Békés Megyei Népújság, 1979. január (34. évfolyam, 1-25. szám)
1979-01-28 / 23. szám
Magyar írók a forradalomban 1979. január 28., vasárnap o Babits-vers, 1912-ből Romvári Etelka: Madárka, madárka... HARMADIK PONT: A bombázás alábbhagyott, csak néha robbant fel egy- egy elkésett akna. De az esztrádműsor kezdetekor, amikor kirohant a színpadra egy pingvinhez hasonló konferanszié, újból támadtak a légierők. — A szentségit — suttogtam, befogtam a fülem, hogy ne halljam, amint a zenekar robbanó tust húz a műsorvezető intésére. Erzsébet most már nem törődött velem, nézte az ESZTRÁDOT. Bevonult egy szőke tánc- dalénekesnő, de kezében felrobbant a mikrofon. A zongorista a billentyűkre csapott, szőnyegszerűen hullottak a - bombák, G-dúr- ban repültek a levegőbe a gyárak, házak, pályaudvarok. Tapsvihar, a nő meghajol, ránkzuhan a felső emelet, a légósok poros csecsemőt kotornak elő a romok alól. Üjra bejön a műsorvezető, gyújtóbomba pörög az ujján, most! felrobban, szikra zúg felém, elkapom a fejem, „hülye vagy?”, suttogja Erzsi, még mondanék valamit, de látom, hogy kibiztosítva áll a nagydob, csak egy lábmozdulat kell, hogy felrobbanjon ... — Ne! — ordítottam fel, riadtan néztek rám, aztán már senki nem törődött velem, mert N. P. száguldott be a színpadra, meghajolt, indult a zenekar, s a nagydob első puffanása mindent szétrobbantott, engem, a termet, a hangszereket, az egész épületet. Sötét lett, pokoli sötét. NEGYEDIK PONT: — Te aztán szépen elájultál — mondta Erzsébet az előcsarnokban. — Pont a legjobb résznél. Babits Mihály Ady Endrével A verset, amely 1912. június elsején jelent meg a Nyugatban és mindjárt másnap a Népszavában is, meglepetéssel olvashatták a Nyugat olvasói. (Nem voltak sokan, főképp a fiatal művészek, tudósok, és a polgári értelmiség elitje Budapesten, a nagyobb vidéki városokban, továbbá annak a magyar reakciónak a vezető írói, politikusai, az élükön Tisza Istvánnal és Rákosi Jenővel, akik az irodalmi megújulást hirdető, a Nyugat és Ady körül tömörülő új írói nemzedékben okkal sejtettek az úri osztályuralom Magyarországának veszedelmét.) A verset Babits Mihály, egy harmincon inneni fiatal tanár írta, nevét mindössze pár esztendeje ismerhették az irodalmi élet figyelői. Csak az előző esztendőben került a messzi Fogarasról az újpesti gimnáziumba. Rákospalotán bérelt szobát — és ennek a rákospalotai szobának a versben reális és jelképes jelentősége van. Akik akkor olvasták ezt a verset, egy héttel a hatalmas munkástüntetés után, és emlékeztek Babits addig közölt verseire, meglephette őket a költő változott hangja, a versben parázsló keserűség és elszá- nás, mondjuk úgy: társadalmi indulat. Eddigi verseiben a szépség ifjú papjaként mutatkozott be, akit csak a költészet örök ragyogása vonz; álmok, ábrándok zenéje szólt verseiben, és a klasszikus művészet nagy alkotásainak bűvöletében élt. Nem is kímélték a kritikusok: Ignotus szerint csak „kultúrszerel- mei” vannak, Bresztovszky Ernő „filo'zopter lirizmus- nak” mondta verseit. A magyar irodalomban pedig ezek a vádak kétszer olyan mélyre szúrnak, mint máshol. Most pedig mintha puskaropogást lehetne kihallani a vers klasszikus met- rurhaiból, rohanó ritmusából. » Arról a napról, amely a vers címében áll, ezt lehet olvasni a történelmi kronológiában : „Vérvörös csütörtök. A korszak legnagyobb munkástüntetése”. A százezres munkástömeg egyébként nem egy, hanem két napig tüntetett Pest utcáin. A tüntetés a parlamentben már januárban megindult küzdelmet segítette az általános, titkos választójogért. Lukács László volt a miniszterelnök, akiről hamar kiderült, hogy Tisza István feudális gondolkodásának, antidemokratikus politikájának engedelmes eszköze, és az általános, titkos választójog követelése úri osztályuralmukat fenyegette. A szemtanúk be is számolhattak arról, hogy a tüntetés jelszavai között ott volt a feudális osztályuralom elleni tiltakozás és a forradalom igenlése is. A tüntető munkástömegben a szellem vezető emberei, a Huszadik Század szociológusai, a Galilei-kör fiataljai a demokratikus MaJó barátom, M. mesélte a következő történetet: — Két alapvető tényt közlök. Egy: bombázás alatt születtem, negyvennégyben. Kettő: tegnapelőtt esztrádműsort tekintettem meg Érden. Három (ez „alapvetőn kívüli” tény): összetörtem a kocsimat és a fejemet. A fenti három tényből következik az alábbi történet. Engedd meg, hogy pontokba szedjem, mert — józan állapotomban — rendszerező elme vagyok. ELSŐ PONT: Soha életemben nem voltam esztrádműsoron, utálom a táncdal-kandúrokat, a hülye konferansziékat, az olcsó humoristákat, és magamat, ha mégis végighallgatom őket a tévében. De hogy egyszer élő hakni esztrádot is végigülök, soha nem gondoltam volna. Igaz, azt se, hogy repülök egy-két métert a kocsimmal és a bal ajtó üvegén át dugom ki a fejemet. Kezdjük az eseményeket valahol az elején: Barátnőm és jó barátom, Erzsébet hívott meg Érdre, a kultúrotthonba, „kitűnő műsor lesz, neves fővárosi művészekkel”, és ott lesz N. P. is, a kappanhangú énekes, akit Erzsi imád ... Erzsébet Érden lakik, én Budapesten. A 70-es úton indultam az ESZTRÁD felé. T. Szerkesztő, itt számtalan szójáték kínálkozik, kezdve Erzsi ÉRD-ekeitől az én ÉRD-eklődésemen át egészen az autó-ESZTRÁDÁIG, amelyen szintén eljuthattam volna ÉRD-re ... De, engedelmével, folytatom M. barátom elbeszélését. B. P. Diósdnál karamboloztam. A bekötő útról érkezett egy baromi nagy teherautó, meg is állt, ahogy ez kötelező számára, és amikor éppen előtte húztam el, megindult. Talán a sofőr se tudta, miért. A teherkocsi hűtője a Wartburgom hátulját kapta el, a kocsi megpenderült, ütést éreztem a homlokomon, üvegcserepek hasítását... De ellentétben a követelményekkel, nem ájultam el, kimásztam a kocsiból és egy indokolatlan mozdulattal lezártam a csomagtartó felpattant fedelét. Újra beültem, indítottam a motort és a sebváltó ép maradt, csak a hátulját vonszolta a kocsi, mint egy rosszul eltalált vad. Indultam Érd felé. Vigasztaló- an intettem a holtsápadt pilótának, aki maga se hitte el, mi történt. Főképp azt nem, hogy a homloksebemen kívül semmi más bajom nem történt. „Sebaj”, nyögtem Érd felé utaztamban, „fizet az a tetű biztosító”. MÁSODIK PONT: Erzsébet lelkesen várakozott a kultúrház előtt. Leállítottam a kocsit, ki akartam szállni, de aztán inkább kiestem. — Jaj! — sikkantott Erzsébet. — Részeg vagy?! Akkor kezdődött a bombázás. Iszonyú zajt hallottam, aknák, gránátok, ötszázkilós bombák explo- dáltak a fejemben, láttam magam, amint egyévesen fekszem az óvóhelyen, fehér pólyában, ijedt szüleim között, pislákoló lámpa alatt. (Mindezt csak a filmekben láthattam, de tény, hogy az érdi kultúrház előtt hatalmas légitámadás ütött rajtam.) — Vérzik a homlokod — mondta Erzsébet rémülten, és csak most vette észre a megrongált csomagtartót. — Karamboloztál? Behatoltunk a kultúrház- ba. Romvári Etelka: Fölszállott a páva gyarországért harcoló sereget látták, amelynek hat hősi halottja is volt ezen a két napon. Ady Endre másnap „Rengj csak, Föld” címmel írt Tisza Istvánnak ajánlott verset; nem sokkal Babits verse után pedig megjelent „Rohanunk a forradalomba” című verse, az érlelődő magyar forradalom nagyszerű lírai látomása. Babits verséről hadd mondjam meg először is: a Május huszonhárom Rákospalotán egy nagy fordulat dokumentuma, többféle módon is. Fordulat Babits költői pályáján: először azonosul a magyar progresszióval, először szól Vörösmarty-iz- zású szenvedéllyel a hazájában elhazugult élet ellen, a vér és kínok közt megszülető jövőért. Mintha a kétrészes vers felépítése is szuggerálná, mi történt a költő pályáján, a körötte változásért kiáltó világhoz való viszonyában. A vers az első két sor után, amely a távoli Pest utcáin zajló történelmet idézi, a palotai falusi idill képeivel, a hószínű falak, kék árnyak, a topázszemű tengericső szecessziós hangulatlírájával Babits költészetének eddigi világán át vezet az utolsó sorokban megfogalmazott helyzetfelismerésig. A második rész mélyen átélt vívódás, a feladatvállalásnak ellentálló belső reflex, görcsök után a költői feladatvállalás tisztult pátoszáig emelkedik. Nem forradalmár azonosul itt a forradalommal, hanem egy fiatal költő válik — az esztétikum mámora, a büszke alkotó magány kalandja után — csupa felelősségérzetté, közéleti feladatvállalássá. A Nyugatban, bár elvontan polemizálva, mégis a vallomás forróságával ír erről Babits. Az ország érzelmeit akarta kifejezni, „ahol ma már nincs ember, aki ne érezné, hogy rettenetesen összebonyolódott hazugságaiban megmaradni lehetetlen, ezért közeledünk az őszinteséghez, aminek neve felülről államcsíny, alulról forradalom.” Mai fülünket zavarja ez a két oldalról néző és azonosító szemlélet, de a folytatás egyértelmű akkor is, ha nem érthetünk egyet az utolsó kijelentésével: „Én hű katonája akarok lenni a jövendő Magyarországnak, melynek az igazságtalanságok, előítéletek és hazugságok helyett őszinteség, szeretet és szabadság lesz az alapja. Gyáva nem vagyok, ha új állapotot kívánni forradalom: forradalmár vagyok.” Nagy fordulat dokumentuma ez a Magyarország nagy betegágyán született vers. A forradalomba rohanó munkássereg magával ragadja az egészen másfelé elindult fiatal költőt is, ahogy az akkori magyar értelmiség javát. Sarkra az eszme kiáll, és szava tettre szólít, mert nem játék a világ. 1912 májusában még győzött a reakció és Babits kölWH pályájának később voltak ismét olyan szakaszai, amikor befelé fordult, költészetében elhalványult a látni, teremteni kell szenvedélye. Május huszonharmadika azonban a magyar progresszió megszerveződé- sének, felkészülésének történelmi jelentőségű ténye marad, a haladás különböző világnézetű és politikai szándékú erőinek első közös akciója. Babits Mihály költészete pedig ezzel a verssel indul el azon az úton, hogy századunk Vö- rösmartyjaként — nem Petőfijeként, ez Ady volt — éljen emlékezetünkben. Pók Lajos bolya Péter: ESZTRÁD
