Békés Megyei Népújság, 1978. november (33. évfolyam, 258-282. szám)

1978-11-12 / 267. szám

1918. november 12., vasárnap Kurucz Gyula: Kacsókám Párzsa János: Laci bácsi Végigvezették a hatalmas boltíves bejárat alatt. A mentős lazán fogta a karját, de érezte: ha megugrana, rögtön bilinccsé szorulnának az ujjai. Az átjáró jobb ol- 'dalán portásfülke, baloldalt a falnak támasztva egy ro­zoga bicikli. Jobbra fordultak, nem mentek fel a hatalmas lép­csősoron; megálltak a málló vakolatú, dohos folyosón egy rozoga fehér ajtó előtt. Káp- rázó szemmel olvasta: FEL­VÉTEL. A sofőr a szomszé­dos ajtóhoz lépett, kopogta­tott. Most egyedül van a mentőssel, talán menekül­hetne, gondolta, de -remegő térde, háborgó gyomra, kába feje eltanácsolta a kísértés­től. Az állomáson már meg­tapasztalta a mentős karja erejét. Még egy farba rúgást is kapott, amiért nem akart beszállni a kocsiba, azóta is sajog a tompora. A sofőr visszalépett — alig látta az arcát szikrát hányó szemével. Megroggyant. — Nyugi! — mordult rá a mentős ég karjába markolt vaskezével. Vártak. Elért hozzá a sok-sok mállott va­kolat, a dohos szag. Nem ér­tette: hová hozták a tiszta, csempézett folyosók, a hófe­hér mosdók és szobák után. Börtön csak nem lehet, hi­szen nyitva a kapu. Hirtelen kinyílt az ajtó, alacsony, hullámos, fekete hajú, fehér köpenyes lépett ki, mögötte szőke, magas nő és szikár, bajuszos férfi — mosolyogtak. Az alacsony fiatalabb ná­la, a másik kettő még fiata­labb. Bámulják. A sliccéhez kapna, de szorítják a karját. A hullámos hajú kulcsot vesz elő, kinyikorgatja a megvete­medett ajtót — ez lehet a főorvos, ettől kell félni, bár a másik kettő is lesi, egy­szerre majd ráveti^ magu­kat a kérdéseikkel, talán le is vetkőztetik. Az orvos papírok között matat, az erős karok belökik — bárcsak ő is olyan erős lehetne, mint otthon, egy rántással lerázná magáról a sötétkékeket! Bezárul mö­götte az ajtó — fogoly. Áll bizonytalanul, a rosszullét elnyomja az italt. Mindenki hallgat. A főorvos kinyit egy köny­vet, felnéz. A sofőr megszólal: — Doktor úr kérem, a vá­rosi állomáson a járőr adta át nekünk. Megtalálták nála a zárójelentést. A sínek mel­lett a földre vetette magát és üvöltözött. — Sínek mellett? — Igen. Dilis ez, nem ön­gyilkos. — Papírok? A sofőr előkotorja zsebéből az ő személyijét, a pénztár­cáját, amit elszedtek tőle. Az orvos elveszi, belenéz, olvas. Csend. A két fehér leplezet­lenül mustrálja a túlsó vég­ről. Sutyorognak. Mögötte a két sötétkék. Középen a fő­orvos megbillen, a magas pultnak támaszkodik. Végre felnéz. — Szóval ma bocsátották el? Ma hát, mit mondjon, úgy­is látja. Csak tudná, mit mű­veltek vele két hétig, hogy összement, mint a Samu nadrágja. Hátulról megbö­kik, odanéz a mentős köve­telő képébe. — Na?! — Mit na? — megpördül vele a világ a fejfordítástól. — Válaszolni! — Ja? Máma, hát igen. — Kacsó Jánosnak hívják? — Igen, annak. Küszködik az egyensúlyá­ért, megint felfelé törekszik a gyomra. Fogadkozik, hogy nem néz hátra többé. Az orvos vigyorog: — Na, Kacsókám, hát hol volt maga két hétig? Hol lett volna? Nem lát a főorvos? Vagy ez is csel? Megpróbál egyenesen állni, összeszorítja a sarkát. Csak el ne essen. . — Kórházban. — Bizony Kacsó, csak nem akármilyen kórházban, ha­nem idegosztályon. Igaz? Bólint. Hiába, ezek min­dent tudnak, egy banda, ne­kik könnyű. — Aztán miért került ideg­osztályra, Kacsó? — Mert beteg voltam. — Na látja. Az orvos megint furcsán nevet. Ezekről sohsem lehet tudni, megmondta a géplaka­tos Elek: ez mind ravasz, dörzsölt népség. — Magát ma délben elbo­csátották. Mit mondtak ma­gának, Kacsókám? — Hát, hogy hazamehetek. — Mást nem mondtak?! Megvonja a vállát: hát hogy meggyógyultam. Hiába tanított az a hülye Elek, meg az osztálybeliek. Valamit biz­tosan eltitkoltak, hiszen Elek fél évet is kibírt kezelésen. — Azt nem mondták, hogy ne igyon?! — keményedik meg hirtelen a főorvos hang­ja. Tényleg mondták, a fene belé, de hát az asszony is mondja, mindenki minden­kinek mondja, csak úgy. — Nem is ittam. — Mennyit? — Egy korsó sört. Már harapná a nyelvét: beugratott a kurafi, ezek azért tanultak, hogy lépre csaljanak. Csak ne szédülnék ennyire, hogy résen lehetnék. — Szóval egy korsó sört meg egy fél rumot. — Hányszor? — Egyszer. Bizonyisten! Az alacsony gúnyosan né­zi, a másik kettő mögötte vi­hog — nincs mese, gyónni kell. — Szóval én egyszer, meg a haverom visszahívott. — Hány haverja? — Kettő. Bizony isten, ket­tő. Négyen voltak, de most már nem enged. Kettő és kész. — Maga Seduxenre ivott, jóember! Mit gondol, miért mondták az idegosztályon, hogy ne igyon?! — Én beteg vagyok, főor­vos úr, engem túl korán en­gedtek ki! Nem volt igazsá­gos! — Jól van, Kacsó, ide jó helyre került. Mi majd meg­gyógyítjuk úgy, hogy soha többé nem lesz beteg. A vér megfagy az ereiben, olyan képpel nevet rá az or­vos. A két köpenyes arca há­tul elkomorul. Nagyon fél. — Marad — hallja a főor­vos hangját. ,A sofőr előlép, odanyújt egy papírt aláírásra, az or­vos pecsétel, aztán megnyom egy gombot. A két mentős elmegy, de benne a meg­könnyebbülés helyett csak nő a szorongás: itt hagyták, egyedül, már a farba rúgás is jobb lenne. A nő szomorú­kíváncsi tekintete se vigasz­talja, mert a köpenyesek mind ellene vannak. Nem szűnik lábából a remegés, ereiben püföl a vér, fejében körbe szaladgál minden. Mi­féle gombot nyomhatott meg az orvos? Irkái, hangosan szuszog maga elé, ránevet a másik kettőre. Mit adhattak a kórházban, hogy így ki­ment belőle az erő? Ordítani kezdett a hazafelé tartó vo­nat lépcsőjénél, okádott, de ahogy meglátta a két zsarut, tudta: földre kell vetnie ma­gát, nehogy börtönbe vigyék. Hátha visszajut az idegosz­tályra egy hétre, tíz napra, míg a főagronómus kiszedi a biztosítóból a pénzt a viha­rért, a húszholdas almás bot­tal levert gyümölcseiért. Mi­ért kellett neki a kocsmában pofázni, hogy ő is verte az almát, miért mondta el az asszonynak, miért veszett össze vele, mikor tudja, hogy a főagronómus rég feni a fo­gát az ő takaros feleségére?! Kopognak — majdnem ösz- szeesik a félelemtől: megint egy főorvos? Hátrafordul — meglódul a gyomra —, egy hatalmas, marcona ápoló lép be, az is vigyorog, köszön, összefonja henteskarjait, és mögötte az ajtófélfának tá­maszkodik. A főorvos felegyenesedik, meginog, a pult után nyúl — ennyire káprázna a szeme? — aztán elindul felé: — Vesse le a cipőjét, Ka­csókám ! Fél lábon áll, mielőtt elvá­gódna, két hatalmas kar el­kapja, felpillant — a szigorú tekintettől még szorgalma­sabban rángatja lefelé a láb­belijét. Lyukas zokniban áll a kőpadlón, szégyelli magát. — Kezeket előre feltartani, szemet becsukni, indulás fe­lém ! Engedelmesen csinálja, át­les pillái résén. Az idegosz­tályon megtanították, hogy sohse azt csinálja, amit vár­nak tőle, de most úgy szé­dül, hogy akár nyitott szem­mel is a falnak menne. Ne­kiesik a szekrénynek. Röhög­nek rajta — egy pillanatra elönti a düh, de nem ugrik nekik. Vissza akar kerülni az idegosztályra. Elek elmagya­rázta: nincs abban semmi, azokról nem mondják, hogy hülye, meg flepnis. Elek is így pihen minden hajtós idő­szakban, tudomásul vették róla, és még örülnek is a pesti géplakatosnak. — Vissza! Ügy mégzavarodik, hogy fel sem tűnik neki; ezúttal ellenkező irányba viszi a szédülés. Az ápoló megfogja, kinyithatja a szemét. Megint szemben áll a fehérekkel. Az orvos odajön, leülteti, előveszi a kis kalapácsot. Megkönnyebbül: ezt már ját­szották vele. A szobatársai kitanították, hagyja, hadd rúgjon magától a lába. Az orvos közel hajol, üt, a má­sik lábát parancsolja fölülre. Konyakfelhő üti meg az or­rát. Az orvosból árad a szag, vagy őt öntötték le a söntés- ben? Előparancsolják a két ke­zét. összeszedi magát. A kö­penyes megragadja a kör­mét, lefelé feszíti utolsó ujj­percét, elengedi, rémülten homorítja tenyerét. Megint sunyiskodnak vele — gyor­san összezárja az öklét. Ma­gában kuncog: ez az, mindig fordítva! Hiába pöcköli az orvos a körmeit, a homorítás után fvorsan ökölbe feszíti a markát. Az orvos behunyatja a sze­mét, felszólítja: ujjával fog­ja meg az orrát. Nem kapsz rajta, gondolja: bal mutató­ujjával a szemét találja, jobbjával az állát, és örül, hogy három tanúja van a betegségére. De miért olyan komoly hátul az a kettő? Su­tyorognak. Mégis jobb lenne otthon? Hogy nézzen az ap­ja szemébe? És ,a kislánya? Nem, nem megy haza. A főorvos feláll, irkái va­lamit a felütött, nagy lapú könyvbe. — Felveheti a cipőjét — veti oda. Húzgálja a cipőket. Kidob­ják. Vajon az agronómus próbálkozott-e az asszony­nál, amióta odavan? Vajon a kislánya ellene fordul-e, amire hazaér. Haza kell jut­ni. — Kacsókám! — reccsen az orvos hangja. — Tudja, hol van maga? — Nem tudom, főorvos úr! Hol az istenben lehet, ha így fenyegetik? Kiveri a hi­deg veríték. Mégis börtön? Rendőrség? Hogyan kerül ide orvos? Mit csinálhatott az állomáson, amíg olyan rosszul volt? — Kacsókám! — mered rá a konyakszagú. — Maga a bolondok házában van! Felhördül, ökölbe szorul a keze, nem bír szólni, kida­gadnak halántékán az erek. — Kacsókám, maga szökik valami elől, és ha nem gon­dolja meg magát, biz’ isten itt tartom! — Neem! — Dehogynem — mosolyog az orvos. ;— Adok magának két hosszú hosszú napot, hogy elmélkedjen a sorsán, aztán újra találkozunk. Jó? — Nem! Nem! — ordít. — Vigye a zárt osztályra, Béla, szól az orvos. — Rá­csos ágyak közé, a legfino- mabbakho:. hogy észrevegye: milyen választása van. — Megint felé fordul — Kacsó­kám, nehéz az élet, de köny- nyűré tenni is nehéz. Viszlát, cimborám, gondolkozzék. Elszédül a rémülettől: bo­londok háza? Már csak félig érzi a hatalmas ápoló man­csát a hóna alatt, ahogy vé- gighúzza valami hosszú, do­hos folyosón, egyre nehezebb, melegebb, bűzlőbb vidékek felé. Milyen is Tiltakozott, ha filozófus­nak nevezték — mégis óriá­si hatással volt kortársai gondolkodásmódjára, a má­sodik világháború utáni fran­cia értelmiség, mi több, Nyu- gat-Európa világnézetére. Ta­gadta, hogy egzisztencialista — munkássága mégis egyér­telműen az egzisztencialista filozófia irodalmi átírása. A1-- bért Camus. Századunk mű­vészetéről aligha eshet szó nevének és jelentőségének említése nélkül. Kiemelkedő francia regény- és drámaíró, jelentős esszéista. 65 évvel ezelőtt, 1913. november 7-én született, és 18 év telt el, hogy röviddel azután, hogy megkapta az irodalmi Nobel- díjat, 1960-ban autóbaleset áldozata lett. A Közöny, A pestis, A bu­kás, egyedüllét, halál, a lét kiszolgáltatottsága, abszurd mivolta — mindez Camus művészetének jellemzője, s egyben nagyszerűen beleil­leszkedik abba a kapitalista országokban a gazdasági és politikai válságok láttán a harmincas évektől rohamo­san terjedő, „divatos” világ- szemléletbe, amely a polgári értelmiség depressziós körei­ben dívott; kétségtelenül az egyén társadalmi létbizony­talanságából, végső kétségbe­eséséből, és halálfélelméből fakadt, és természetesen Nietzsche és Kierkegaard életfilozófiájára vezethető vissza. Camus nem törölhető a körből, de egyben magasan fölé is emelkedik! A Közöny hőse nem a mindennapi értelemben vett közöny, nemtörődömség pél­dája, hanem azé a nagyon is komolyan gondolkodó és mé­lyen érző emberé, aki kibé­kíthetetlen ellentétben áll környezetével, mivel a jelen­ben és a jelennek él, csakis a pillanat érzéki örömeit hajszolja. így inkább különc­nek nevezhető abban a vi­lágban, amely merev kon­venciók rabjaiból, képmuta­tókból, tetszelgőkből, önma­guknak is hazudókból áll. A pestis nemcsak a fasiz­mus félelmetes terjedésére figyelmeztet, hanem az ab­szurd egyéni sorsokban rejlő veszélyre éppúgy, mint az ember tudatát fenyegető, azt szétroncsoló erőkre. És a jár­vány, a pestis ellen, Camus nézete szerint nem segíthet se pap, se forradalmár, csa­kis az orvos. Vagyis: sem ideológia, sem fegyveres harc, hanem egyedül a konk­rét biológiai beavatkozás. A bukás egyrészt a sikeres élet csúcsairól való hirtelen zuhanást, másrészt viszont Ádám és Éva óta az egész emberiség fejlődését szimbo­lizálja. Camus nemet mond kora társadalmára, de igen­nel felel a világnak, az egyén életének, amelyben szerinte — a társadalom milyensége láttán megint csak —egyet­Camus? len egészséges és tiszta öröm az érzéki, hát annak éljünk! Az egzisztencialista filozó­fia nem kerüli meg az egyén társadalmi helyére és szere­pére vonatkozó kérdést, de egyértelműen elutasítja, ta­gadja az egyén történelmi szerepét, változtatási lehető­ségeit és képességeit. Ab­szurdnak, értelmetlennek ki­áltja ki a létet. Ez is egy­fajta filozófia, csak nem a miénk. Reakciós. Az eddigiek Camus-ra is érvényesek. De ha jobban odafigyelünk rá — úgy ér­tem — : a műveire, és nem a róla szóló „besoroló” iro­dalmakra, többet kell felfe­deznünk. Camus nagysága épp abban rejlik, hogy az ilyen idegen, hátráló, ellen­séges társadalomban élő egyént is felszólítja, hogy gondolkodjon, érezzen, sze­ressen és alkosson tudatosan, tehát legyen ember. Camus — bár értelmetlennek tartja a létet — emberi tulajdonsá­gokat, emberi tetteket köve­tel. És valljuk be, nem ne­hezebb és nem nagyobb tett embernek lenni és maradni az embertelenségben ... ? Könnyű a célt látni, ha már amúgy is világosság uralko­dik. Könnyű valami szépet látni, ahol zavartalanul csil­loghat. Camus szerint polgári tár­sadalomban élő kortársának léte abszurd, értelmetlen, céltalan. Carnus-nak mégis van embereszménye, ideálja, s ez Sziszüphosz, az az em­ber, aki — bár tudja, hogy célját sosem érheti el, mégis (talán azért is'?!) — él, sze­ret és dolgozik. Teszi azt, amit tennie kell, amit embe­ri mivolta diktál. Tudja, hogy látszata nincs, mégsem adja fel, s így tettével önmagát valósítja meg; ha úgy tet­szik, egyfajta szabadságot vív ki önmagának, legyőzve ellenségét, a környezetet, a társadalmat . Camus ismerte a fájdalmat, a nélkülözést, a betegséget, mégis tudott és akart élni. Közel álltak hozzá a szenve­dők és lázongok. Akceptálta a történelmet, de nem látta a konkrét, aktuális kivezető utat. Mégis részt vett az an­tifasiszta ellenállásban, ille­gális publikációt folytatott a megszállt Franciaországban. Szó sincs művészetében tár­sadalmi bajok elleni gyógy­írról, az ellentmondások or-. voslásáról, meg a többi egyébként agyonszajkózott, lövészetekkel szemben állí­tott kritériumokról. Jelen van viszont az a határozott felszólítás, hogy „ember légy!” és „maradj meg em­bernek!”. Ez Camus egzisz­tencializmusának lényege. És mi többet várunk el az iro­dalomtól'? Nem tesz elég sokat, ha ennyit tesz? , Érdemes lesz újra leemelni : a könyvespolcról. Niedzielsky Katalin

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom