Békés Megyei Népújság, 1978. december (33. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-17 / 297. szám
1978. december 17., vasárnap o Hunya Márta Könyörgés Morzsolgatom a szemeket... Lassan pergő olvasó botladoz lagymatag kezemben, de könny és mosoly összegyűlik egy edénybe: gyűjtöm a számlálható tegnapot, s bár az én istenem egyedül csak bennem oltárlik, meghajtom térdemet. így. Ës a kezem is összeteszem. Elmorzsolom a szavakat, mintha bennem lakva megismerni imámat módja nem is nyílana. Talán nem is elé, — elém hullanak ... Csak szavak? összeszedem végre, mi kell nekem a vágyott üdvösséghez, s hogy téged nem megtartani, de részemmé tenni akarlak, s én magam is veled legyek egész. És nem én, nem én vagyok imám elején, rád kérem a nyugalmat, a hetedíziglen áldást. Visszatekintve Weimarra A klasszikus német irodalomnak szentelt néhány hónapos kultúrpolitikai gyakorlatom során Weimarban lehetőségem nyílt a több mint ezeréves és kulturális nevezetességekkel „agyonzsúfolt” várost alaposan, nem csupán a rohanó, külföldi turista módjára megismerni. Kezdetben nem győztem a német építészet remekeit csodálni, a jellegzetesen thü- ringiai utcácskákat és kocsmákat, a kisváros minden zeg-zugát bebarangolni. Itt alkotott Wieland, Herder, Goethe és Schiller — a négy nagy weimari —, itt születtek a klasszikus német irodalom leghíresebb alkotásai. Ez a város a klasszikus német kultúra fellegvára. Az egykori lakóházakban berendezett emlékmúzeumok, a tízezer kötetnél is többet számláló könyvtár, a színház, a zeneművészeti főiskola, a weimari hercegek palotái, nyaralói, díszparkjai, megannyi műemlék. Számos a tudományos társaság, ahol filozófusok, irodalomtudósok és művészettörténészek kutatják, illetve ápolják a kulturális kincseket. Hetek múltán kissé nyomasztóvá vált az egész klasz- szika. Mikor már minden faág és minden kődarab Goethe szellemét idézte, mikor már nem lehetett egyszerűen továbbsétálni anélkül, hogy egy emléktábla ne figyelmeztetett volna erőszakosan, hogy itt is, meg ott is, megfordult, megtorpant, belépett, ránézett, átnézett, kinézett, megszólalt, megmondott, elmondott, kiírt, felírt, megírt, átírt valamit Goethe! És örökké Goethe. Hát a többi klasszikus nem hagyott ránk éppen annyi értékes művet? Goethe nagyságának árnyékában igazságtalanul mostohagyermekek kortársai, különösképpen Johann Gottfried Herder, a XVIII. század legkiemelkedőbb egyéniségeinek egyike. A klasz- szikus német irodalom — noha Goethe és Schiller (!) baráti együttműködése idején élte fénykorát — elképzelhetetlen a történész, filozófus, nyelvész és író Herder (744—1803) nélkül. Munkásságát nem túlzás a német klasszika előfeltételének nevezni. Olyan tudósoknál hallgatott előadásokat, mint például Immanuel Kant. Jól ismerte Európát, mivel rengeteget utazott. A nagy francia forradalomban egy olyan társadalmi rend hírnökét vélte felfedezni, amely majd végre az emberiességen alapszik. Forradalmi nézeteinek nem örvendeztek a hercegség előkelői, s természetesen maga Goethe sem. Herder korán magára maradt, magányosan élt és úgy is halt meg 1803. december 18-án — 175 évvel ezelőtt. A nyelv eredetéről szóló értekezésében dialektikusán ábrázolja a nyelv társadalmi fejlődéssel kapcsolatos létrejöttét és alakulását. Népek hangjai dalaikban c. válogatása úttörő vállalkozás az európai népek költészetének összegyűjtésére. Egymás kultúrájának megismerésén keresztül a népek egymáshoz való közeledését remélte Herder — az 1770-es években! A thüringiai hercegség papjaként a császárért, a német intervenciós seregek sikereiért kellett prédikálnia — miközben titkon a polgári forradalom és a köztársaság győzelméért imádkozott. Mélyen emberi érzelmeit és nézeteit, melyeket nyíltan el nem mondhatott és nem publikálhatott (borzalmas helyzet egy költő számára), levélformában írta meg. öt év alatt 124 ilyen levél született, melyekben M. és P. úr — fiktív személyek — egymással vitatkoznak a korszakról, politikáról, nyelvről, de mindenekelőtt az irodalomról. Ezek a Levelek a humanitás előmozdítására a klasszikus embereszmény és egy megálmodott, humánus emberi közösség jellemzőit tartalmazzák. Herder igazán hitt mindezek megvalósításában. Minden állam fejlettségét és gazdagságát azon mérte le, hogy az miképpen viseli szívén az egyén kibontakozását, a humanitás lényegét. Niedzielsky Katalin Képeink a budapesti Néprajzi Múzeum kiállításának három darabját mutatják be. Nemesi László: Arckép, keret nélkül — Kedves uram, ugye meghívhatom egy korsó sörre? De lesz szíves kifizetni, mert... Az enyémmel együtt... — zavartan mosolyog. Valószínűtlenül magas, csontos arcán gyűrött a barna bőr. Vékony száj, természetellenesen szabályos műfogsor. ötven és hetven közötti. Világoskék szeme megdöbbentően fiatal. A belvárosi szuterén-kocs- ma ólmoskék füstjénél csak a lárma, a bábeli hangzavar a nagyobb. Most azonban elcsendesednek a félrészeg vendégek, mindenki ránk néz. A sarokban az igazoltató rendőr is ide figyel. — Maga nem ismer még engem. Ne sajnálja! De ha kíváncsi rám... — a köpcös, tar fejű csapos elénk tolja a két korsót. Az enyémből patakzik a szürkés hab: — Sándor, vigyázhatnál — inti csendes hangon a csapost. A tar fejű mosolyog, kivillan minden foga: — Gerzsonkám, ügyesen tarháltál — vágja vissza, s most már az én képembe vigyorog. Egy sörért szalajtott gyerek szólítja el. Nézünk egymásra. Idegesít ez az egész. Máshová kellett volna benyitnom, nem ebbe a kocsmába.. Mit is kérdezhetnék, és miért? — Most azt hiszi rólam, hogy én egy menthetetlen alkoholista vagyok, üres zsebű, amelyikről már Nagyfán is lemondtak. Ugye? No, ne válaszoljon! Ha akarná, sem értené meg. Ha magának mond ez valamit, Bartha Gerzson vágyóik. Téhával és Gerzson. Nem hallotta még ezt a nevet, ugye? Pedig hu- szonegynehány évvel ezelőtt... Maga idevalósi? Nem! Nem lehet, hogy itt élne. Itt engem mindenki ismer. Most hírhedt vagyok! Azelőtt híres színész voltam. Érti?! Keskeny, szinte törékeny kezét figyelem. Minden mondatához meg-megrezdül- nek ujjai. A tar fejű csapos szeme sarkából minket figyel. Gerzson is észreveszi. Elkapja a vállam: — Attól az asztaltól föláll- nak. Üljünk oda! 1% akar ... Átvisszük a korsókat. Már négyet, Gerzson újabb kettőt vesz el a pléhtálcáróí. Zavartan rám tekint. És hozza. — Kedves egészségére! — emeli a korsót és hosszú kortyokban fenékig issza a kőbányait. Aztán kicseréli kiürült korsóját, nézi az előttem lévő telit, kérdő a tekintete. Megrántja a vállát, s belehúz az övébe. — ötvenhétben nem újították meg a szerződésemet. Akkor már tudtam, vége, nincs tovább. Színész voltam, színész vagyok! ! A legrettenetesebb az volt, hogy nyugdíjaztak is. Negyvennégy éves koromban! Arbuzov, Pogogyin, Darvas, Zorin, Németh László nagy szerepei után. És miért? ... Fiatal, tiszta szemei az én tekintetemet keresik. Még mindig zavart. Nem bizalmatlanságból, inkább szégyenlősen. Az érthetetlenség tartja fogva. Kezdek megnyugodni, illetve az idegességem száll tovább, érdekelni kezd Gerzson, aki talán nem is tarhás, csak... Csak? — Érdekli egyáltalán? Persze, mit tudhatom én, hogy maga kicsoda? De már olyan régen volt, legalábbis olyan réginek tűnik, hogy teljesen mindegy. A városi színház tagja voltam, huszonnégy évesen, pesti színidiplomával szerződtem. Egy gyönyörű szubrett kedvéért — fölkacag, a kabátjába nyúl, a hajtókánál egy barna bőrtárca sarka tűnik elő. De vissza- süllyeszti gyorsan. — Most nincs nálam. A fényképe — mondja, s ő is tudja, érzem, hazudik. — Aztán jött a háború, a német megszállás után néhány nappal hamis papírokkal szöktem Törökországba. Negyvenhat tavaszán jöttem vissza. Féltem, hogy nem tudom megmagyarázni... Mert csúnya dolgokat meséltek, hogy mi vaui itthon. Miért jöttem haza? Mert színész vagyok ! Magyar színész... — visszafogja a hangját. A jelző talán pátoszos, de igazul cseng. Cigarettát vesz elő. Számomra ismeretlen angol cigaretta. Gázöngyújtóval ad tüzet. Ismét mosolyog. — Nem érti ezt sem. Százasaim vannak cigarettára, de nincs öt forintom egy korsóra?!... Nem érdekel, hogy mit gondol rólam! Szürkés, ritka haját végigsimítja. Lassan szívja iaz erős dohányt. — Mikor megérkeztem, bementem a színházba. Senki nem kérdezte, honnan, miért. Elém tették a szerződést, aláírtam. A következő darabban szerepet kaptam. Egy munkás figuráját. Életem első munkásszerepe volt. És életem legjobb alakítása is. Én sem tudom miért. A háború előtt táncoskomikus voltam. A kritikád szerint az egyik legnagyobb, vidéken. Intek a csaposnak, újabb két korsót hoz. Végigmér bennünket, megingatja a fejét. A négy korsóért harmincat kap. Felcsillan a szeme, meghajol, s mindent elfelejt. — Az én szubrett-csilla- gom Dachauban halt meg. Semmi. nem maradt utána néhány silány alakítás emlékénél. És a szépsége ,.. Amelyik csak ritkán lehetett az én tulajdonom. Rak- csay sörgyárost nem ismerte? Az ő szeretője volt évekig. Illetve, a háborúig... Rakcsayt a felszabadulás után — mert visszaszökött — saját munkásai kergették el. Harsányan fölkacag. Melegszik fejében a szesz, hangosabbra veszi a mondatokat. — ötvenhatig nem nagyon érdekelt a politika. A világ, a színház: nekem ennyi elég volt. Persze, hogy olvastam újságot ! Ott ültem én is a Szabad Népfélórákon. Unalmasak voltak, s nem tudtam megérteni, hogy nekünk, színészeknek, minek kell ez. Hiszen tudtam én magamtól is olvasni! S ha már valamit meg kell magyarázni... Ez olyan, mintha az előadás után kiállt volna az igazgató a függöny elé, s azt mondja: Kedves Elvtársak, amit most láttak, az nem az volt, hanem a következő. Volt időm gondolkozni. S ha valaki gondolkozik, igen, bennem is előjöttek a kételyek, hogy valahol nem jó ez a padlássöprögetős, be- szolgáltatós, irreálisan szem- behunyós itthoni világ. Mondom, nem érdekelt a politika. Nem értettem én a hatalomhoz. De ezeket észre kellett vennem. Aztán gondolkoztam, s rájöttem erre. S hogy valaminek jönnie kell. Jobbnak vagy rosszabbnak. De mindenképpen másnak. És aztán októberben valami megdöbbentett. Hát ez lesz belőle? A tehetetlenség idáig fajult? S ha ez a lényeget nem értő, pisztollyal hadonászó banditasereg lesz az úr? Hát itt a proletárállamot hirdette mindenki. Én is azért maradtam ebben a városban, ebben az országban. Én igazán hittem, hogy a föld azé, aki megműveli... — bámul rám, ujjai görcsösen behajlanak. — Kellett a szűz kéz, akire hátsó gondolatok nélkül néznek föl még a színháziak is. Nem tudom már, hogy miért vállaltam novemberben. „Funkci” lettem, érti? Funkcionárius, nem nagy és nem kicsi hatalommal. Minden órában évekre elég új történt, a színész megaludt azokban a napokban bennem. Amikor itt, ebben a városban megint csend lett, arra a kísértet- időre csak néhány lövésnyom emlékeztette az embereket a főtér házain, én kísértettem át a bíróságra azt a két nagypofájút, akik október végén munkástanácsot akartak létrehozni a színházban, nemzetiszínű szalaggal a karjukon, lopott géppisztollyal a nyakukban. És utána ... Utána nem vállaltam már semmit. Elég volt nekem az néhány hét. Ismét csak színész akartam lenni. És nem sikerült. Miért akartam, miért nem sikerült? Ne kérdezze! Nem tudom ... Aztán ötvenhétben, negyvennégy éves koromban nyugdíjaztak. Látták talán, hogy megfeneklett az őszülő fejű Gerzson ... — Miért nyugdíjazták? Percekig nem szólal meg. Nézi a pecsétes abroszt, a szaladgáló legyeket. Hirtelen fölszegi a fejét: — De hatvankettőben visszahívtak. Talán azért, mert sokat láttak a színház környékén őgyelegni... — és kacag, öblösen, torokból. — De nem mentem vissza. Tudtam, a színészetet nem kezdheti újra az ember. Ezt a fonalat soha többé nem adhatja újra a kezembe senki. És én... Én nem találtam!!! És egy ripacsra nincs szüksége Tháliának. — És hatvankettőben? — Itt-ott aztán még fölléptem. Ma úgy mondják, hakniztam. Huszadrangú, szedett-vedett társulattal, alkalmiakkal. Kellett a pénz, nagyon kicsi volt a nyugdíjam. De aztán fölemelték. Ma szép pénzt hoz a postás... De ne higgye, hogy mindenből kiábrándultam. Szeretem az életet. Az enyémet is. Azért, mert az enyém, csakis az enyém volt. Vállalni kötelező !... Nézi az üres korsókat. Űjabb cigarettára gyújt. A söntés lassan kiürül, az utolsó asztalokon már lábbal fölfelé pihennek a székek. Nem mond többet. Amit elmondott, az sem elég semmihez. Nem ismerem ezek után sem. Fölkászálódik, lesimítja kabátjáról a cigarettapernyét. Elindul az ajtó felé. Mosolyogva visszaszól: — Sokat beszéltem, de talán nem is mondtam el semmit. Pedig akartam. Kicsoda maga? Mindegy, elvégre ... Ha akarja, talán majd legközelebb! Itt talál minden este... Köszönöm, hogy meghívott! * * * Bartha Gerzsont később már nem találtam. Mondják, egy hóviharos téli estén infarktusban halt meg. A szuterén-kocsma melletti utcán leltek rá a járókelők. Mucsi József Valahai értekezlet Sűrű ködben hadakozom, dárda és kard a fegyverem, szúrok, vágok gőzerővel, és a semmit, csak azt verem. Vajmi ritkán zöld bodzabél vagy még zöldebb csip-csup akad, de hogy mi volt, ki tudja már! Csak a ködnek kékje maradt.
