Békés Megyei Népújság, 1979. február (34. évfolyam, 26-49. szám)

1979-02-18 / 41. szám

1919. február 18.. vasárnap o TÉKA Híd az Éren át Verseskönyv battonyai kiadásban Mártonka uzsonnára egy karéj kenyeret szokott kapni. Régebben cibere is járt a kenyérhez. Kár, hogy elfogyott. Amikor anyja az utolsó üvegből is kicsorgat­ta a bordó szilvalevet, a kisfiú így szólt: — Ha én nagy leszek, hor­dóba rakom a ciberét, nem paradicsomosüvegbe. — Fo­gadalmáról sokáig nem fe­ledkezett meg. Aki csak el­hozta hozzájuk szétnyűtt lábbelijét javítás végett, min­denkitől megkérdezte: — Bácsi! Nincs egy eladó hor­dója? — A jó múltkorában Király Miska azt a meglepő feleletet adta, hogy van. Mártonka egészen izgatott lett. Annak rendje-módja szerint megkötötték az egyezséget, az alku végén még paroláztak is. — Hát akkor, öcskös, ide avval a két piroshasúval, az­tán tied a hordó! — Már­tonka megszeppent. — Édesapa! Van két pi­roshasúnk? — Az apja meg­rázta a fejét, és egy rosszalló tekintetet vetett Mihály bá­csira. Mártonka szája sí­rásra görbült. A helyzetet az anyja mentette meg. — Kicsi fiam, ki látott már olyan fát, amin télen is van szilva? Ha meg nin­csen szilvánk, minek ne­künk most a hordó, nem igaz? — I-igaz — ismerte el Mártonka, de azért nagyon rosszkedvű maradt. Látta ezt Miska bácsi is. — Idefigyelj, Marci! Szil­vaéréskor még beszélünk a hordóról. Addig is ... hm ... foglalóképpen ... neked adom én ezt az égetett pipát. Becsüld ám meg, mert ka- tonáéktól hoztam! A minap ismét itt járt Miska bácsi. Odatelepedett a kisfiú mellé az ágyra. Bo­londoztak a szögesdobozzal és a csutkaökrökkel, amíg Balogh János el nem ké­szült a javítással. — A cipődet emberesen be tudod-e fűzni, Marci? — kérdezte, miközben körül­ményesen a lábára tekerte a kapcát. — Nekem még nincs ci­pőm. — Sebaj! Azért elmagya­rázom! Idesüss! A férfiem­bert az különbözteti meg az asszonynéptől és a gye­rekektől, hogy a fűzője nem keresztet, hanem kört ír le. Így ni! Látod? Csak a hosszabbik szárát bújta­tom állandóan ... Most pe­dig bokorra kötöm a má­sikkal itt fönn. Egyszerű, igaz? — Uhüm... Egyszerű. Csak nekem még nincsen cipőm. — Ej, micsoda nyersnya­kas legényke vagy te! Ha nincs: majd lesz. Az a fon­tos, hogy ne feledd el, ami­re tanítottalak ... Hanem egykomám! — fordult hir­telen Balogh János felé. — Mondanék én neked vala­mit! — Mondjad csak, Miska! — Arról van szó — fogta ösztönösen halkabbra a be­szédjét —, hogy vasárnap már nem tudok mit adni a mangalicának. Vágási enge­délyt még nem kértem, de talán nem is lesz rá szükség. Ha itt nálatok szúrnánk le, jól járnánk mindketten. Ami úgyis beadásba kerülne, azt megfeleznénk. — Az én házamnál akarsz disznót vágni!? Erről ne is ábrándozz! — De ember! Elsősorban értetek tenném, nem maga- mért. — Nincs szükségem senki könyörületére. Még a tiedre se, Miska. — Neked nincsen, az igaz. De gondolhatnál a gyerekkel is. A gyerekért Balogh János azt is tűrte volna, hogy fát hasogassanak a hátán. Ha róla volt szó, egyszerűen el­veszítette az ítélőképességét. Nem tudott már másra gon­dolni, csak arra, hogy rövi­desen disznótoros falatokat eszik Mártonka. Megadóan mondta: — Legyen meg a te aka­ratod, Miska. Minden úgy történt, ahogy tervezték. Baloghék meg­kapták a részüket a disznó­ból, a többit Miska bácsi sötétedés után szánkón ha­zahúzta. Másnap, hétfőn Baloghné karikáskrumplit sütött hur­kával, kolbásszal. Alighogy Ménes/ György: Embe­resen kivette az ételt a kemencé­ből, kopogtattak az ajtón. — Adjon isten, jó reggelt! Jó étvágyat! — A végrehaj­tó felesége, Bartuczné jött nyolcéves kisfiával. A falu­ban mindenki tudja róla, hogy a gyereket még leány­fejjel a háború alatt szedte össze. Bartucz csak mosto­hája a kis gézengúznak, mégis kényezteti, mintha édesgyereke volna. — Mi járatban, Hús? — Ezt a két cipőt "hoztam, Jani bátyám! A gyerekére folt kellene, az enyémre meg talp. — Holnap ilyenkor jöhet­tek érte. — A „mester” meg sem nézte a cipőket, úgy ült vissza a gőzölgő reggeli mellé. Így akarta a jövevények tudtára adni, hogy rosszkor jöttek. — Legalább azt mondja meg, hogy mibe kerül? — Húsz forint! — mor­dult Balogh. — Jaj, istenem! Tíz is sok volna ezért a semmi kis munkáért! — Idefigyelj, Ilus! — ug­rott talpra a férfi. — Itt vannak a cipőid! Vigyed! És hagyjál minket... enni! — Na, maga szépen bá­nik a kuncsafttal, mondha­tom! Nem ingyen kértem én a javítást. Hát legyen ti­zenkettő, és már itt sem vágyok. — Legyen — visszakozott Balogh, mert nem akart ujjat húzni a végrehajtó feleségével. — Akkor holnap ilyenkor jöhetünk? — Jöhettek. De... te gye­rek ... az a pipa a Márton­káé! Leteszed ám gyorsan! — Nem teszem! Ezt én találtam! Ez az enyém! — Teringettét — csattant föl Balogh. — Mi az, hogy nem?! — Hagyja, Jani bátyám! — csitította Bartuczné. — Ügy sem adja ki a kezéből. Majd én holnap visszaho­zom. — Lennék csak én az apád, móresre tanítanálak, te fattyú! Bartuczné elsápadt. Kö­szönés nélkül fordult ki a fiával az ajtón. — Ezt nem kellett volna mondani, János. Minden asszonynak fáj, ha a gyere­két bántják. — A férfi hall­gatott. Csak akkor szólalt meg, amikor végzett a reg­gelivel : — Akár a hátam mögé hánytam volna. — Magya­rázatképpen hozzáfűzte: — Bánt, hogy az a „fattyú” ki­szaladt a számon. De most már nem lehet visszaszívni. A cipőkért sem másnap, sem harmadnap nem jött senki. Csütörtökön úgy öt óra tájban rontott be a kis Bartucz. Már a küszöbről visította: — Enyém a pipa! Én ta­láltam! — Talán köszönnél elő­ször, te pemahajder! — för- medt rá Balogh. A gyerek sunyin hátranézett, s enge­delmesen mondta: — Csókolom! — Így mindjárt más!... Mártonka! Add neki oda a pipádat! — A kisfiú szó nélkül teljesítette apja pa­rancsát. Az első könnycsepp csak akkor gördült le az ar­cán, amikor amaz elvihar- zott a zsákmánnyal. Már rázta a zokogás, amikor ko­pogtak az ajtón. A végrehaj­tó jött harmadmagával. — Édesapám! — sikoltott fel Mártonka. — Enyém a pipa! Én ta­láltam! — újjongott a kis Bartucz. — Ugye, hogy az enyém!? — Nektek senki nem osz­tott kártyát, .gyerekek! — fegyelmezte őket a harmadik belépő, az egyenduhás rend­őr. — Szervusz, Jani! A cipő­kért jöttünk — így Bar­tucz. Balogh János habozott egy pillanatig: nem tudta, mitévő legyen. Aztán hatá­rozott hangon mondta: — Készen vannak. — Balogh János! — szólí­totta meg ekkor a rendőr. — Ugye, maga szívességből ja­vít az ismerőseinek? — A kérdésből sugárzott az együttérzés, a jóindulat. „Er­re csak igennel szabad vá­laszolni, János!” — ez volt a kérdező tekintetében. — Nem, kérem. Pénzért javítok. — Tehát kontár? — Kontár vagyok. Mu­száj élnünk valamiből. — Van itt más is. Kitől kapott kóstolót mostanában? Mert hogy sertést vágott volna engedély nélkül, én azt nem hiszem. Még ól sincsen a maga udvarában. Tehát ki hozta a kóstolót? — Senki. — Vágott? — Vágtam. — Ha így áll a dolog, el kell koboznunk a sertést. Magát pedig... hiszen tudja. — Tudom. Kutatni fölösle­ges. Elfogyott már minden. — Felöltötte a bekecsét. — Mehetünk ... Anyád mind­járt itt lesz a vízzel. Fo­gadj szót neki, Marcikám! — lágyult el a hangja. — Édesapám! Hová vi­szik? Ki vesz nekem új pi­pát, ha elmegy? És a cipő­met emberesen ki fűzi be? Édesapám! — Pi-pát!? — erőltetett jókedvet magára a rendőr. — Ha csak ez kell — zub­bonya zsebéből előhúzott egy hatalmas csibukot —, ne­sze! — Mókázva nyújtotta Mártonkának. — Nem szelei — állapítot­ta meg csalódottan a kisfiú. — Hja, pajtás! — nyomott barackot a fejére. — A te dolgod lesz megtisztítani. A hírneves gyomai Kner Nyomdában készült 1200 szá­mozott példányban a batto­nyai Nagyközségi Tanács ál­tal gondozott és kiadott ver­seskötet, a Híd az Éren át. ' Mint a 853. számú példány tulajdonosa, örömmel jelent­hetem, hogy Battonya pél­damutató vállalkozással lep­te meg a magyar irodalmat, a könyv barátait, amikor volt fantáziája ilyen pom­pás ötletet kipattantam; amikor volt irodalomszerete- te és áldozatkészsége az öt­letet valósággá gyúrni; ami­kor kiderítette, hogy a XX. század elejétől napjainkig gazdag világú poéták, többet akarók, szép és igaz szavú költők születtek, éltek és élnek ebben a városi arcú községben, ahol József Attila is megfordult egykoron. Meggyőződésem, hogy ha­sonló ötlet, gondolat máshol is született már, azt is tu­dom, hogy formálnak ha­sonló, dédelgetett, nagyra törő tervet több helyen is; Battonya azonban — lega­lábbis az elmúlt két-három évtizedet számítva — első a sorban ilyen gyűjtemény­nyel. Volt idő, amikor a vidék könyvkiadási törekvéseit le­nézték, eleve ötöd-, tized-, huszadrangú irodalommá degradálták. Mi több, olyan idő is volt, amikor a batto- nyaihoz hasonló ötletek meg­valósulásának útjába hivata­los tilalomfákat állítottak. Mindegy, mi volt írva azok­ra a tilalomfákra, hogy az irodalom látszólagos „védel­me” érdekében beszéltek, miközben az át nem látható kerítésekkel szegett útra te­relés volt a ki nem mon­dott, a valóságos cél. Mind­egy, a tény tény marad: ilyen nagyszerű vállalkozá­sok az időben csak a sóhaj szintjéig juthattak el. Nem tudom, hogyan csi­nálták, honnan szerezték a pénzt, honnan a szabad időt a kutatáshoz-gyűjtéshez, hogy a maiakon kívül az eltávo­zottak is ott legyenek a kö­tetben, hogy a kép egysége­sebb. tisztább legyen, hogy versekkel ívelve át másfél­két emberöltőt, többet tud­junk meg róluk, az e vidé­ken élő emberek életéről, napjaik múlásáról, ünnepeik­ről és szomorúságukról, aho­gyan valljuk, hogy teljes az élet. Gyorsan fut az idő, hi­szen a Híd az Éren át ides­tova már egy esztendeje, hogy megjelent, az Előszót író Takács László 1978. áp­rilis 4-ét írt sorai alá. De nem is ez a lényeges, ha­nem az, hogy mit írt abban az Előszóban, és az a min­dent eldöntő, hogy milyen költők, versek következnek az Előszó után. Takács László írja: „Sok minden felemelkedően meg­kezdődött és szépen folytató­dott Battonyán. De talán a kulcsfontosságú történelmi és társadalmi események egy kicsit elfedik ennek a való­ban sokat megélt délkelet­alföldi településnek hétköz­napibb arcát. Pedig mint cseppben a tenger, úgy tük­röződik itt a mindennapok eseményeiben is minSaz, ami hazánkban történt és törté­nik. A költészet pedig na­gyon érzékenyen képes meg­örökíteni ezeket a villanáso­kat, emlékeket idézően, meg előremutatóan is... Mégis rosszízű lokálpatriotizmus lenne akár „battonyai köl­tőkről”, akár kifejezetten csak helyi kötődésű és ihle- tettségű líráról számot adni, hiszen a költészet a legke­vésbé tűri ezeket a szűkre szabott korlátokat. De éltek itt és élnek ma is néhányan, akiknek a felelősségteljesen kimondott szép szó emberi megnyilatkozásuk legtermé­szetesebb velejárója volt és az ma is. Érdemes rájuk oda­figyelni.” Több, mint érdemes! Él­mény ez a kötet mindenki­nek, aki érzi, szereti, kíván­ja a versek hangulatát, fel- lobbanásait, izzó türelmet­lenségét és nyugtató csend­jét: ki éppen milyen. A kö­tet összeállítói alapos és kri­tikus munkát végeztek. Nem befolyásoltatták magukat at­tól, hogy vidékük költészetét, a magyar költészet e kis, de korántsem jelentéktelen ré­szét kell összefogniuk, fel­mutatniuk. Kezdték az egyetlen, valamikor 1926-ban megjelent battonyai verses­kötet szerzőjével, Balogh Istvánnal, aki 77 évvel ez­előtt született Battonyán, és 45 évet élt. Kezdték a makóit újságíró költeményeivel, ez­zel az Ady, és egyáltalán nem furcsa, hogy Gyóni Gé­za hatását is tükröző, mégis egyéni hangú lírával, üzene­tekkel a század huszas—har­mincas éveiből. A „Jobb el­kerülni a Golgotát” című versében ott a kulcsszakasz, élete-hite jellemzője: „Te nem érzed, hogy a dús-asztal veszve, / Ha járod a zarán­dok utat / Eléd mered a közöny száz keresztje, I S ha nem juisz élére a körmenet­nek, / Nem kapsz csak tö­viskoszorúkat.” Másíthatat- lan életérzés: a közöny pók­szemei Balogh István költői világa számára íme, elvisel­hetetlenek. Pedig ír hangu­latosabb verseket is, idilli képet „Dalol a föld”-ben: „Gyomlál, dalol egy me­nyecske, / Arcán kedv, pír- fellegecske”. Az igazi Ba- logh-vers azonban a Pa­rasztlegény dala, a Koldusok dala. Jó nyitány a kötethez! Másodiknak a tragikus hir­telenséggel elhunyt Magdu Lucián versei sorakoznak élőnkbe. Most lenne 42 éves ez a fiatalember, aki már 1957-től publikált lapokban, irodalmi folyóiratokban. Filmrendezői szakot végzett a főiskolán, szerepelt a ma­gyarországi román írók Rü­gyek című antológiájában. Itt is nemes arcát mutatja az olvasónak. Amiről Balogh ír évekkel előbb, azt Magdu Lucián is látja. „Egy költő­nek” című versében odaki­ált: „Ne légy közömbös! Se­gítsd te is a gyógyulást!... Ifjú szíveket lobbants láng­ra, / állj sorba te is a küz­dők közé, / hisz győzünk mi a földön nemsokára.” Az. olvasó, aki Magdu Luciánnal ismerkedik, bizonyára elgon­dolkozik majd versei felett, el a sorain, azon, amit mond, ahogyan mondja. „A Száraz­ér”, a „Battonyai szélma­lom” és a kötetcímadó vers, a „Híd az Éren át” átütő erejű. A híd, melynek álmát a szerb templom tornya őr­zi ; a híd, mely évtizedek óta tartja hátát, hogy „magyar, szerb, román cipelje át rajta örömét, bánatát”, Battonya egyik szép jelképévé emel­kedik. .. A harmadik: Mé­nesi György. Külön öröm, hogy első versei ezeken a hasábokon jelentek meg, hogy a Népújság Köröstáj kulturális mellékletének is állandó munkatársa. A bat­tonyai gimnáziumban tanít, a közeli Kunágotán született. Tizenhárom verset hoz tőle a kötet, és ebben a tizenhá­romban biztos vonásokkal rajzolja meg önmaga port­réját, belső világát, világlá­tását. Egyik legszebb és leg­erősebb versét apjának ajánlja, és „Emlékezés régi aratókra” címet ír fölé. A vers mégis jóval több an­nál, hogy fénylő példája le­gyen a fiú-szülő kapcsolat­nak. Minden apákról, régvolt aratókról ír: „Tudta is, nem is, hogy / övé az or­szág, / jöttmentek min­dig / lefiamozták.” Ide kí­vánkozik méltó elismerésért a Kötéltáncos, az őrtüzek, a Holtomiglan: „Tiszta lapom meggyűrhetik / toliamat is eltörhetik / a hitemet tőled kaptam / életem légy holto­miglan." Ujházy László — a következő költő — sem Bat­tonyán született, 1975 óta él itt, de e pár év és a táj, az emberek odavalósivá formál­ták őt is. Tavaly a Kozmosz­könyvek sorozatában verses antológiában szerepelt, itt 17 verset ad közre. Sokszínű, néha bizarr költészet az Uj- házyé, képi világa nyütan, egyértelműen, majd burkol­tan, sok áttételben hordozza mondanivalóját. „Homok, babonás ecetfa, ezüstnyár lángol bennünk” — írja, ha szülőföldjén jár, és ha félel­mek kínozzák páncélt húz a nyárból, hogy télen is me­rész legyen. Figyelemre mél­tó vers a Tisztítóvízben, a Világtalan éjben és a Vul­kán. Zeíei Miklós versei a kötet egyik legzengőbb ak- < kordját ütik meg. Már az el­ső, a Ki felel? címűben ten­gereket, földrészeket betöltő kiáltással kéri számon, hogy ki. felel „a partot nem ért hajókért”, „a források be­szennyezett vizeiért", „Az el- tévedtekért, az eltévesztette- kért, megmenthetetlen ment­hetőkért, ki felel?” Jó talál­kozni vele, a volt battonyai diákkal, akinek — Ménesi Györggyel együtt — első ver­sei, a „Kopogtatás helyett” című iskolai kiadványban jelentek meg. Most, ebben a kötetben volt iskolája, ott­hont is adó községe előtt ad számot arról, meddig érke­zett, hol tart. Ipacs Lajossal tősgyökeres battonyai költe­ményeit olvashatjuk, hallhat­juk finoman rezgő harmóniá­it, érezhetjük soraiból a fel­szálló battonyai virágok, a harmatos fű illatát, és meg­érthetjük keményebb sorait is, borongását, az elmúlt „százlátós” gyerekkorról. Mucsi József szülei és csa­ládja is régen honosak Bat­tonyán, ő maga — pályája kezdetén — Battonyán taní­tott. Sokfelé publikál, itteni versei szerencsés összeállí­tásban hozzák közelebb az olvasóhoz. Sorain átsüt a természet szeretete, a nyu­galmas, tiszta örömök soha nem múló óhaja, a fenyőfát ültető kedv, áz emlékek okos számbavétele. Hogyan is ír­hatná másképp: „A kémé­nyek füstje — I jó anyám ezüstje, I A hó fehér színe — / a jóságos szíve. / A fák kopasz ága — / a szomorú­sága. / Én, életlen kése — / Utolsó termése...” Mu­csi verseiben nyaral a nyár és dallal ékesített este cine- zi bánattal kedvét, ha pe­dig látogatóban jár a régi háznál, írhat-e másképpen: „Régi házunkat benőtte már a csend, / A boci nem bőg, a hízó se röffent. / Kiskapu nyílik, Heki kutya csahol, / — A vendég hangját hallotta valahol — / Nővérem kérdi: Megjöttél, öcsikém?...” Ott vagyunk mi is Mucsival a régi battonyai házban, ahol minden ismerős, és mégis minden emlék, ahová ő, a költő ezzel a versével, a „Híd az Éren át” kötettel új­ra hazaérkezett. Példás vállalkozás ez a verseskönyv, melyet az 1894-ben, Battonyán szüle­tett Molnár-C. Pál festőmű­vész illusztrációi díszítenek; bárha sok, érdemes folytatá­sa lenne ezen- a Délkelet-Al­földön mielőbb. Sass Ervin Képeink A Híd az Éren át Mol­nár-C. Pál metszeteit közli; ezekből mutatunk be hármat. Alkotójuk 1894-ben született Batto­nyán, 1915—1918 között a Képzőművészeti Főis­kolán tanult, majd Svájc­ban és Párizsban mélyí­tette el tudását. 1937- ben Párizsban Grand Prix-díjjal tüntették ki. 1965-ben a Csók Galériá­ban nyílt gyűjteményes kiállítása, 1977-ben pedig Szegeden, a képtárban. A Magyar Nemzeti Galé­ria több képét őrzi.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom