Békés Megyei Népújság, 1979. február (34. évfolyam, 26-49. szám)
1979-02-18 / 41. szám
a 1979. február 18., vasárnap KÖRÖSTÁJ Kassák Lajos Fiatal munkás Hozzád beszélek, aki nem vagy több és nem vagy kevesebb nál á, akit embernek mintázlak, bár érthetetlenül duzzogsz siketenként hat napra [felismerhetetlenné mázol a gyárak piszka. Kiaolgozott kezemet beleteszem a kidolgozott kezedbe. Testvér! Mi az erő fiai vagyunk. Elválaszthatatlanul egyek vagyunk az űrben, mint a vándorló meteorok [és a kicsépelt búzaszemek. A lávázó vér kovácsol minket össze. Sohse kérdeztem hány éves vagy, mi a neved, honnan gombolyítod a sorsod? Ha összebukkanunk sohse csodálkozom, hogy szőke vagy barna a színed Ö mi értjük egymást rettenetesen. Véletlenek és évszázadok hiába spekulálnak velük. A hidak alánk hevernek. Hidak örömmel kölykeznek nekünk hidakat, s a leszámolás bizonyosságával teleépített a homlokunk s tudjuk, vérünkben dolgozik az igazságtevés órája és tudjuk, csak a mi rombolásunkon kövezhetik fel az új falakat. Aranyat, fényt és meleget préseltek belőlünk. De mi hiszünk a felásított kapukban és a szabad utak lehetőségében a szabad mezőkön. Az utcák keresztjein ismertelek meg. A kidobottság nyirkos ege alatt, az idétlen szeretkezéseknél, a kenyértelenségben, az iskolakerülésnél, az olcsó tolvajkodásoknál, amiknek rádkovászolódott az árnya s most sötét bélyeggel a homlokodon mindenáron indulni akarsz. Indulni akarunk a magas töltésén. Lent eszelősen összemosakodtak a partok. De mi ismerjük a célt. Hitek máglyáénak. Máglyák énekelnek. Cél! Cél! Az élet boldog zászlói játszanak a perspektívában. Ó, megtalált fiatal testvérem. Magyar írók a forradalomban Kassák a költő, a prózaíró, a festő Kassák Lajos a múlt század végén a létszám és szervezeti vonatkozásban egyaránt izmosodó magyar munkásosztály, a magyar ipari munkásság soraiból emelkedett ki alkotóművésszé. A legsajátosabb vonulatát jelenti a XX. századi magyar kultúrának, költő, prózaíró, festő. A XIX. század végétől egymás után jelentkező avantgardista irányzatok legjelentősebb magyar híve és hirdetője, a megújuló magyar ' irodalom vezéralakja, az Ady utáni magyar líra egyik útjának kitaposója, egy olyan útnak, melyre őutána nagyon kevesen tehették lábukat. Európai rangú művészegyéniség, és valahogy még- sincs itthon. Amit csinált, az a XX. századi magyar irodalom jelentős nagyjai közé emeli, de műve egyszeri és folytathatatlan. Ezért már életében sokszor elszigetelődött, és ő — a 10-es évek magyar szocialista művészetének vezéralakja, a forradalom nagy művészi előkészítője, kortánsainak tanítója — magányos alkotó lett, ha embernek meg is maradt mindig a közösségért mozduló. Kassáknak jelentős funkciója volt a modem líra nyelviképi világa megteremtésében, s mint ilyen gazdagította a költészetet, mert először az ő fogalom-teremtményeit vették át, tették közkinccsé, és így, ha ő maga közvetlenül nem is, közvetve mégis — más alkotókon keresztül — formálójává lett mindnyájunk gondolkodásának. Neki köszönhetjük a munkástéma korszerű felvetését irodalmunkban, de ő az, aki az akkori munkás számára elérhetetlen absztrakcióval fogalmaz. Ezért — egy-egy versét, például a Mesterembereket kivéve — nemigen tudott eljutni közvetlenül a tömegekhez. De való igaz, folyóiratai, a Tett 1915-ben, s a Ma 1917-ben jelentős lépés volt a korszerű eszmék s a modern művészet propagálásában, de jelentőségük az irodalmon belül semmi esetre sem mérhető a korszakot meghatározó tehetségű óriásokat teremtő és felfedező Nyugathoz. De politikailag ez az időszak az életmű legfontosabb része. A forradalom igazi viharmadara, előkészítője, aki a kor valódi kérdéseire keres választ. Lapjai gyűjtőfórumává lettek az el=- ső világháború antimilitarista erőinek és közülük kerültek ki a szocialista forradalom szellemiségének legjobb magyar hirdetői. Ahogy részt vesz az 1905-ös szervezésébén, ugyanúgy verseivel, novelláival, publicisztikájával előkészítője annak a társadalmi erjedésnek, amely előbb a világháborúban természetesen létrejövő antimilitariz- musban, majd a világ forradalmi megváltoztatásában kapja meg társadalmi feladatait. Ez a magatartás a megvalósult forradalom napjaiban ugyan a művészetet az élet felé akarja emelni, de ehhez már erőtlen, és csak ott hatékony, ahol aktívan politizál és a polgári demokratikus forradalom felemásságait leleplezve a szocialista forradalom irányába hajtja azt. Ma című folyóiratában röplapszerű „világszemléleti különszámok” magyarázzák, hogy a polgári kormány politikája nem hozhat a proletár tömegek számára igaz szabadságot, és már 1918 novemberében kiadott Kiáltványában kommunista köztársaságot követel. Amikor azonban létrejön, amellett, hogy elismeri a Kommunista Párt vezető szerepét az új világért folyó küzdelemben — féltve a művészi szabadságot a pártfegyelem köteleméitől — csak kívülről támogatja a Kommunista Pártot, és fellép az ellen, hogy a művészek párttagok legyenek. Álláspontja körül országos vita lángol fel, s a Tanácsköztársaság vezetői is elítélik a „minden pártpolitikán” felülemelkedő magatartást. Ez az ellentét mélyül el a hét évig tartó emigrációban, s válik a máig is megoldatlan Kassák-életmű kérdéseinek alapjává. A Kassák-probléma tehát a költő társadalmi magatartása kapcsán éleződött irodalmunk kérdésévé, holott az- csak az életmű egy részére jellemző, és semmiképpen sem a teljes életműre. Ez a gazdag, regényekkel, szépprózával, publicisztikával, verssel, absztrakt táblaképekkel építkező életmű a XX. századi, szocialista magyar művészet legfontosabb forrásvidéke, melynek legszebb korszaka a magyar polgári forradalom, a Tanácsköztársaság előkészítésének kora. Ebből a korszakból való a „Fiatal munkás” című jellegzetes műve is. A Kassák-i vers a Whit- mann-i szabadverset magyarítja teljesen önálló prózaverssé, ahol a vers kötőanyaga nem az üres rím, nem is a kötött belső ritmus, hanem a szabadon áramló és a korabeli szavalókórus lélegzetütemével összhangban levő dikció. Nyilvánvaló, hogy „agitatív” versek egyedi, Kassák-i formavilága azért teremti meg a maga lírai világképét így, hogy az indulat — a kenyérharc hőseinek lírai jelentkezése — természetes és tökéletes legyen. A társadalmi valóság érzékeléséből születtek ezek a versek. A részletek lényegtelenek, a világ himni- kus hangvételű egészét énekli meg, melyben természet van, katonák, : munkások, a többes szám vagy az egyes szám „személytelenségében, arc nélkül, vonalakként, színfoltokként összemosódva milliókéval”. A „Fiatal mun- kás”-hoz beszél az első sorokban, de azonnal az abszurdumig tágítja az azonosítást, teljes történelmi-társadalmi körképet ad, és a végtelenbe vetül a vers vége, hol „Az élet boldog zászlói játszanak a perspektívában”. Ez a háborúellenes, a forradalomra mozgósító, „az aktivista” Kassák-i vers szerkezete, mely az igék fokozott felhasználásával a keletkező pillanatot tekinti a költői kifejezőeszköz legfontosabbjá- nak. Szalontay Mihály Vergődni kezdett, megint érezte a görcsöt a torkában, a denevérre gondolt, a fejét csapkodta. — Nem, nem akarom, kiáltozta, s a lehető legkisebbre összehúzta magát, védekezvén a gyűlölt állat ellen. Haját hosszúnak látta, magát tízévesnek, s az egész jelenet lassított felvétel módjára játszadozott az idegeivel. Nagyon el akarta felejteni ezt a félelmet, minden későbbi pánik mintha a denevértől való menekülés szinonimája lett volna. Haja is régóta rövid már, talán nem is gondolt arra, hogy a hosszú szálakba gabalyodott hártyás szárnyak rémképe miatt. Különösen az gyötörte, hogy nem számíthat senkire. Amikor hosszú évekkel ezelőtt azon a dohos, fedettnek tűnő udvaron játszottak, egyenjogúnak érezte magát. Kiegyensúlyozott volt, kényes és nyafka, mint egy tízéves kislány rendszerint. Egyszer csak jött a denevér, ők sikítozni kezdtek, az állat ijedten körözött, egyre lejjebb csapkodott szörnyű szárnyaival, mintha szobában lenne, ahonnan nincs menekülés. A gyerekek rémülten szaladták szét az apró udvarban, de ő valahogy lépni sem tudott. Azóta sokszor álmodta, hogy a madárszerű valami hatalmassá növekedett, röpült, vitte őt hajánál fogva, közben az ő fején élezte csőrét. A többiek ilyenkor megkönnyebbült arccal néztek utánuk. Mások szemében is látta már a denevért. Megsajnálta ezeket az embereket, s nem beszélt nekik a maga félelméről. Múltkor az a tanárnő is... olyan vékony volt a bőr a szeme alatt, hogy átúszhatott rajta a hajnal. Az ő szeme halott denevért őrzött. Megmondta, hogy szépnek találja, de nem kérdezett tőle semmit, nem akarta hallani, miért, hogyan halt meg a madár... hiszen ha nem repül el, akkor inkább maradjon életben. Sajnálta őt, és továbbment, pedig nem tudta biztosan, mit kellene tennie. Ismerte a történetet, szívfáj- dítóan szabványos volt... felnövekvő gyerekek, másodvirágzó férj, válóper... A halott denevér csukja esténként a szemhéját... már nem fél semmitől. A legszörnyűbb az volt, amikor nyílott az osztályterem ajtaja, és kihívták Ildikót. Hirtelen mindegyikük szemébe beköltözött a denevér. Csak egy hét múlva találkoztak a lánnyal, fekete ruhát viselt, mint az a nő, aki a hírt hozta, s akit már nem tudunk elválasztani a halál gondolatától... Furcsa. Félelmek, nagy jajveszékelések ülnek bennünk, és találnak, jaj, mindig találnak valami-valaki élőt, amire- akire rávethetik magukat, mint a denevérek az alkonyi hosszú hajakra, elvéknyadt bőrökre és fekete ruhákra. KULTURÁLIS MELLÉKLET Hunya Márta: A DENEVÉR
