Békés Megyei Népújság, 1979. március (34. évfolyam, 50-76. szám)
1979-03-11 / 59. szám
1979. március 11., vasárnap KHÜUKfiTcj Március A ritkás ágak zöldjén átveti A messzi nap a sűrű sugarat, Mint végtelen aranysodronyt, egy égi Vezeték dús hálózatát, s a fák Zsonganak, mint sínmenti nyurga póznák, Ha rajtuk szárnyas, forró hír repül: A földnek a Tavasz telefonál... És reszket a liget, mint zsenge szűzlány, Feszül ezer kis lombkeble keményen, S a város, ez a bús, tüdőbeteg Gyári munkás is mozdul: karjait, A vézna gyárkéményeket kinyújtja, Beszippantja a távol illatot, És mámoros, gyulladt dalokba kezd. (Tóth Árpád) Virágvásár Éled a határ, nyújtóznak a fák Vár a kiskert A napsütés fiatalít... Bolyai János estéje — Árva Bethlen Kata Klubszínházi játékok Nem akarok párhuzamot vonni egy három év előtti, várszínházi előadás és a mostani, klubszínházi Bolyai János estéje között, az akkori és a mostani élmény mégis erre csábít. Hangsúlyoznom kell elöljáróban, hogy a két színész alakítása — akkor Piróth Gyula Szolnokról, most Lengyel István Békéscsabáról — nem is vonható párhuzamba, hiszen a játék körülményei egyáltalán nem voltak azonosak. Piróth a gyulai vár egyik kazamataszerű, bolthajtásos termében hozta élőnkbe Bolyai János hatalmas ívű, nagyszerű monológját, Lengyel pedig az éppen avatásának 100. évfordulóját ünneplő színház klubjában kialakított, eredeti hangulatú kis színpadon, különböző technikai eszközök igénybevételét sem mellőzve. Kocsis István történelmi monológja annak az embernek — feltehető — utolsó napjait idézi, aki már a múlt században, kidolgozva „abszolút geometriáját”, megjelölte az emberiség csillagokhoz vezető útját, és akit — tragikus és hányszor ismétlődő élethelyzet! — kora nem értett meg, mi több: végső pusztulásba taszított. Pedig Bolyai hatalmas elme, kivételes ember. Rájött, tudta, és vallotta; egész életével példázta, hogy „az ember akkor ember, ha összes választási lehetőségei közül mindig a legnehezebbet választja”; akkor ember, „ha az emberért, és nem az emberből él.” Világformáló szavak lehetnének, ha megvalósulnának, bár az emberiség eddigi történelmét tekintve ez a megvalósulás még igencsak távoli ködökbe vész. Bolyai mégis hitte, hogy egyszer igaza lesz, hogy „erős remény szerént legalább a 2000-ik év betelése előtt — persze minden áb- rány nélkül szólva — eljö- vend annak is az órája.” Lengyel István nagy művészi próbára vállalkozott, amikor Kocsis István monodrámáját a klubszínházban előadta. Másfél órás koncentrálás, szinte emberfeletÁrva Bethlen Kata: Mezei Annamária ti erő szükséges ahhoz, hogy azonosulva-átélve, percről percre hitellel keltse életre művészete és az írott szöveg által a Zsenit, aki élete végéhez közelítve felméri mindazt, amit tett, amire jutott, amit a világról és az emberről elgondolt. Bravúr és élmény, amit Lengyel István produkált. Jó segítője volt ebben Lovas Edit, a rendező is, egyetlen kifogásunkat azonban nem hallgathatjuk el: a sok, hangszórós ismétlés zavar, és ami a legfőbb baj: egyszer a színészt is láthatóan megzavarta, megtörte alakításának magasra lendülő ívét, és külön erőfeszítést igényelt tőle, hogy az ív pillanatnyi megtörését kiegyenesítse, hogy. átélésének hőfokát újra forrpontra hevítse. íme a példa, hogy a jó ötlet el- túlzása miként fordulhat ellenkező előjelűvé. Ettől függetlenül (hiszen ez igazán elenyésző hiba) Lengyel István estje nagyszerű élmény, színház volt, és manapság bizony ritka, hogy ezt érezhetjük. A Bolyai János estéjét megelőzően Mezei AnnamáBólyai: Lengyel István Fotó: Demény Gyula ria mutatott be egy másik Kocsis-monodrámát, az Árva Bethlen Katát. Ez a szintén nagyra törő monológ írói- lag nem ér fel a Bolyai magaslataihoz, feladatnak azonban legalább akkora. A történelmi nagyasszonyok sorában is elsők között számon tartott Bethlen Kata egész élete lepereg előttünk, s hogy így történik, alaposan próbára teszi a színészt. Mezei Annamária váltakozó sikerrel birkózik a feladattal, hogy jól érzékeltesse azt az asszonyi sorsot, amely soha nem tud megnyugodni legyőzettetéseiben, aki mindig teremteni vágyik, hogy méltóvá válhasson álmaihoz, az igaz emberséghez. Alakítását tökéletes biztonságú szövegtudás, de többször is indokolatlan szélsőség jellemzi : iszonyatos hangerejű kitörései a fájdalom, a rettenetes kényszerhelyzet, a keserűség hitelét kezdik ki. Ügy tűnik, sokkal több segítséget kellett volna kapnia a rendezőtől, Lovas Edittől. Hogy ez elmaradt, vagy nem ért célt, az előadás látta kárát. Sass Ervin Jeles napok Gergely-járás Nehéz ma elképzelni, az általános tankötelezettség, s az iskolák túlzsúfoltsága idején, amikor a felsőfokú iskolákba sokszoros a túljelentkezés, hogy egykor az iskolák — a katonasághoz hasonlóan — toborozták diákjaikat. Pedig a március 12-i Gergely-naphoz fűződő népi szokások ebben a hagyományban gyökereznek. Gergely napján egy előre megbeszélt helyen jelmezbe öltözött iskolás fiúk gyülekeztek, oldalukon fakard, kalapjukon hosszan lelógó szalagok, s zászlókkal, bokrétákkal elindultak a faluba, hogy házról-házra járva iskolájuk számára új tanulókat toborozzanak, tanítómesterüknek pedig adományokat gyűjtsenek. A házakba betérve énekelni kezdtek, vagy ritmikus beköszöntővel adták elő jövetelük célját. A Gergely-járás nemcsak Magyarországon, hanem egész Nyugat- és Közép-Eu- rópában is nagy népszerűségnek örvendett a diákság körében. A szokás abban a középkori iskolai ünnepségben gyökerezik, amelyet IV. Gergely pápa (827—844) rendelt el Nagy Szent Gergely tiszteletére, akinek sok más reformja mellett az iskolaügy előmozdításában is jelentős szerepe volt, s akit ezért az iskolák patrónusának, védőszentjének is tekintettek. Gergely napja így az iskolák napja lett, s a Gergely-járás fontos szerepet töltött be a középkori iskolák rendjében, belső szervezeti életében. A régi iskolai tanév ugyanis az egyetemek mintájára két félévre oszlott. A téli szemeszter novembertől márciusig, a nyári pedig megszakítás nélkül, márciustól októberig tartott. A március 12. körüli napok egyrészt tehát a tanévzárás és a vizsgák időszaka is volt, másrészt a következő tanév kezdete, a diáktoborzások ideje. Mivel akkoriban még n*i volt iskolakötelezettség, az iskolák a katonai toborzáshoz hasonló formában próbálták biztosítani létszámukat, amely egyben rangjukat is jelentette. Az új félév kezdetén a tanulók diáktisztviselőket választottak, s zászlókkal, énekkel, dobbal, nagy vígassággal végigjárták iskolájuk székhelyét, esetleg a szomszédos községeket is. Természetesen ezek az utak nem nélkülözhették a maskarádét, mulatságot, a vaskos humort, s ismervén a diákság minden heccre kész örök tulajdonságát, mindent el is követtek jókedvük fokozása és a toborzás sikere érdekében. Erről éppen a korabeli tiltások adnak hírt. Sok feljegyzés, iskolai anyakönyv tiltja a táncot, a gúnyolódást, a diákfelvonulást „otsmány énekekkel és bo- hócos ugrándozással”. Ez a középkori diákvigasság az alapja a Gergely- járásnak, amely hazánkban országosan elterjedt népi szokás volt a Dunántúl egyes vidékein és a Palócföldön egészen századunk elejéig. A 17—18. században, az iskoladrámák korában a Gergely-járás is dramatikus formát öltött. A diákok ezen a napon diákpápát és püspököket választottak — valószínűleg a hagyományos diákhierarchia alapján —, akiknek kísérete a lovagokból állt: ők Szent Gergely katonái. A menetben legelöl a pápa haladt, mellette a két püspök, keménypapír süvegben, s utánuk párosával a többiek. A színjátékszerűen előadott személyekre kiosztott szerepeket általában az iskolamester írta, népies, diá- kos hangnemben, s világosan megfogalmazta kérelmét a színjátékban, az adományozást, a toborzást, vagy éppen az iskola rendbehozatalát illetően. Később a szokás e dramatikus formája leegyszerűsödött, s a legtöbb helyen a régi gergelyező ének töredékeinek előadására szorítkozott, célja pedig elsősorban az adománygyűjtés lett. A diákok a tanítók számára pénzt, szalonnát, tojást, kolbászt, babot, lisztet, ezt-azt szedtek össze kőrútjukon, majd az iskolába vitték. Helyenként a tanító megvendégelte diákjait a kapott élelmiszerekből, s a maradékot tette el saját háztartása számára. László Katalin Fotó: Gál Edit „Tavaszi szél vizet áraszt”. Kacsák a Száraz-érben
