is szereltek fel. Az egyik fal- résznél azt tapasztalták a munkások — amit a múzeum egyik munkatársa már korábban is észlelt, hogy kongó hangot ad, mintha a fal mögött üreg lenne. Ez be is bizonyosodott, amikor a léc felszegezésekor a fal belyukadt, s egy darab tégla belülről lezuhant. Az ott dolgozók tanakodni kezdtek, s arra a következtetésre jutottak, hogy a fal mögötti üregben, elrejtett kincsnek kell lennie, mégpedig nem is kevésnek, hiszen az épület eredeti tulajdonosa és építője gazdag kereskedő volt. A tanakodást tett követte. Kalapáccsal beütötték az élére rakott téglából épült vékony falat. Kincseket ugyan nem találtak, de annál nagyobb volt a meglepetésük, amikor három fészekalja — szépen elrendezett — tyúktojást leltek az üregben, s a fészkek közötti szalmarészekben diókat fedeztek fel. Meglepetésüknél csak csalódásuk volt nagyobb, s mert jómagam aznap éppen vidéki gyűjtő- útón voltam, „csínytevésük” nyomát gyorsan igyekeztek eltűntetni azzal, hogy a kibontott falrészt gondosan visszafalazták. Természetes azonban, hogy a friss vakolás hazatértemig nem száradt meg, s mindjárt kézenfekvő volt részemről a kérdés, hogy mi történt ott. Egymásra mosolyogtak, s mondja az egyikük: — Kincset kerestünk. — No és? Erre aztán elmondták, hogy mit találtak. Csodálkoztak, hogy megörültem a dolognak, és kértem, azonnal bontsák ki újra a falat. A felvételen látható kép tárult szemem elé. — Jól van — mondtam tréfásan —, az arannyal majd a rendőrségen elszámolnak, nekem ez bőSajnos, nem tudott eligazítani abban a kérdésben, hogy a megtalált áldozati tárgyak milyen ceremónia kíséretében kerültek helyükre, mert — bár az épületet ő tervezte —, az építésvezető nem ő, hanem Csik János volt, tehát az ő keze munkája van a dologban. Másik értékes adattal szolgált viszont Bokor Pál, aki ugyancsak tervezője volt a Kossuth Lajos és a Könd utca sarkán álló, úgynevezett Bárány-féle háznak. Ez is akkortájt épült, mint a Dózsa György úti épület. Ennek építésvezetője Bokor Pál öccse volt, s tőle tudja, hogy a ház bejárati küszöbe alá egy akkor leölt csirke vérét csorgatták, a csirke tetemét pedig a küszöb jobb oldali vége alá temették, építették be. , Beck Zoltán Erdélyi Attila: Figurális kompozíció I. sok történik. Számottevő viszont a gyakran mulatságos, máskor iszonyatos képek és gondolattársítások tömege, az egymással veszekedő vagy szeretkező tárgyak „ördögtánca”. Humor és tragikum nagyszerűen sikerült ötvözete ez a mű, amelynek szórakoztató erénye elsősorban ebben, valamint sziporkázó stílusában rejlik. A könyv így kezdődik: „A túlságosan is üres ég alatt kavargás, forgás, felszámya- lás: Istent kilőtték a fried- richshaini légótoronyból. Maradványait a földön rombolták szét. Felhőink ugyan vannak még, de csereértékük nincs. Kavargás, forgás, felszárnyalás: a hely szelleme bizonytalan lényét időjárásnak álcázva űzi a város fölött. Kavargás a Tiergarten fölött. Forgás Henry fölött, aki csak áll, ujjai közt a szerszáma, a sajátja, puhán és reálisan, hogy ezen az elidegeníthetetlen tulajdonán, ezen az örök magánhasználatra rendelt reprodukciós szerszámon keresztül megkönnyebbüljön. Szégyenlősen egy korinthoszi oszlop mögött, mely sok hasonlóval együtt hatalmas portikuszt tart, felirat van rajta, de betűinek több mint felét elvesztette. A megmaradt nyomokból kibetűzhető: A német népnek. Ez pedig épp sűrű szürke tömeget alkot lenn a lépcsők előtt, alul az oszlopok közt, ahol történelme folyamán először cselekszik önállóan, még akkor is, ha most csak amerikai cigarettát meg krumpliszeszt árul...” Günter Kunért 1929-ben született, ahhoz a generációhoz tartozik tehát, amely számára a fasizmus és a háború borzalma az élet értelmét és a túlélés lehetőségét nemcsak megkérdőjelezte, hanem egyértelműen tagadta. Igaz, született már éppen elég mű, amely a német fasizmussal való leszámolás vagy leszámolni-nemtudás tapasztalatából fogant, köztük jó is, rossz is szép számmal. Eggyel több vagy kevesebb? Nem. A kalapok nevében számít! Ez az a mű, amit csak Kimert írhatott meg. Kunért, aki nem tesz úgy, mintha lerázná magáról a német történelmet, megköny- nyebbülten továbbítva azt másoknak... Osztozik a bűnben, igazságosan ítél és páratlan iróniával — s csakis annak segítségével — sikerül a történelem fölé emelkednie. Mesterétől, Brechttől tanulta Günter Kunért, hogy a kortárs költészet „használati tárgyként” hivatott szolgálni bennünket, vagyis arról való, hogy egy-egy gondolatot, érzést, magatartási formát és talán még tettet is — „provokáljon”. Kunért regényének sikerülhet. Niedzielsky Katalin TÉKA Günter Kunért regénye: A kalapok nevében Günter Kunért Brecht-ta- nítvány, költészete politizáló költészet. Nemcsak az NDK, az egész német irodalom érdekes, ellentmondásos alakja. Nem a könnyen érthetők és könnyen kezelhetők közül való, nem simulékony, nem bólogat; művei kíméletlenül bírálnak, gúnyos hangon szólnak. A Kunertet hűen jellemző ellentmondásosság filozófiai szemléletének félreértéseiből, s az egymást gyakran felváltó rezignáció és odaadó lelkesedés együtteséből fakad. Elsősorban tehetséges lírikus, bár több prózai művet is írt. Költői tehetségét, de főképp szellemességét és nemzeti önkritikáját nem túlzás Heinrich Heinéjével összehasonlítani. A német irodalomban egyébként sem sok a jól sikerült irónia és az emberi természetességet és testiséget művészi formában dicsőítő költemény, Kunert- nél mindez fellelhető. A kalapok nevében című regénye — magyar nyelvű fordítása kissé sokat váratott magára: tíz év telt el az eredeti mű és a magyar változat megjelenése között — már címében abszurd. Nem azért, mert manapság — akár helyénvaló, akár nem — sikk ezzel a jelzővel illetni irodalmi műveket. A regény főhőse, Henry — mint megannyi romantikus rokona — ritka képességet mondhat magáénak: ha bárki kalapját saját fejére felteszi, nyílt titokká lesz minden, ott áll a kalap tulajdonosa „levetkőztetett” valóságában, s életének minden mozzanata maszk és magyarázat nélkül pereg le hősünk előtt. A tettek mellett a gondolatok és a vágyak is nyilvánvalókká válnak. De ez még csak a költői ötlet. Abszurd a kor és a helyszín, ezért jogos az író hozzáállása és tudatosan választott stílusa. Henry ugyanis közvetlenül a második világháború utáni években, a romos Berlinben kóborol és kotorászik. Roncsok, törmelékek mindenhol — tárgyakból és emberekből! —, káosz, szenny, bűz; minden iszonyatos, embertelen, értelmetlen — abszurd. Az emberek képtelenek önálló tettre vagy szóra; a tárgyak viszont életre kelnek és uralkodnak az emberek fölött. Henryvel valójában nem Erdélyi Attila: Csendélet KÖRÖSTAJ KULTURÁLIS MELLÉKLET
