Békés Megyei Népújság, 1979. április (34. évfolyam, 77-100. szám)

1979-04-15 / 88. szám

1979. április 15., vasárnap

o

IZHUUKTll*}

Takács Tibor:

Apám, a vöröskatona

(Részlet a szerző közelmúltban megjelent regényéből)

Dorozsmán ért utol az este.

Egy ismerős azt tanácsolta, hogy maradnánk nála, megaihatunk a padláson. Köszönettel visszautasítottuk. Hiszen éppen ezt akartuk, éjszaka elérni a határt. Aludni ráérünk majd akkor is, ha átjutottunk.

De néhány falatot azért ettünk. Muszáj volt, mert nem hoztunk magunkkal elemózsiát. A pénzt nem sajnáltuk, holnap már úgy is lesz pénzünk, ha átérünk; ha meg kóterba vágnak, lesz ott ennivaló.

S érdeklődtünk óvatosan, feltűnés nélkül:

— Aztán szöknek-e át Tanács-Magyarországról a katonák?

— A gazfickók, azok igen.

— Honnan tudja bátyám, hogy gazfickók? — kérdeztem, hogy talán így kitudom az átmenetei módját.

— Mert aki odaátról szökik, az gazfickó! — mondott véleményt az atyafi.

Akkor még reménykedéssel voltak a parasztok Szeged környékén a Tanács- köztársaság iránt. Nem tudtak arról, hogy kapnak-e földet, mindenesetre reménykedtek.

— S hol szökdösnek? — firtattuk tovább.

— Csakhogy műnk nem szeretjük az ilyen kérdéseket. Nem ám! A spicliktől óvakodunk.

Jobbnak láttuk elhallgatni.

Hideg, szellőtlen, felhőktől terhes éjszaka volt. Már nagyon virágzott a természet, gyorsan nyílt ki, itt nálunk délen mindig gyorsabban megy ez, mint oda- fönt, Pest környékén. Fűszerszámos volt az éjszaka, szedtük ám a lábunkat Kettőshatár felé, s amikor úgy gondoltuk: jó nyomon járunk, megindultunk át a földeken. Az útról letértünk, mert nem akartunk az első járőr kezébe futni. Meg- hánytuk-vetettük a módját, hogy miképpen járunk túl a francia őrség eszén. Olyan módozatot találtunk ki, amelyben reménykedhettünk.

— Te Lajos — mondom a Komócsin gyereknek —, te meglátod, nem is látjuk meg ezeket a négereket, beleolvadnak az éjszakába.

— De akkor*ők se látnak meg minket! A csokoládéké- pűek meresztgethetik a szemüket.

Inkább mi meresztgettük.

Negyedóránként pihentünk.

Ahogy indiánfilmekben láttuk, lehajoltunk a földre, és úgy próbáltuk megállapítani, közeledünk-e a járőrök felé. Még Szegeden mondták, hogy minden 50 méterre állítottak járőrt a franciák, de ha minden 100 méteren is állnak, azon se lesz könnyű átmenni.

Már elmúlt éjfél is.

A hold felhők mögött bujkált.

Hazudnék most, ha azt mondanám, hogy nem dobogott hevesebben a szívünk, mint ma délelőtt Szegeden. De azért csak mentünk előre.

A kora áprilisi éjszakák még hidegek. De mi nem éreztük a lehűlt levegőt. Meglapulva, összegörnyedve, lélegzet visszafojtva haladtunk az elképzelt határ felé. Hol vonulhat, merre lehet, mikor érjük el? Nem tudtunk semmit.

Tervünket arra építettük, hogy ha meglátnak, ránk kiáltanak, lőnek, mi rohanva futunk vissza, amerről jöttünk, Szeged felé. És akkor hagyjuk magunkat elfogni, éppen csak kísérletet teszünk a menekülésre.

Ezt még a biztonságos Dorozsmán beszéltük meg, vagy már Szegeden is szó esett erről, nem is tudom. De mire a határ közelébe érkeztünk: tervünk kidolgozott volt az utolsó részletig.

Egyelőre katona sehol.

De mintha előttünk fények villannának fel. A franciák óvatlankodnak vagy a vörösök!

Óvatosabbá csendesedett léptünk.

Szinte csak métereket haladtunk előre percenként. Már láttuk is a mozgó alakokat, s tudtuk, hogy Szegeden nem hazudtak az informálók.

ötven-ötven méterre őrködött két-két katona.

Amikor már majdnem a közelükbe érkeztünk, hirtelen elkezdtünk visszafelé futni, teljes erőből.

Rakéta kúszott magasra, s megvilágította a tájat. Kiáltozások, számunkra érthetetlen nyelven, nyilván azt kiabálták: Állj! Mi futottunk tovább.

Akkor lőttek először, majd másodszor.

Harmadik lövésre már nem került sor.

Ledobtuk magunkat a földre.

Ott vártuk be a franciákat.

Puskájukat ránk szegezve

Tiszay József: Akt

noszogattak a felkelésre. S közben karattyoltak is, a francia nyelven mondottak közé attól teljesen elütő szavak is kerültek, nyilván anyanyelvükön értekeztek egymással. Egyszerre hatnyolc katonai is körülöttünk nyüzsgött; ha többen jövünk, akkor most alapos rés nyílt volna a záróvonalon.

Fellökdöstek a földről. Ha nem is értettük a beszédet, a jeleket nem lehetett félreérteni, a puskacső a hátunknak szegeződött, s egyikük megindult előttünk.

Trappoltunk utánuk.

Valami parasztházba vezettek.

A négerek jelentették el- fogatásunkat, s nagyon szemléletesen magyarázták, hogy a vörösök felől jöttünk, s Szeged felé igyekeztünk. Hogy már majdnem átcsúsztunk a vonalon, amikor észrevették, s lefektettek bennünket.

A parancsnok ránk sem hederített.

A szobácskábán meleg volt, fűtöttek, cigarettáztak, mi is ácsingóztunk a cigarettára, de senki sem nyújtott nekünk egy csikket sem. Dorozsmás szavak keveredtek egymással, odakint mintha tisztult volna az égalj.

Lajossal szót sem váltottunk. Most nem annak van az ideje. Tudtuk, hogy mit mondunk, vártunk nyugodtan. Tartottunk attól, hogy talán cselvetésből nem hederítenek ránk, hátha magunk között beszélgetünk, s kibökünk valamiféle titkot. Mert azt is hallottuk Szegeden, hogy egy-két francia nagyon gyorsan ráharapott a magyar szóra, s ért is, beszél is.

Már kivilágosodott, amikor kivezettek a házból.

Egy fészerbe vittek át, cid- rizett a lábunk a meleg szo- bácska után. Szalmát találtunk, valami ócska rongyokat, s azzal takaróztunk.

Vártunk a sorunkra.

Ha várakoztatnak, nagy baj nem lehet. Mert ilyenkor minden megfordul az ember fejében, összekavarodnak a gondolatok, az ember előre nem tudja, mikor cselekszik jól, s mikor rosszul. A leg- rosszabbtól, hogy puskacső elé állítanak, nem féltünk, mert azt hamarabb megtették volna. S különben is kihallgatás nélkül az sem megy!

Talán tíz óra is elmúlt, amikor újra a házba vittek. Fehér francia tiszt ült az asztalnál, mellette egy joviális kinézetű, félig paraszti, félig városi gúnyát viselő magyar, ö tolmácskodott.

— Kik vagytok? — recs- csent ránk nem éppen barátságosan.

Mi mondtuk az igazságot, hogy kik vagyunk, hová valósiak, utca, házszám, minden szép sorban előbújt a titokból, olyan készséggel vá- laszolgattunk, hogy nem győzték írni a feleleteinket.

S akkor én megkérdeztem:

— Ugye, már vége a vörös világnak Szegeden?

Nem kaptunk választ.

Eddig még szó sem esett arról, hogy honnan jöttünk, s merre kívánkozunk. A tolmács mondott valamit a tisztnek, s végre az vette át kikérdezésünk irányítását.

— Hová akartatok menni?

Az egyik kérdésre én válaszoltam, a másikra Lajos. Én kezdtem a feleletet.

— Haza, Szegedre.

— Honnan jöttetek?

— Két napja indultunk el Kiskunfélegyházáról.

— Honnan?

Én folytattam:

— Tulajdonképpen Pestről igyekszünk, mert voltunk az én nagybátyámnál, tetszik talán ismerni, Kispesten a postánál főtanácsos — dicsekedtem hirtelen jött ötlettel a családból kiemelkedett nagybácsival. — És azt ígérTiszay József: Táj pávával

Mucsi József

Egy éj

az Aranyhomokon

Pettyes zakóban őrködött az éj, ez a fortélyos, lármás seregély. Lomhán ődöngtem csorba csőrében.

A garázda zaj harsogott ébren, szónokolt, szavalt le-jöl a parton, nem is sejtette, kantáron tartom a csönd csillagos csikait.

Tömzsi kabócák karban cirpeltek, az Aranyhomok dalukkal telt meg. Hiába szóltam a dőre zajra, csak nyerített a kankalin holdra.

Csikaim akkor eleresztettem.

Vágtába kezdtek eszeveszetten, a zaj' szájába zabolát raktak, így végződött a velőtlen attak.

Enyém volt akkor az egész világ, élveztem a bolgár elégiát vitorlázó pirkadatban.

A harag

te, volt, hogy állást szerez mindkettőnknek. De hát tetszik tudni, a vörösöknél...

A tolmács fordított.

— Mit kerestek Szegeden?

Lajos válaszolt:

— A szüléinkhez igyekszünk, tiszt urak, s ha lehet, munkát keresünk. Dolgozni szeretnénk.

— Vörösök vagytok?!

Volt ebben a néhány szóban kijelentés is, kérdés is. Mit volt mit tenni, tiltakoztunk. Hogy mi katonák lennénk, s éppen a vörösöknél? Hiszen onnan szökünk, éppen a katonáskodás elől.

— Se fehérek, se vörösök! — feleltem. — De tessék kijárni ennél a tiszt úrnál — fordultam a tolmácshoz —, engedtessék meg nekünk, hogy hazajussunk a szüléinkhez.

Egymás között sutyorogtak sokáig. Mi meg vártuk a határozatot. Aztán a tolmács felállított bennünket, mert közben megengedték, hogy leüljünk egy lócára.

— A parancsnok úr úgy határozott, hogy nem enged át a határon! Erre rendelet van! Nagyon sajnálja, hogy nem tehet a kedvetekre, de háborús idők járnak, a parancs neki is kötelező, senki Szegedre igyekvő nem érheti el a várost. Vissza kell fordulnotok!

— A vörösökhöz? — rémüldöztünk.

— Naná! — mondta a tolmács. — Majd Szent Péterhez!

— És ha lelőnek? — adta a tudatlant Lajos barátom.

— Ismernek azok titeket — legyintett a tolmács ezzel jelezve, hogy azért nem hitték el a mesénket. De hát a francia urak ilyen nagylel- kűek, ahelyett, hogy elintéznének bennünket, nagy kegyesen visszadobnak oda, ahonnan jöttünk.

— Merci —mondtuk, mert ezt már megtanultuk Szegeden.

— Bon voyage — felelt a tiszt udvariasan, és szalutált.

És még udvariasabban megmutatták azt az utat a vörösökhöz. Kivittek egy dű- lőútra, és azt mondták: egyenest előre! S mi is, mintha katonák lennénk, szalutáltunk.

Még nagyon sokáig nem mertük mutatni örömünket. Csak amikor a franciák eltűntek a hátunk mögött, akkor szorítottuk meg egymás kezét.

Az első emeletre kerültek a téesz-agronómusék és az állatorvosék a szép, három- emeletes szolgálati házban. Még az első emeletről nézve is olyan végtelen a messzeség a nagy, lapos falu felett! Ahogy ezt az agronómus felesége, egy kissé hízásnak indult asszony megállapította. Ilyen magasban még a csend is más, s másképpen dúdol vagy üvölt a szél... Az agronómusfeleség különben is ilyen szemlélődő természetű asszony. A három, immár nagyocska gyerekét is így neveli, hogy jó és nyugtató hallgatni az alkonyat neszeit, s hogy a csendben zenévé bomlik a lélekben a világ és hasonlók.

A lakók mindmegannyi ismerős. Tanácsi dolgozók, pedagógusok... Bár így, egymás hegyén-hátán lakva, apró hibák tűnnek elő az emberekből. Például az egyik pedagógus felesége esténként „nagyon hangosan” társalog a férjével, ami, ha őszintén bevallja az ember, veszekedés, bizony... A modem ház kiteregeti a rejtett hibákat, még azt is, hogy a harmadik emeleten mikor, ki játszik éktelen falsul a zongorán. Kinek milyen kedve van, kinél vannak látogatók, s ó, még azt is, hogy ki mit főz vacsorára.

De legjobban megismerte természetesen az emeletszomszédját, az állatorvos feleségét. Például valamelyik nap azért hívta a férjét a munkahelyén, hogy Gyurkának, az angóra macskának gyomorrontása van. Ezen jót

derült magában. Különben éppen öt macskája van, két kutyája és: három tyúkja. (Igaz, gyereke nincsen.) A lépcsőházban, s az elég széles folyosón bizony ott hagyják, ha mást nem, a sáros lábnyomukat, ö éppen úgy sepri, mossa, mintha nem lennének ezek a „jelek’.’. Mert hogy meg kell érteni, az állatorvosné: állatbarát, ö pedig: mindig a békességet kereső. Hát istenem, „így egész a világ”.

Nagyobbik fia, aki tizenöt éves és „tűzfelelős”, valamelyik nap nagyon mérgesen lódította a fáskosarat az előszobába. És kijelentette: vagy „felmondja” a megbízatást, vagy pedig agyonüti az állatorvosné macskáit! Mert azok a fáskamrába járnak dolgukat végezni. Csitítgatta, hogy valahogyan meg kell tartani azt a békességet. Vagy elkerítik az ő kamrarészüket, vagy pedig... beszél az állatorvosnéval.

A nagy tárgyalás közepén robogott be az állatorvosné. Nem is köszönt, csak dúltan üvöltötte: „Szóval, agyonverted! Te, te... A kedvenc, drága Gyurkát! Két napja nincs, eltűnt... mondd meg, hova tetted! Te, te gyilkos!” Mondott még sok minden mást is, a fiú hiába méltatlankodott, hogy nem látta, fogalma sincs, hol van... Az állatorvosié bevágta az ajtót, elviharzott.

— Ez mégis csak sok! — szepegte az agronómusné s azt érezte, hogy eltűnt a csend, a békesség a szívéből, harsogva, lobogva zengenek

az alkonyati neszeik, az ajtócsapkodás semmi más, mint tomboló vihar... Egyszóval érezte, hogy elönti egy eddig nem ismert érzés, a méyeg.

— Na, várjál csak! Most' én következek! — suttogta, pedig azt hitte, most ő harsogva kiált. S szokatlan, nagy lódulással ment az állatorvosné után.

Eltelt öt perc... tíz perc... A gyerekek megrettenve állnak, várnak.

— Istenem, istenem... Anyuka biztosan agyonütötte... Jaj, anyukám, anyukám!

— sírt fel a két kicsi.

— — Hallgassatok! Várjatok! Megnézem... — rémüldözött a fiú is, és sietett az állatorvosék lakása felé.

Az ajtó nyitva, és sírás ömlik ki a folyosóra, a fiú elé. Kétféle skálában. Egyik remegő, mint a nyári, forró mezőn a fények vibrálása, a másik olyan vastagon dől, mint a köd az alkonyaiban... A remegő az anyjáé, a vastag pedig az állatorvosnéé. S a sírások között az anyja csukló szavai görögnek:

— De drágám, mi szeretünk téged... Nem vagyunk mi olyanok...

— Te is értsd meg drágám, nekem nincs kit szeretni... - A férjem sem szeret, olyan goromba ezekhez a drága kis jószágokhoz... Engem mindenki bánt... Te is... Csak te voltál pedig hozzám jó...

A fiú belép az ajtón. Azt látja, hogy az állatorvosné, aki magas, sudár asszony, ráborul az anyja vállára, sott zokog, zbkog. Az ar rja meg csitítja, simogatja a hátát, haját...

— Te aztán... jól kivesze- kedted magad! — kuncog a fiú, s nem tehet róla, de kirobban belőle a nevetés.

Bertalan Ágnes