Békés Megyei Népújság, 1978. november (33. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-12 / 267. szám
1978. november 12., vasárnap KULTURÁLIS MELLÉKLET Látogatóban Tóth Lászlónál, Darvas József egykori tanítójánál Tóth László (jobbról) lapunk orosházi Köröstáj-napján Fotó: Gál Edit Párzsa János: Tóparti ház Ménesi György Husziták ...Tábor városában nincsen „enyém” és „tied”, hanem minden közös... (Chronica Laurentii) Büdös lettünk jobb köröknek — bocsáss meg a bűnösöknek. Rázza rongyát, ingyen kosztol — szabadíts meg a gonosztól. Güzü papja mind megszállott — jöjjön el a te országod. Égjen a kép, a faragott — legyen meg az akaratod. Feléd tekint a zetoros — feléd Miliő és Jeromos. Az imával sose érd be — vígy minket a kísértésbe! Érik a szőlő mustol a tekerő ßorto Kálmán A Janus-arcú Arcának szebbik felével rád mosolyog, nyájasan a vállad is megveregeti. Dicshimnuszt zeng rólad, szája virágot szór, s nem veszed észre: hátad mögött bemocskol, sírodat ássa, kígyószájával százezer átkot sziszeg, s legszívesebben letiporna a sárba. à — Laci bácsi nyolcvannegyedik évében jár. Orosházán született; 1913-ban, hatvanöt éve végezte el a tanítóképzőt, majd szülőhelyén kezdte meg pályáját. Azóta is itt lakik. Az évtizedek folyamán számos tanítványa közül a legnevesebb Darvas József, aki a népi írók csoportjának vezető baloldali tagja volt. Dartms negyvenéves írói-politikusi-közéleti tevékenysége már a felszabadulás előtt jelentőssé vált, később fontos tisztségeket viselt, 1947-től 1956-ig miniszter is volt. Két tucat könyvet írt, kiemelkedő munkásságáért sok kitüntetést kapott, többek között két Kossuth-díjat és a Munka Vörös Zászló Érdemrendjét. Nemcsak ránk, Békés megyeiekre, hanem az egész magyarságra nagy szellemi örökséget hagyott. Regényeiben, egyéb írásaiban gyakran olvashatunk Laci bácsiról, „jóságos tanító”- járól, aki elindította a „szeptemberi úton". — Az 1922/23-as tanévben kerültem az ún. meszeskis- közi iskolába, hogy az ötödik osztályt tanítsam. Ide elsősorban azok a szegény gyerekek jártak, akik a hat elemi elvégzésével befejezték iskolai tanulmányaikat. Ebben az osztályban tanult Jóska is. Elvégezte volna a hat elemit, aztán mint a 'többi hasonló sorsú gyerek, ő is megkezdte volna a ese- íédéletet. — Mégsem lett belőle cseléd, hanem az ötödik elemi elvégzése után beiratkozhatott a felemelkedést jelentő polgári iskolába. Azt már tőle tudjuk, hogy Laci bácsi sokat tett ennek érdekében. Kettőjük kapcsolatának kezdeti szakaszáról tessék beszélni. — Az elsp feleletek után láttam, hogy Jóska önállóan gondolkodó, társai közül szellemileg kimagasló, minden tantárgy iránt rendkívüli érdeklődést tanúsító gyerek. Mindjárt egy feladattal bíztam meg. Hogy feleltetni, valamint az új anyagrészekkel haladni is tudjak, időm kímélése céljából bevezettem a cenzori rendszert. A hat padsor mindegyikéből kiválasztottam egy-egy tanulót, hogy minden óra előtt ellenőrizzék a házi feladatokat. Ha valaki nem csinálta meg, vagy nem értette az előző nap tanultakat, jelentették a cenzoroknak. A hat cenzor fölé neveztem ki Jóskát fő- cenzornak. Napi munkája volt a cenzorok beszámoltatása, írásbeli feladataik ellenőrzése, aztán órák előtt rendszeresen tájékoztatott engem. Ügy adódott, hogy egyszer, még a téli szünet előtt Jóska beteg lett, és elmentem hozzájuk, a faluszélre, látogatóba Akkor ismertem meg a családot, beszélgettem idősödő édesanyjával. Ahogy teltek a hetek, úgy fogam- zott meg bennem a gondolat, hogy ezt a tehetséges gyereket valami módon taníttatni kell. Apja meghalt a szerb fronton, bátyjai cselédek voltak. A körülmények ismeretében nagyon kevés lehetőséget láttam a továbbtanulásra, de én akkor fiatal és ambiciózus voltam. A családjánál tett látogatásból, utcai találkozásokból az lett, hogy anyját, Dumitrás nénit megkértem, jöjjön el hozzánk is és segítsen feleségemnek a takarításban, mosásban, vasalásban, egyéb ház körüli munkákban. Ettől kezdve Jóska is gyakran jött haza velem a tanítás után. Miután így közelebb kerültünk egymáshoz, időnként megpengettem az anyjának, hogy ez a gyerek olyan jó képességű, kár lenne érte, ha elkallódna. Taníttatni kellene. Ilyen még nem volt az ő családjukban, kilátástalan sorsuk miatt nem is gondolhattak erre. Valahogy lassan, de nagyon lassan megbarátkozott a gondolattal, leküzdötte a családon belül is jelentkező nagy ellenállást, így aztán átírattuk a polgáriba. — Darvas mindig osztályelsőként végezte el a polgári iskolát. Mi indította Laci bácsit arra, hogy ezután ismét előálljon, s tanítóképzőbe írassa? — A rokon sors hozott össze bennünket. Húsz év előtti önmagam jutott mindig eszembe. Tizenegy éves voltam, mikor szegény szüleim kilenc- és ötéves testvéreimmel itthon hagytak bennünket, Amerikába mentek szerencsét próbálni. Hárman háromfelé kerültünk, teljesen elszakítva egymástól különböző nevelőszülőknél laktunk. Én Tóth Sándor nagybátyámhoz, a jónevű orosházi lakatosmesterhez jutottam először, aki iparost akart nevelni belőlem és hagyta, hogy elvégezzem a polgári iskolát. Tőlük Nagyszénásra kerültem egy másik rokonomhoz, aki azt szerette volna, ha én is az ő szakmáját, a hentes és mészárosságot folytatom. Mikor odakerültem, vett hetven birkát, és reggel négytől este tízig ezeket legeltettem. Sokat gondolkodtam a jövő- mön, mert láttam, hogy velem nem törődik senki. Nehéz helyzetemben elszöktem Nagy Lajos, volt polgári iskolai igazgatómhoz, aki rövid idő alatt elintézte — bár a tanév elkezdődött —, hogy felvegyenek a tanítóképzőbe. Egész éjszakai gyaloglás után elnyűtt ruhámban, mezítlábason, azzal az öt koronával érkeztem meg Szarvasra, amit rokonom utánam hajított „végkielégítésként”, mielőtt elzavart házától. Így indultam én 1909-ben. Tudtam azt, milyen nehéz apa nélkül felnőni. Igen sokszor megalázó helyzetbe kerültem szegénységem miatt addig, amíg megkaptam a diplomámat, és első fizetésemből az első öltönyömet megvehettem. Ilyen „előélet” után úgy éreztem, itt az idő, most nekem kell segítenem egy fiatal tehetség elindításában. Felvételi kérvényeket küldtem Szarvasra, Sopronba, Miskolcra, Kiskunfélegyházára, a tanítóképzőkbe, míg végül az utóbbi adott a legkedvezőbb választ, így Jóska idekerült. Az indulatok ismét magasra csaptak a családban — erről többször is írt könyveiben —, mert így egy kereső kiesett, és természetesen anyagi áldozatot is jelentett a hozzátartozóknak. Az elmérgesedő helyzetet tompítandó, felajánlottam, hogy én magam anyagilag is segítséget nyújtanék. Bár Jóska, mint félárva, később mint jeles tanuló kedvezményeket kapott a tandíjak és az internátusi díjak fizetésénél, de további pénzek kellettek a taníttatásához. Hosz- szú évekig havi 16 pengőket gyűjtöttem és küldtem neki. (Hogy ennyit, azt a megmaradt postai feladóvevényékből tudom.) Az én két pengőmön kívül havonta még hét tanítótársamat, vagy egyéb ismerősömet kellett megnyernem két-két pengő fizetésére. Ez nem mindig ment simán, sokszor kellett kiegészítgetnem a pénzt. Valahogy ezt sohasem bántam, bár nekünk, a „nemzet napszámosainak” mindig kevés anyagi jutott, életkörülményeinkben a gazdasági válság is éreztette hatását, meg ekkoriban már én is kétgyermekes családapa voltam. Ezt a támogatást jó tanulással hálálta meg Jóska, minden haza jövetelekor meglátogatott, levelekben tájékoztatott előmeneteléről. Hozzám intézett írásaiból néhány megmaradt, az Üj Auróra című folyóiratban Beck Zoltán közölte is ezeket, nemrég átadtam a hamarosan megnyíló Darvas-emlékháznak. — A Kortárs 1972. februári számában a 60. évét betöltő Darvas József a vele készített interjúban ezt mondja íróvá válásának egyik fontos mozzanatáról: „Tizennégy vagy tizenöt éves lehettem, amikor pártfogó tanítóm egyetemista rokona a kezembe adta Ady Vér és arany című kötetét. Hazavittem, bezárkóztam a tiszta szobába, s egyetlen lélegzetre végigolvastam. A földes szoba eltűnt, végtelenné tágult, valami démonikus erő röpített, s úgy éreztem: elvesztem." Ki volt ez az egyetemista rokon? — Ez a rokon feleségem legfiatalabb öccse, a gyulai származású Dévényi (Dé- musz) Endre, aki jogász lett. Akkoriban maga is verselge- tett, talán két kötete meg is jelent, a felszabadulás után pedig egy vaskos, tűzoltással foglalkozó szakkönyvet írt. Mint egy nyolcgyermekes félárva iparos család gyermeke gyakran töltötte nálunk, legidősebb nénjénél a nyarak egy részét, így találkozhatott vele Darvas. — Dumitrás Józsefből Darvas József lett. A név megváltoztatásának körülményeire emlékszik Laci bácsi? — Pontosan nem tudom mikor, talán harmadik év karácsonyi szünetében említette Jóska, felhívás érkezett a tanítóképzőbe, hogy az idegen vezetéknevű hallgatók magyarosítsanak. Miután őt is foglalkoztatta a gondolat, tanácsot kért, mire változtassa a nevét. Mondtam neki i-re, vagy y-ra végződő nevet ne válasszon, az nagyon feltűnő. Azt hiszem három D-betűvel kezdődő nevet hagytunk meg végül, közte a Darvast is. Ez annyira megtetszett neki, úgy emlékszem csak ezt az egyet adta be engedélyezésre. — Darvas 1932-ben befejezte a kiskunfélegyházi tanítóképzőt és Orosházán nem választották meg tanítónak. Mi ennek a rövid története? — Egyik beszélgetésünkkor előadta Darvas, hogy ha végez, megpályázna itt az egyháznál egy evangélikus tanítói állást. Ügy is lett. Közben az „Üj bibliát írok” c. végül kiadatlan verses- könyve körüli viták, s az, hogy baloldali nézetei miatt már Félegyházán is kérdőre fogták, nem segítettek ügyének. Hiába látogatta a presbitérium és a képviselőtestület tagjait, hiába kapott viszonylag sok szavazatot, nem tudott győzni. Elterjedt róla, hogy erősen baloldali beállítottságú, benne van valami politikai szervezkedésben is, így aztán bármennyire is tehetségesnek tartották, nem választották meg egyházi tanítónak. Ezután még megköszönte nekem a sokéves támogatást, hogy apja helyett apja voltam, majd hamarosan felment Pestre. — Hogyan alakult további kapcsolatuk? — Körülbelül három-négy évig elkerült, nem látogatott meg. Ebben jelentős része volt annak is, hogy 1934-ben megjelentette a Fekete kenyér című könyvét, mellyel újabb bonyodalmakat okozott Orosházán. Voltak olyanok, akik az írásban magukra ismertek és becsületsértésért fel akarták jelenteni. Egykét embert még én beszéltem le erről. Aztán egyszer csak eljött hozzám a Hajnal utcai iskolához. Elmondta, hogy a költő Bakó Józseffel, a monori tanyákon tanító kartársammal beszélgetett és rádöbbent arra, nem lehet ennyire hálátlan velem szemben. Éreztem és láttam is rajta, ezek nem üres szavak voltak. — A felszabadulás után ta- találkoztak-e még? — Ritkán, de azért találkoztunk. Ügy 1948. táján, mikor már építésügyi miniszter volt, én vezettem fel egy küldöttséget hozzá, segítsen bennünket, hogy régi iskolájára — ahol őt is tanítottam — emeletet építsünk. A miniszter Darvas olyan kitüntető szívélyességgel fogadott, ami mindig emlékezetes marad számomra. Egy egész délelőtt küldöttségünkkel foglalkozott, minden más dolgát félretéve, pedig az újságokból, rádióból tudtuk, hogy ekkoriban a háború után az építésügyi miniszteri tárca kulcspozíció volt. Rengeteg munka hárult rá. Az emberek — nemcsak az orosháziak, hanem az egész országból — valahogy olyan „intézménynek” tekintették, akihez egyéni gondjaik, bajaik orvoslásáért is bátran fordulhattak. Gyakran tartott előadásokat, beszédeket mindenütt, sokan tőle várták az eligazító szót. — 1971 augusztusában a televízióban is szerepelt Laci bácsi a „Szülőföldem Orosháza” című műsorban. — Valaki felkeresett a TV-től, hogy lesz egy film Orosházáról, s Darvas, mint a város szülötte mutatja be szülőföldjét. Engem is kért, emlékezzem az indulásra. Örömmel vettem részt a munkában, akkor még nem tudtam, hogy utoljára beszéltem vele. Amikor 1973 decemberében meghalt, egy kicsit úgy éreztem, mintha saját fiamat veszítettem volna el. Üzentek a tanácstól is, hogy külön autóbusz megy Pestre a temetésre, menjek én is. Nem mertem vállalni az egész napos utat. Az itthoni ünnepségekre: a Darvas-kollégium, valamint a Darvas-emléktábla avatására öregesen már, de eljutottam. Hát bizony elrepültek az évtizedek. Mostanában sokat beszélgetünk feleségemmel — akivel most augusztusban ünnepeltük hatvanadik házassági évfordulónkat — a régi időkről. Darvas is eszembe jut. Örülök, hogy útjára bocsáthattám és segíthettem egy, a népből jött kiválóságot, aki ott volt az új élet bölcsőjénél és ezt tevékenyen alakította. — További jó egészséget kívánunk, köszönjük a beszélgetést. Koszorús Oszkár
