Békés Megyei Népújság, 1979. március (34. évfolyam, 50-76. szám)

1979-03-04 / 53. szám

1979. március 4., vasárnap o Pálinkás Lajos: Utolsó vadászat Panni már sok telet látott. Voltak csikorgó, kemény hidegek, mikor reggel me­rev és mozdulatlan madara­kat talált az udvaron. És voltak olyanok, amikor reggelre hályogos fehér sze­me lett a tócsáknak, de az­tán megolvadt, és nyirkos hideg szél borzongatta a po­csolyák hátát. Egész nap esett, csupa hideg nyúlósság volt a világ. Ezeket nem szerette. Ilyenkor naphosz- szat karikára görbülve aludt a házban. Egyik ilyen semmilyen télre nagyon jól emlékezeti. Azon a nyárutón, mikor gazdája először akasztotta le a puskát a szögről, Panni már tudta, hogy asszonya gyermeket vár. Érezte a születő élet készülődését. Asszonya fiatal volt és erős, ő pedig együtt örült velük. Gyakran jártak ki a határ­ba, vígan szólt a puska, ő meg örömmel nyargalt és hozta a zuhanó madarat. A gazda pedig azt mondta ilyenkor, hogy; kacsa, meg, hogy fácán, ritkábban meg azt; szarka, varjú. Aztán nyálkás, hideg tél lett. Az ólomszürke égből naphosszat esett, éjszaka fagyott. Asz- szonya egy ilyen csepegős reggelen ingujjban hozta ki az ételt. Elétöltötte, és visszament a házba. Panni akkor megérezte, hogy mel­lé állt a rossz. Asszonya sápadt és köhögős lett, mindig feküdt. Aztán egy éjjel sietve jött egy ember, aki üveget hordott az or­rán, és mindenféle rossz sza­gú holmit cipelt a táskájá­ban. A baj akkor már a le­vegőben volt, és Panni fáj­dalmasan vonított. Aztán hallotta a gyermeket. Né­hányszor erőtlenül azt mondta, hogy oá ... majd csend lett. Öfökre... A gazda akkor olyan lett, ami­lyennek Panni soha nem lát­ta azelőtt. A szeme nagyon hideg és rezzenéstelen. Nem szólt, nem is simogatta meg. Olyan iszonyatos fájdalmat cipelt magával, hogy láttára ijedten húzódott be a házá­ba. Érezte, hogy üresség és bánat van benne. Félt tőle. Sokáig vadászni sem men­tek. A tavasz meg a nyár aztán lassan elemésztette a bánatot, de a gazda még sokáig nem lett olyan, mint volt. Azóta minden rendbe jött. A gazdának fiai vannak, erősek, egészségesek. A ki­csi, akit Jancsinak hívnak, gyakran megcibálja a fülét. Máskor a hóna alá veszi a fejét, és pici ökleivel dön­geti. Ez ugyan kicsit kelle­metlen, de Panninak is gyakran vannak kölykei, és tudja, hogy a gyerek csin­talan. Ezért nem is harag­szik. Az idén is volt négy, bár már nehezen hordta a ter­hét. De azért mikor megszü­lettek, szépek és egészsége­sek voltak, és büszkén mu­tatta meg őket a gazdának. Az azonban egy zsákba szedte a kölyköket — bár Panni nem akarta adni, meg is fogta a gazda csuk­lóját — és elvitte a kicsi­ket. A kölykök emléke még benne motoszkált egy dara­big, kicsit fájt is, de végül is a gazda tudja mit akar — belenyugodott. Késő ősszel aztán, amikor kemény szelek süvítettek a villanydrótokon és hideg eső szitált, a ritkán kelő ma­darakból egy a vízbe esett. Panni utána vetette magát — a gazda mondta ugyan, hogy nem szabad — mégis kihozta. Délután már szá­raz volt az orra, a fácánra is rágyalogolt, mert nem volt szag, és rettenetesen fázott. A gazda be akarta tenni a kocsiba, de nem hagyta magát, és estig dol­gozott. Otthon az ismerős ajtóban már nem tudott kiugrani. A csontjaiban égő forrósággal keringett a baj, szúrt a tüdeje, és hörögve zihált. A gazda az ölében vitte be. Puha rongyot te­rített a tűzhely elé, és vala­mi keserűt itatott vele. A rossz aztán lassan el­ment belőle, bár Panni úgy érezte, hogy valami jóváte­hetetlennek kell történnie. De a gazda erősebb volt mint a rossz, és nemsokára csöndes örömmel poroszkált az ismerős szagú csizmák után. A csendes decemberben hullani kezdett a hó. Min­den zimankó nélkül, csen­desen esett, lassan ellepte az udvart, a házat. Nem is vált latyakká, ahogy azokon a rossz teleken szokott. Az­tán a kristálytiszta éjsza­kában felbukkant a hold fé­nyes tányérja, és olyan vi­lágos volt, hogy tisztán lát­ta, mikor a meleget lehelő kéményre libbent a bagoly, és ráérősen tollászkodni kezdett. Meg is ugatta, mert a ház hozzá tartozott, a ba­goly pedig idegen volt. Most egyébként is friss és tettrekész volt, mert amikor a gazda hazajött, bekísérte a házig, és a feltáruló ajtó elárulta a holnapot. A fo­gasra akasztott zöld ruha, a szajkótollas kalap, a csil­logó talpú patronokkal meg­rakott öv és a frissen fé­nyesített csizmák szaga vi­lágosan megmondták neki, hogy holnap vadászat lesz. Ilyenkor izgatott volt. Soká­ig jött-ment az udvaron, és csak később bújt a házba. Korábban is kelt, mert mire a kakas felröpent az ólaj­tóra előkiabálni a hajnalt, Panni már a verandán téb- lábolt. Hallotta a vekker csilingelősét, a vízcsobogást, a vele járó prüszkölést. Bár ezt pontosan nem . értette, tudta, hogy a reggelhez tar­tozik. A tányérzörgés után a gazda sajátkezűleg hoz­ta ki az ételt. Ez nagyon jólesett, de azért gyorsan, türelmetlenül habzsolta be. Aztán, mikor a gazda pus­kával a vállán kijött a ház­ból, örömében szűkölve körül ugrálta, majd elsőnek foglalta el helyét az ülé­sen. Az út puhán szaladt a kerekek alá. Szemben szán­kó csilingelt, és lendülő kucsma, meg hangos ...ló napot adjon isten!” köszön­tötte a gazdát. A tiszta, hi­deg magasságokban varjak örvénylettek. A süppedő fe­hérség elrejtette előlük az élelmet, és zajos károgással kiáltották világgá elégedet­lenségüket. A hóba süppedt nádas szé­lén emberek várták őket. Áz ülésről kikászálódó gaz­dát fröccsenő hógolyó fo­gadta, amit az emberek harsány kacagása kísért. Panni ugyan érezte, hogy ez csak játék, de azért vil­lámgyorsan a hóra perdül­ve, lábai közé rántott fa­rokkal, mérgesen mordult a dobálódzóra. Ügy érezte, hogy ha a gazdát bántják, az rossz játék. A nevető ember komollyá vált, ösztö­nösen nyúlt a letört puská­hoz és hátralépett. — Az ördög a vizsládba, Jóska! — mi a fene ütött bele? — öregszik ... veregette meg Panni nyakát a gazda. — Csak játék volt, nyug­hass! — mondta aztán a ku­tyának. Mivel a játék nem foly­tatódott, Panni megnyugo­dott, de azért még megnézte magának azt az embert. Azután a gazdáék be­szélgetni kezdtek, de ez hosszú és bonyolult volt, ezért inkább a társaira fi­gyelt Panni. A többiek vidá­man hancúroztak gazdáik csizmái között. Bár soha­sem jártak falkában, mégis kialakult közöttük valamifé­le rangsor. Ketten Csitrivel voltak a legöregebbek és a legtöbb vadászatot látott kutyák. Csitri most is gaz­dája lábánál ült, és nem vett részt a hancúrozásban. Egyébként nem barátkoz­tak. Az elsőség kérdése még nem dőlt el. De ott volt Dani, az erőtől duzzadó, fia­tal kan. Nemrég jött a gaz­dájával, és nem tisztelt sen­kit és semmit. Most is oda­rohant Pannihez, majdhogy feldöntötte, és tolakodóan megszaglászta. Panni meg­görbült háttal, fejét lesuny­va húzódott gazdája csiz­máihoz. Pupillája kitágult, idegesen felránduló szája- széle mögül megmutatta té­pőfogait. Egy felemelt kar hosszú sorba rendezte az embere­ket a nádas szélén. A letört puskák csattanva egyene­sedtek ki. A kutyákban ki­törésre készen vibrált az izgalom. Aztán a felemelt kar előreesett, és a csizmák megroppantak a hóban. — Keresd! — lökte előre a vezényszó Pannit. A nádas felmagasodott előtte. Néhol szügyig érő hóban, kígyózva csúszott előre, Tág, nedves orrcim- pákkal vallatta a nádat, de az egyelőre hallgatott. Pilla­natra megállt. Hallotta, hogy mellette Csitri és Dani is dolgoznak. Hátrább az em­berek taposták a nádat. Elő­relódult. Először Csitri fe­lől röppent fel a kiáltás; „kakas!” A kiáltásra rövidet dörrent a puska, és a nádbu­gák hósapkája ijedten hullt a földre. Társa nagy csör- tetéssel, ragyogó pofával vit­te a madarat gazdájának. Pannit sarkantyúzni kezdte az irigység. Most már az irányt tartva, de ide-oda lengve keresett. A hóval lepett sás alól meleg szag csapta meg. A szagban re­megés, és a felhúzott rugó feszültsége volt. Megder­medt. Mellső lábát felhúz­va, egész testével tartotta a feszültséget. Fülei a gaz­dát figyelték. Reccsenve kö­zeledtek a léptek. Most! Meglódult, orrát a sás alá fúrta. A madár hófelhőt kavarva, csattogó szárnyak­kal dobta magát a levegő­be. Vállhoz ugrott a puska, és utána ordított a madár­nak. Az összekapta a szár­nyát, és néhány tollat a le­vegőben hagyva lezúdult a nádba. Panni prüszkölve kelt fel a hóból, és futás közben bundáját megrázva vágtába kapott. Fülei pon­tosan tudták, hová esett a madár. Zsinóregyenesen, zörögve törte a nádat. Pil­lanatra látta Dani mozdu­latlan fejét, amint nyújtott nyakkal, irigykedve figyeli. Büszke oldalpillantással vette tudomásul. Lassított a futásán. Itt kell lennie. Igen, érezte a szagot. De ebben a szagban nem volt feszültség, csak hűlő, üres melegség, meg vér. Meg­látta a madarat. Fogást iga­zított rajta, és rohant, vitte. Jól látta a gazda szemében az örömöt, mikor eléje ült, és átadta a madarat. Ne­héz keze szeretettel simo- gatt meg a kutya fejét. — Jól van, kiskutyám! Panni behunyta a szemét a boldogságtól. Aztán fel­kelt, megrázta a hátulját és fordult vissza. Már a harmadik madár függött a gazda aggatóján, mikor sűrűzni kezdték a puskák. Keltek a madarak biztatás nélkül is,' Panni csak a röptűket figyelte. Tudta, mindjárt vége a nádnak. A puskák meg köpködték a sörétet, mintha megvesztek volna. Kileffent nyelvvel, lobogó fülekkel dolgoztak a kutyák. Aztán egyszerre vége lett a nádnak. Elhallgattak a puskák, az emberek meg­álltak. A zilált sor egyene­sedni kezdett. A kutyák iz­gatottan forgolódtak, nem akarták érteni, miért kellett megállni. Panni kérdőn né­zett a gazdára. Néhány pus­ka megtört, és kiköpte a patronokat. A nád bozótos ciherben folytatódott. Nyá­ron erecske csordogált benne, de most az is elbújt a hó alá. Az emberek tana­kodni kezdtek. Váratlarul izgatott kiáltás csattant a sor széléről. — Kutya! Elöl, a bozót­ban! Gyors dupla rándult a hideg levegőben. A fégyve- rek leugráltak a váltakról, és feszülten meredtek a bozótra. — Megy! — szólt a figyel­meztetés a feljebb ránduló puskáknak. A dörrenésre csillogó tollú kakas rúgta el magát a bo­zótból. Fél fordulattal me­redeken a sor fölé csavaro­dott, és valószínűtlen ma­magasságba emelkedve vi­torlázott a sor hosszában. Röpte az égre rántotta a csöveket, és az első fegyve­rek utána ordították hiába­való átkaikat. Panni lógó nyelvét visz- szakapva, földnek feszített lábakal figyelte a madarat. Hallotta a kakas röptét kí­sérő dörrenéseket, és iz­gult. Majd a gazda! Sebe­sen közeledett. Gyors pil­lantást vetett a gazdájára. — Itt van! Figyelj! A puska felcsapott, pilla­natig követte a madarat, majd nagyot rándulva elbő- dült. A kakas megbillent, majdhogy bukfencet ve­tett, és gyorsan ereszkedni kezdett a sor hosszában a bozót felé. Panni kirúgta a havat maga alól indultában, és el­nyelte a bozót. Nagy ugrá­sokkal rohant a hóban. Egyik bokor mellett megle­petésében maga előtt túrva a havat, fékezett. A bokor alóli gubancos, vörös szőrű kuvasz perdült ki, vörös foltot hagyva maga után. Panniban fellobbant a düh. A kakast akarja! Utána ve­tette magát. Száguldás köz­ben a bokrok között elővil­lantak a figyelő arcok és a csillanó fegyverek. A kutya már előtte zihált, vérszagot hagyva maga ütán a hó'oa- rázdában. Ez meglepte Pannit, kicsit lassított a fu­tásán. Beérte az ebet. Az visszafordította kínban vi­csorgó pofáját. Látta szemé­ben a félelmet, és megér­tette, hogy ez nem a mada­rat akarja. Néhány hosszú ugrással megelőzte, és futás közben oldalt pillantott. Látta a vállhoz repülő pus­kákat, és a kicsapó tüzet. Ugrott volna, de valami iszonyatos fájdalommal az oldalába mart, és a hóba dobta. A puska üvöltését már nem hallotta. Dermesz­tő csend lett. Az oldalát ke­gyetlenül marta valami, ful­dokolva lélegzett. Kínjában a havat rágta. Megdöbbent arcok hajol­tak föléje. Szörtyögve nyelte a szájába tóduló vért. Kín­lódva nézett körül: gazdám! Futó csizmák dobbanása hallatszott, az arcok hang nélkül szétváltak, melléje lépett a gazda. Keze remeg­ve indult Panni felé, aztán félúton megállt. — Pannikám! Kínnal emelte a fejét. Szeme könyörgőn meredt gazdájára. — Segíts! Nem tudom, hogy történt! És a gazda megint olyan volt, mint akkor, azon a té­len. Rebbenéstelen szemé­ben csikart a fájdalom. Panni elfordította a fejét. A beleit szaggató fájdalom­tól összerándult, vér bugy- gyant ki a száján. A puska csattanására nézett fel. Gazdája puskája kiegyene­sedett, a fekete csőtorok megmozdult, rámeredt. — Ne tedd, gazdám! Se­gíts ! A kínt szétszakító dörre­nés véget vetett a vérmocs­kos jelennek, az elmúlt és eljövendő vadászatoknak. Azt már nem tudhatta Panni, hogy a kilobbant puska a hóba zuhant, és a gazda felkarolta a Véres te­temet. Megindultak a ko­csik felé. Valaki felmarkol­ta a hóba esett fegyvert. A kalapokat levették, és néma csendben kísérték utolsó út­jára Pannit, hű vadásztársu­kat. Fájdalom és önvád szo­rongatta az emberek torkát. Megérezték, hogy ilyen na­gyot csak barátok ellen tud vétkezni az ember. D. Szabó Lajos Csángó-telepi tél Régi téli álom — hó hull lila-trilla száll a szóval bandukoló gyöngy-lámpások puha árnya hull a hóval Bent a szó közt virág terem piruló nyár a kebleken omló keblek forr az orsó re ''iák közt párás korsó Gyöngy-szavakból áll az ének kocsányon csillan az éjjel az ablakon csillog a hó álom-hó hull — emlék a szó... Varga János: Fényesi táj Varga János: Tél végi verSfény

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom