Békés Megyei Népújság, 1979. április (34. évfolyam, 77-100. szám)

1979-04-08 / 82. szám

1979. április 8., vasárnap o Ménesi György versei Atkozódó Lángra lobban a tilos-virág, homlokunkon fénye árad — madárlátta csöpp szerelmünk be megízlelné az ágyat! Kézen foglak: gyerünk! gyerünk! Komor őrként jóslat kísér, rohamtövis lábunk alatt, előlünk az út is kitér. Sose tudja ölelésünk, ki a törvényt ránk olvasná, gazszálat ki elébünk tesz, karja váljék kemény vassá! Dombiratos, 1969. Villon Harci ménem zöld sakál, nyakam szegem, fölzabái. A gyomrában dalolok — kit érdekel dalotok? * Mindenféle tanúkban bízva bíztam x gyanútlan. Százszor voltam kárvallott — dús Margóm is rám vallott. Fő tisztem volt a gyalog: köröttem, hej, magyarok! Arcotok bár megdöbben — lenn is „mi” vagyunk többen! Kötetre várva Üjházy Lászlónak Kivert kutyák, aggszűz-csoria: a mellükön petrezselyem feszít, mintha szegfű volna. Zárva Füred s a főváros: ólom a tánc, ajtón kívül egy se lehet elsőbálos. A festékszag mégis csodás ... ágyuk sincsen __kell helyette e z a lelki ringyólkodás. Zana Zoltán Dalukkal hívnak a farkasok Súlyos lépések roskatag havon Járja a tájat a kemény tél Sűrű fésűn — erdők szálfáin Muzsikál haragos kedvű szél Felhő vágtat a szürke égen A nap musztáng-patáktól vérzik Dombtetőn vacogó ágak közt Varjúhad kéklik-feketéink « Alkonyat izzó pernyéje hull Rügyként pattannak a csillagok Lábamnál fejsze rőzsehalom — Dalukkal hívnak a farkasok Március Csak rejtezz a búzaszembe ’ Vetésed bárki gyalázná Hősködésnek most nincs helye — Konokulj kemény kalásszá Koczka Pál Kötések tépnek gyöngéd kötések fű-szögeken várok a mélyben mag ragyog álmaim? csontig csavarintják ébren tűnődő napok ülni a semmin apatikusan ragyogni míg leszakadnak nehéz csillagok tenyeremen átmasíroznak eliramodnak hogy azzá változzam aki vagyok gondolom mindenki látja; mint bogártetem-szkafanderek jövő-ereklyék sodródnak körmök szemfogak erek s elkeverednek szorongva (minek mi a dolga) mint tüdőkben a lélegzetek Erdélyi Attila: Figurális kompozíció II. A. Zsityinszkij: Állatkerti séta A mai gyerekek nagyon tájékozottak. Állandóan ol­vasnak, rádiót hallgatnak, tévét néznek. Nem csoda, hogy én el vagyok maradva tőlük. — Papa! — szólt Ólja lá­nyom. — Nekünk az osztály­ban nagyon tetszik Humper­dinck. És neked? Óvatosan megpróbáltam kideríteni, hogy ki is az a Humperdinck. A lányom sajnálkozva nézett rám, és rövid előadást tartott a mo­dem könnyűzenéről. Ügy tettem; mintha érteném a szakszavakat. így sokkal egy­szerűbb volt. Az állatkertbe új alligátoro­kat hoztak — közölte aztán minden átmenet nélkül. — Feltétlenül meg kell néz­nünk. Négyéves fiam, Szerjózsa szintén meg akarta nézni az alligátort. Igaz, valamiért mindig navigátort mondott. — Nem navigátor, hanem alligátor — javította ki szi­gorúan Ólja. ő a fiunk első számú nevelője. Feleségem­mel teljesen megbízunk ben­ne. Tízéves korához képest sokat olvasott. Röviden szólva, megálla­podtunk, hogy én viszem el vasárnap a gyerekeket az ál­latkertbe. Villamossal mentünk, és közben Óljával olyat, játszot­tunk, hogy egyikünk mon­dott egy várost, és amilyen betűre végződött, azzal kel­lett a következő városnév­nek kezdődnie. Amikor ne­héz helyzetbe kerültem, a fiam néha súgott. — Addis Abeba — mond­ta a lányom. — AktyubinsZk — sikerült kivédenem. — Campinas! Az utasok együttérzően néztek rám. Koncentráltam, magam elé képzelve a térké­pet. Sikerült kitalálni egy jó városnevet: — Szaratov! — Valparaiso. Kíváncsi volnék arra, hon­nan veszi ezeket? Segítség­kérőén néztem körül. Az utasok olyan képpel ültek, mintha éppen most vizsgáz­tak volna jelesre földrajzból. Időközben a villamos meg­állt, és a kocsiba felszállt egy fiatal nő, két gyerekkel. Hasonló korú lány és fiú, mint az enyémek, de a fiú valamivel idősebb. — Valparaiso — emlékez­tetett szigorúan Ólja. — Ottawa — kapcsolódott be menet közben a kisfiú. És máris ördögi gyorsaság­gal kezdték „bombázni” egymást. Az asszony rám- néizett és együttérzően elmo­solyodott. A két nagyobb gyerek beszélgetett, így egy bizonyos időre kikapcsolhat­tuk agysejtjeinket. A lány kíváncsian pillan­tott rám, és megkérdezte anyját. — Mama, az ő papájuk miért nincs kiküldetésben ? A nő úgy nézett rám, mint aki bocsánatot kér. Vagy a lánya miatt, vagy a kikülde­tésben levő férje miatt. Za­vartan mosolyogtam, mivel magam sem tudtam, miért nem vagyok kiküldetésben. — Olyan kíváncsiak ebben a korban — szólt a nő. — Ühüm — mormogtam. Ezalatt a két kisebbik gye­rek is összehaverkodott. Szerjózsa elővett a zsebéből egy gyufásdobozt, melyben egy bogarat őrzött. A kis­lányt érdekelni kezdte a bogár. Szóval megteremtet­ték a kontaktust. A gyerekek minket nem vontak be a beszélgetésbe, így a helyzet kezdett kínossá válni. A nagyobbak ezt lát­va a segítségünkre siettek. — Mi együtt megyünk — mondta Ólja. — Először megnézzük az alligátort, az- tás az összes többi állatot. — Ismerkedjetek össze, amíg a papánk kiküldetés- ’ ben van — javasolta a kis­fiú. Az utasokra sandítottam, mert attól féltem, hogy a fiam szavait esetleg félreér­tik. A nő idegesen felneve­tett. Rájöttem, hogy ő is et­től tart. — Pjotr Nyikolajevics — mondtam, idétlenül megha­jolva, és éreztem, hogy a fü­leim egyre melegebbek lesz­nek. — Natalja Genrihovna — suttogta a nő, és arcát apró piros foltok kezdték tarkíta­ni. Erdélyi Attila: Figurális kompozíció III. — Nagyon örülök — szól­tam, miközben ironikus mo­solyt próbáltam arcomra erőltetni. Meg akartam mu- tani Natalja Genrihovnának, hogy ez az ismeretség még semmire nem kötelez. Végre megérkeztünk az állatkertbe. Az első állatokat jóformán meg sem néztem, feszülten azon töprengtem, hogy mi­ről beszélgessek Natalja Gen- rihovnával. — Az elefántok egyetér­tésben élnek — jegyeztem meg, amikor az elefántok­hoz értünk. Natalja Genri­hovna biztatóan elmosolyo­dott. — A hímek védik a nős­tényeket — folytattam. Na­talja Genrihovna összerez­zent és ijedten körülnézett. — Gyerekek — fordult hozzájuk gyorsan —, most megetetjük az elefántokat. Mire a jegesmedvék me­dencéjéhez értünk, Natalja Genrihovna és én már egész belejöttünk a beszélgetésbe. Én arról meséltem neki, hogy szeretném a sakkver­senyt megnyerni, ő meg bá­josan és megértőén mosoly­gott. Mikor ,a kakadu ketre­céhez érkeztünk, észrevet­tük, hogy a gyerekeink nin­csenek velünk. Bizonyára eltévedtek. Visszafutottunk a medvék­hez, és mindenekelőtt meg­győződtünk róla, hogy nem estek-e bele a medencébe, amelyben a medve éppen ott úszkált. Aztán a tigrisek mellett rohantunk el. Natal­ja Genrihovn,a reszketett és kezét tördelte. — Verluhin Pjotr Nyikola­jevics és Oszinszkaja Natal­ja Genrihovna! — üvöltötte az egész parkon át a hang­szóró, amikor éppen a boa ketrece mellett rohantunk. — Gyerekeik, Ólja, Szerjó­zsa, Jura és Tányecska vár­ják önöket; az állatóvodánál. Natalja Genrihovna elsápadt, én meg ,azt latolgattam, va­jon hány ismerősöm sétál e pillanatban az állatkertben, és részesül abban az öröm­ben, hogy megismerkedhet magánéletem újabb részle­teivel. Mikor megérkeztünk az állatóvodához, kézenfogtuk gyerekeinket, és a kijárat felé siettünk. A megállóban elbúcsúztunk, miközben Na­talja Genrihovnát még min­dig rázta az ideges remegés. A villamosban Ólja elővet­te kis jegyzetfüzetét, és így szólt: — Papa, én felírtam Jura telefonszámát. Megbeszél­tük, hogy a jövő vasárnap együtt megyünk a cirkusz­ba. Csak akkor nem a ma­májukkal, hanem a papájuk­kal, aki hamarosan megér­kezik. — A papájukkal — dör- mögtem. — Miért a papá­jukkal? — Mi meg a mamával me­gyünk — jelentette ki kere­ken Szerjózsa. — Helyes — mondta Ólja. — Jó ötlet. Az ő papájuk­nak is tetszeni fog. És rámnéztek, csillogó, tiszta gyermekszemekkel. Fordította: Jagriné Somi Éva Képeink | Erdélyi Attila szarvasi emlékkiállításának négy darabját láthatja kultu­rális mellékletünkben az olvasó. A művészről így ír Németh Lajos a kiál­lítás katalógusában: „Művészetét nehéz el­helyezni — hiszen, ha azt mondjuk, hogy stílusa ere­dendően expresszív és tra­gikusan drámai, még meg­maradunk az általánosság szintjén. Fény—árnyék drámai ütközése zajlik e képeken, a pasztózusan festett aktok és drapéri- ás figurák túlfűtött he- vületű, giganteszk formái súlyos kompozíciós rit­musba fonódnak.” * * * Az 1971-ben, Párizs­ban 37 éves korában el­hunyt festőművész ha­gyatékának nagy részét édesanyja, Markócs Jó- zsefné hazahozta, és a szarvasi Tessedik Sámuel Múzeumnak adományoz­ta.

Next

/
Oldalképek
Tartalom