Békés Megyei Népújság, 1979. március (34. évfolyam, 50-76. szám)
1979-03-04 / 53. szám
KULTURÁLIS MELLÉKLET Magyar írók a forradalomban Az álmoktól a forradalmakig A fényképeken látható férfiú kissé félrehajtott fejjel, álmos pillantással tekintett ránk. Azaz nem is ránk, hanem távolabbra réved; egy visszahozhatatlanul letűnt világba, talán éppen a szomorú, bánatos Nyírbe, amely zizegő, ezüstlevelű fáival, bús, nedves tájaival, fekete, mozdulatlan tavaival az örökkévalóságot idézi. Vagy mintha az egykori Pest jutna eszébe; lezüllött hírlapírók, óbudai fogadósnék, jobb sorsról álmodozó kó- ristalányok, magányos, szót- lan budai úriemberek, ku- pecek, zsokék és nábobok világa; az a köddé vált idő, amikor az aranyifjúság még az orfeumba járt, s legendába illő pezsgős éjszakákon legendás összegek cseréltek gazdát az úri kaszinók kártyaasztalainál. Hajlamosak vagyunk arra, hogy ilyennek lássuk Krúdy Gyulát: álomvilágban élő mesemondónak, aki úgy jár kortársai között, mintha csak véletlenül csöppent volna kissé hanyagul és szórakozottan a jelenbe, mint aki nem vesz tudomást a napok múlásáról, aki még mindig a hajdani Magyarországon él, ahol „valami olyan időt mutattak az órák, amilyen talán soha sincs”. Magányos és közönyös úr, akit nem zökkent ki szemlélődő nyugalmából a déli harangszó, legfeljebb arra készteti, hogy egy futó pillantással ellenőrizze, vajon csapra veri-e a vendéglős a söröshordót, mert tudja, hogy valamire való korcsmaházban illik betartani a fontos időpontokat. Ó az, aki nem sajnálja a fáradságot, hogy az étlap hosszas és elmélyült tanulmányozása után részletesen elmagyarázza a pincérnek, hogy mi a pájsli három titka, s hogyan kell elkészíteni a tormát a bécsi csonthúshoz, amelynek bizonyos remegő, kocsonyás részeit ráérős figyelemmel böködi meg villájával, hogy meggyőződjön róla: kapható-e még igazi marhahús Pesten. S mindez talán nem is tévedés, ilyen lehetett a tabáni kiskocsmák és felvidéki fogadók vendége. Az író azonban félig lehunyt, súlyos szemhéjai alól figyelő tekintettel nézi a világot; a századvégi álidill válsága, a világháború, a monarchia összeomlása, a forradalmak kora őt is arra készteti, hogy a múlt fantomjain merengő utas helyett a való világ krónikása legyen. A publicisztika számára az az eszköz, amelynek segítségével a torlódó történelmi események közepette eljut a reális élet íróilag is igényes ábrázolásáig. Közéleti írásaiban — Móricz Zsigmondéi- hoz hasonlóan — már korán szembetűnik mélységes háborúellenessége: ám ez nem csupán a világméretű pusztítástól való irtózat, tudja, hogy a háborúk nem úgy keletkeznek, mint a nyári viharok; a felelősségre vonást sürgeti: „Azt hiszik, hogy senkinek sem kell vezekelnie, méltán megbűnhődni négy esztendő tenger könnyéért, eget hasító fájdalmáért, nemzetpusztító politikájáért.” Hűségesen számol be az őszirózsás forradalom napjairól, a kápolnai földosztásról, amikor úgy ragyogott a nap a mező felett, mintha sohasem lett volna szomorú tél, s hirdeti, hogy a történelmi változások még ezzel sem fejeződtek be Magyar- országon. A Tanácsköztársaság kikiáltását egyetértő örömmel köszönti, Gyalog- úton című írásában így számol le a régi renddel: „És miért búsulnék az egész elmerült világ után, amelynek fogatairól sár freccsent kabátomra, páholyaiból elutasítóan fénylett a fülbevaló és a szem, magosán repülő paradicsommadarai legfeljebb a kalapomat szemetezték be: dologtalan elbizakodottsága, bankár-gazdasága, seregélyostobasága, tétlen parfőmje, bágyadt selyme, aluszékony közömbössége, másvilágból való gőgje, cudar gúnyja, bitang nemtörődömsége, ledér raffináltsága és agyalágyult röheje: — mindig csak erre a napra, a mair,a és a következőkre, a megaláztatásra, a proletár-pofonra látszott várakozni?” Majd másutt így vall hitéről: „Nem kell félni ,az új történelemtől, az új Magyar- országtól, a forradalmi szi- lajságú emberi akarások és ideálok robbantásától. Csak pusztuljon, omoljon, vesszen el a régi világ.” ... „A népnek, sokáig bolondított, jelszavakkal vágóhídra vagy követválasztásokra vitt népnek kell először felnyitni a szemét, megmutatni nekik a történelmi hazugságokat.” És az események lelkes summázata: „Az első forradalomban a bitófa alól menekült meg Magyarország. A második forradalom elhozta neki a gyönyörűséges emberi életet.” A gyönyörűséges emberi élet egyik szinte mesébe illő csodája volt, hogy azon a tavaszon kinyíltak a pókhálós ablakok egy rozsdás, szigeti udvarházon, amelyet egykor Kastélynak neveztek, mert lakott, benne egy öregúr, amikor még hercegek voltak Magyarországon. És kik előtt nyílt meg a Kastély ablaka-ajtaja a melankolikus, titokzatos szigeten ? Azok előtt, akik addig csak a távoli rakpartról nézegethették sóvárogva az ismeretlen birodalmat: proletárgyerekek víg csapata özön- lötte el az udvarház környékét. A rendkívüli eseményről Krúdy az Érdekes Üjság május elsejei számában ír. Nem keres blickfangos címet, ezt írja a tudósítás fölé: Szegény gyerekek a szigeten. Tudja: Magyarország ezeréves történelmének egyik legblickfangosabb címadója a proletárforrádalom, amelynek szinte minden egyes napján olyan sosem látott, sosem hallott dolgok történnek, amelyek mellett elhalványulnak a múlt kísérletei. Az író lenyűgözve figyeli a szigeten váratlanul felpezsdülő életet, játékos örömmel írja le az utolsó mondatot: „Pajkos, rongyos kisfiúk egy délután méhkast hoztak kis kézikocsin az életunt szigetre. és hangos hajrával felborították a vidáman zümmögő kast.” S szinte magunk előtt látjuk, amint a tegnapok ködlovagjait oly sokszor megidéző, borongós tekintetű férfi leteszi kezéből a tollat, s szivarjának kékesszürke füstjébe burkolózva tűnődő mosollyal hallgatja a nehéz álmokat szétfoszlató felszabadult gyermeki zsivajgást. Gömöry Albert Marian Jachimowicz Portré A levelek pajzsa mögött egy madár elfűrészelgette énekével a fél tavaszt Szavaid összevágták a maradékot Ott lóg a száradó fehérnemű a kerítésen Kéz nélküli üres ruhaujjak Nyak nélküli gallérok Leonyid Martinov Visszhang Mondd, énvelem mi történhetett? Egyedül veled beszélgetek, de amiket mondok, a szavak odakünn megint felcsengenek, ismétlődnek és ugyanegy percben, közel, távol, parkban, őserdőben, s mindenféle-fajta hajlékokban. Mindenütt, ahol emberek élnek. Valójában nem is olyan rossz ez. így a távolság nem akadálya a sóhajnak és a nevetésnek. Figyelj a hang órjás visszhangjára. Nem más ez, mint a kor leleménye. Szokolay Károly fordításai Varga János: A Fekete-Körös vidéke Krúdy Gyula: Szegény gyerekek a szigeten A sziget közepén áll egy sárga, kopott varjúfészek, hideg és rozsdás udvarház, amelyet még manapság is Kastélynak neveznek, mert egykor benne lakott egy öregember, mikor hercegek voltak Magyarországon. Kastélyi nevét árván viseli az udvarház, mint koldús a medáliát, ,a herceg egykori termeiben korom lepi be a falakat, szél bujósdit játszik, az ablakok és ajtók rég elkívánkoznak ebből a világból, az udvart benövi a gaz, az erkélyt megette a rozsda, éjjelente senki sem hallgatja a fülemilét, amely tavaszonként az elhagyott rom körül építi fészkét... Csendes, gondterhelt, bajjal, mindennapi élettel álmodó, szegény emberek hallgatják a „kastélyban” a nagy fák melankolikus zúgását, az esti szél ajtó-dörömbözését, a kályhák korgását, az öklendező kísértet lépteit, aki a rozsdás csigalépcsőn felszuszog, és benéz az ablakon. A szomorgók, maguknak élők, elbújt érzésűek, a lemondok háza volt évekig az udvarház, az lakott benne, akinek máshol nem volt helye, magányos helyen vándorlók, visszhangos, szomorú szobákban a maguk bánatával foglalatoskodók, lábujjhegyen járt a méla csend, mint egy kolostor körül. Ezen a tavaszon kinyílt a pókhálós ablak az udvarházon, meghökkent a kapu, varjúkárogástól életunt kémény felfigyelt, a szomorkásba belevénült nagy fák kibámultak od- vas kérgükből, a vijjogó vércse riadtan menekült, mintha anyavarjú üldözné a fészekrablás után, még tán a rom-fal is nagyott nézett, pedig sok mindent látott ezer esztendő alatt: nyulakat, rózsákat, harcos apácákat, mogorva szerzeteseket, tilosban járó szerelmeseket... Víg gyermekcsapat özönlötte el az udvarház környékét. Mindennap vígabb, bátrabb, hangosabb gyermekek nőttek ki itt a fűből, a tavaszi eső nyomán, mint ;a réteken a virágok, a fákon a csodálatos gyöngédségű levelek, a lehelet-üdeségű orgonák. Valamely varázslat történt itt; a mesés-könyv megelevenedett; a kacsalábon forgó vár, amely a rege kék és zöld ködében állott a szegény gyermekek képzeletében, megállóit; a farkas-szakállú hídőr, aki fegyverével a szigetet őrizte, végleg befordult őrházikójába; a partokról és messziségek- ből látott szoknyás, nagy fák, fénylő kertek felett borongó, vén házak, visszhangot, hajókürtöt, városi lármát gurgu- lázva elnyelő romok, a mesékbe kanyargó árnyékos séta- utak, a fehérlov,acskás omnibuszok, hanyagul ásító pázsitok, fehér lócák és székek; megindultak... szárnyaikat kiterjesztve repültek a vén fák, futott az unatkozó angol-park, bakkecske módjára szökdécseltek a padok, döcögve jöttek a vén romok, gyík-gyorsan siklottak a gyalogutak a pesti szegény gyermekek felé. A gyermek álmodott valamely kedveset, éjszaka, amely után kinyújtotta a kezét. A lelenc, az árva, a pincelakó szegény, az iskola porában elhervadt, külváros füstjében elsápadt gyermek álmában a tündérkertben járt, és reggelre megtalálta a kertet, nem osont az tova, mire felébredt. A leányocskák körbe állnak, és úgy énekelnek, mintha a virágok énekelnének a kertben. A fiúk szétszaladnak, mint a tavaszi esővíz. A szegény gyermekek hangja megtölti a szigetet, mint a május szele színnel és illattal a világot. Ezerhangú madársereg, ezerszemű pázsit, ezerkedvű élet fakadt a szigeten a régi varjú-károgásos, búskomoly andalgású, titokban lépegető tavasz helyett. A denevér, amely tavaly már koradélután bátran elindult nesztelen útjára a romladékokból, bevárja a sötétséget. A margitszigeti betegség: a melankólia, amely híven eljön a nedves szigetre, az idén csak messziről oldalog, mint egy megvert kutya. A szerzetesi csend, a le- mondásos alkonyat, a keserűségbe és megvetésbe vonult magányosság elhallgatnak gonosz tücsökdalaikkal a régi udvarházban, amidőn ,a pázsiton egy sereg kisleány cikázik és csicsereg, mintha már megjöttek volna a fecskék. Pajkos, rongyos kisfiú^ egy délután méhkast hoztak kis kézikocsin az életunt szigetre, és hangos hajrával felborították a vidáman zümmögő kast.
