Békés Megyei Népújság, 1979. február (34. évfolyam, 26-49. szám)
1979-02-11 / 35. szám
1979. február 11., vasárnap mmJKTiTcl KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Magyar írók a forradalomban Móricz és a földkérdés Móricz Zsigmond földosztásra váró parasztok között Somogy megyében Cím nélkül • Marosvölgyi Ödön felvétele Táborozás, túrák, kiállítások Sorok az orosházi fotóklubbról 1918-ban Móricz már régen sikeres, ünnepelt és támadott író, Ady mellett a haladó irodalom vezéralakja. Már egy évtizede tudja, s műveiben egyre világosabban ábrázolja, hogy a magyar társadalom fejlődésének legnagyobb akadálya a feudális nagybirtokrendszer, a továbblépés legelső feltétele tehát az agrárreform: a lakosság háromnegyedét kitevő parasztság helyzetének megoldása. És tudja a megoldást is: a parasztnak föld kell, saját föld, amely számára nemcsak kenyér, megélhetés, hanem emberi jogának, társadalmi nagykorúsodásának jelképes és valóságos alapja. A kitörő első világháborútól sem a külső győzelmet várta Móricz, hanem a belső keretek széthullását, a társadalmi felemelkedés lehetőségeinek megnyílását a dolgozó rétegek, elsősorban természetesen vérei, a „földmíves munkásság” előtt. Háborús novellái világosan láttatták e helyzet érlelődését, a szegénység öntudatra ébredésének folyamatát. A Levél című elbeszélés hőse még csak a fronton hullatott vére ellenszolgáltatásaként formál jogot az egyenlő lehetőségekre: „A szegény ember gyereke éppen olyan jó most az ország sok ellenségét pusztítani, mint akár a grófok, vagy az ügyvéd urak. Nohát, akkor arra is jó lesz a szavazatja, hogy a maga szájíze szerint intézze az ország dolgát”. A Szegényem- berek című elbeszélés hősével, a huszonhat havi front- szolgálat után hazatérve otthon nyomort, éhséget találó és húsz pengőért gyilkoló katonával pedig már kimondatja a végső bizonyosságot: az uraktól a szegények nem kapnak meg szépszerivel semmit, urak és szegények egymás mellett békében nem élhetnek: „nem a muszka van a másik oldalon... hanem. .. a gazdagok”. Ehhez az írói tisztánlátáshoz képest az 1918-as polgári demokratikus forradalom idején a politizáló, cikkíró Móricz — a külpolitikai helyzet, a polgári forradalom célkitűzései és az agrárproletariátus igényei közti, feloldhatatlannak vélt ellentmondások miatt — visz- szalépett némileg. A köztársaság kikiáltása és a háború befejezése, az áhított béke első napjainak mámorából való ocsúdást követő tájékozódás után (Debrecenbe, Kábára, Kisújszállásra és Balmazújvárosba ment felderítő útra, s itteni tapasztalatait, javaslatait, aggodalmait publikálja riportokban, publicisztikai írásokban, tárcanovellákban) tulajdonképpen jó ideig egyebet sem tett, mint megpróbált közvetíteni az urak és a „földmíves munkásság” közt. Nem jelenti ez azt, hogy ne az utóbbiak érdekeivel azonosult volna, hogy ne látta és ne hirdette volna történelmi és emberi igazságukat. Egyértelműen, s Petőfi a Nép nevében című versének fenyegető hangsúlyával fogalmazta meg a földosztás szükségességét. Abban a kérdésben, hogy „ingyen”, vagy pénzbeli megváltás ellenében osszák-e szét a nagybirtokokat, így írt: „...az a pénz, amit érte fizetünk, kié lesz? Azé az úré, akié eddig a főd vót? Ügy megy firól fira? Akkor mi biztosítjuk a birtokosoknak, hogy ezután még annyit sem kell dolgozniuk, mint eddig, mert még a bérlőkkel sem kell tárgyalnia, megél a mi zsírunkból. A legszegényebb ember izzadni fog és a szájától húzza el a legjobb falatokat, hogy... fizetni tudja a mai nagyuraknak a tőkét: hogy azok ölökre megtarthassák a hatalmat, a gőgöt, és a zsarnokságot.” Mégis, ebben az időben születő írásainak legfőbb törekvése, hogy békés megoldást teremtsen, békét szerezzen a birtokosok és a nincstelenek között —, hogy az előbbieket meggyőzze: földjüket szépszerivel és haladéktalanul osszák meg a nincstelenekkel —, az utóbbiakat pedig meggyőzze arról, hogy várják ki türelemmel ezt az osztást, ne folyamodjanak erőszakhoz. Békés megoldást hirdetett, mert a kisantantnak az ország, a nemzet létét fenyegető imperialista területszerző falánkságával a nemzeti egységet vélte szembeszegez- hetőnek. A józan ész szülte megoldást kereste, mert feloldhatatlan ellentmondással vélt találkozni: Magyarországon nincs annyi szántóföld, amennyi egyenlő részekre osztva — az igényjogosultaknak megélhetést nyújthatna; ám e makacs ténnyel szemben legalább olyan megkerülhetetlen tény a milliók jogos és csillapíthatatlan földigénye. Félt az erőszakos földosztástól, amely szerinte gazdasági és kulturális anarchiához vezethet. Kétség és reménység között hányódott tehát. Ezért is zeng fel olyan gyönyörű, himnikus erővel, mint egy hatalmas, felszabadult sóhaj az 1919. februári földtörvény megszületését ünneplő cikke, az Űj világot teremtsünk. Az igazi megnyugvás azonban a Tanácsköztársaság idején, a csíráikban is hatalmas távlatokat megalapozó eredmények láttán tölti el Móriczot. A Nemzeti Színházat először megtöltő proletár-közönség értő műélvezete láttán tudja már: az igazi kultúra befogadására és teremtésére a nép alkalmas. A somogyi termelőszövetkezetet járva, a tavaszi munkálatok ésszerű szervezettségét, a munkában részt vevő tegnapi cselédek, öntudatos szorgalmát, gazdatudatát látva, a készülő terveket megismerve, s tapasztalva, hogy azok az élet minden területére, utak, iskolák, egészségügyi intézmények létesítésére, a falvak villamosítására is kiterjednek — bizonyosság tölti el, hogy az anarchia és összeomlás helyett itt valóban új világ születik. Somogy Magyarország egészének, a Tanács- köztársaság pedig Európának, a világnak mutat példát arra, hogy milyen teremtőerő lakozik a népben, a szabad közösségben. A somogyi termelőszövetkezetben tapasztaltak életre szóló tapasztalatok voltak Móricz számára. Jóval a Tanácsköztársaság bukása után mondta: „... a somogyi paraszt csakugyan meg tudta volna csinálni a maga eredeti és kedves egyenlőség világát. Ha a magyarság valaha is dönthetett volna az élete fölött és nem lett volna mindenkor a világpolitikai érdekek ütött-vetett labdája, meg tudta volna teremteni a maga nagy dolgát. Akkor én azt hittem, ehhez a népmeséién nagy dologhoz lát a magyar. Azok a cikkek, amiket én erről az utamról írtam, ... mint a himnuszok repültek a magyar nép... erejéről és nagyságáról.” Menyhért Jenő Az oroházi ifjúsági ház fotóklubja lassan ötesztendős, s ez az dő már lehetőséget ad arra, hogy mérlegelni lehessen. E klub életének mozzanatait legstílusosabban úgy kellene felvillantani, mint egy-egy fotót, de e képekből úgy kell válogatni is, akár egy kiállítás anyagát állítanánk össze. Való igaz, hogy van is miből, hiszen az eltelt esztendők alatt voltak mélypontok, voltak nagy viták, voltak haragvások és megértések, volt klubvezetőcsere is. De mindez egy kicsit azt is igazolja, hogy az esztendők teltével az életképessége is igazolódott e közösségnek, akik most már több mint tízen vannak. * Első képünk azt mutatja, hogy a fotózás szép dolog, a fotózás örömteli kedvtelés, de fotózni meg kell tanulni. E tanulás is kétoldalú, kétirányú: látni tudni és alkotni tudni. Kezdjük talán az utóbbival: alkotni tudni, technikailag elfogadható, jó képeket készíteni. Mert legtöbbször itt kezdődik a kudarc. Nem volt könnyű dolog megtanulni a technikát, de a legtöbben ma már uralják azt, bizonyítja a legutóbbi kiállításuk, és az, hogy Szűcs László és Fehér Béla alkotásaiból az elmúlt évben országos jellegű kiállításra is jutott kép, a képekért pedig elismerés. A kiállítások kapcsán, bár nem a klub eddigi tevékenységéhez kapcsolódik közvetlenül, de föltétlenül említenünk kell azt a tényt, hogy a modem lakáskultúra kialakításában, a fotózás nagyjainak megismerésében jelentős szerepet kell vállalnia egy ilyen közösségnek. Ez ideig Orosházán igen ritka jelenség volt a fotókiállítás. A művelődési intézmények ritkán, alkalomszerűen vállalkoznak csak ilyen rendezvényre, pedig lenne lehetőség bőven erre. E klub vállalhatná éppen ezt a városi feladatot is, természetesen úgy, hogy megfelelő támogatást kapna a művelődésügyi központtól és a fenntartó szervtől, az Ifjúsági háztól. * A klub viszonylag jól felszerelt laboratóriummal rendelkezik, a kialakítás maga pedig jórészt társadalmi munkával történt. De ez már a második fotó, amely a klub életéhez tartozik. Jó ötlet volt, és példa is lehetne az ún. szabad idő mikroköz- pontok kialakítására a fotólabor helyének megválasztása. Az orosházi Belinszkij-la- kótelep Hámán Kató utcai egyik emeletes házának alagsori részében, az egyik amúgy sem használt mosókonyhaszerűséget tették otthonossá, rendezték be bútorokkal és felszerelésekkel, és lett a fotóklub. Miért jó az ötlet? Mert sokan itt laknak, és úgymond csak „le- ugranak” a klubba. Mert egy lomtár megszűnt, egy köz- művelődési fórum létrejött. Mert példa a lakótelepi hobbiklubok kialakítására. * A harmadik kép, ha megelevenedne, az előbbieknél mozgalmasabb, változatosabb, tájakban gyönyörköd- tetőbb lenne. Mozaik emlékei e harmadik képnek megvannak, hiszen a fotótúrákról van szó, amikor ők is felfedezték maguknak a zalai tájakat egy héten keresztül, vagy a lengyelországi fotótábor élményei elevenednének meg. * Negyedik kép valójában reflexiók a kiállításról, amely közel egy hónapon át volt látható az ifjúsági ház nagytermében. Közel harminc kép, sajnos olyanok is kerültek a falra, amelyek technikailag nem érték el a megfelelő szintet, s engedve a zsűrizés kívánalmaiból, jó néhány utazási emlékkép is helyt kapott itt. Jók voltak a néprajzi témájú, az elmúlást bemutató képek. Hiányzott az élő ember, a dolgozó ember, az önfeledt fiatalság (a beatelőadók képei sem adták a légkört, mesterkéltek voltak, akárcsak a portrék). Hiányoltuk a szűkebb pátriát, Orosházát, a Békés megyét bemutató alkotásokat. Fülöp Béla A kulcs • Fehér Béla felvétele
