Békés Megyei Népújság, 1978. október (33. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-08 / 238. szám
1978. október 8., vasárnap o Péntek Imre: Szevasz, te csillagközi lény! Valkó befordult az ismerős utcába, és nyomban elfogta a szorongás. A tűzoltók most is ott könyököltek a kapun — szép őszi délután volt —, mint mindig, nézték, hogy vonul Valkó meglátogatni azt a „szegény gyereket”. Biztos még a naptárban is megjelölik, amikor itt járok — gondolta kajánul —, sőt, értekezleten napirendi pont lehet: Ez a Valkó, kérem, nem törődik a gyerekével, már több mint egy hónapja nem láttuk ... Na, persze, igaz, ezek a kuksolok úgy nézték végig innét, a kapuból a házasságát, mint valami színielőadást. Elköltözéseit, vissza- hurcolkodásait. S egyszer — ezt a megaláztatást — teletömött táskája lefordul a bicikliről, ott előttük. Ketten is odasiettek, hogy segítsenek neki újból felpakolni. — Jó estét — köszönt el tőlük Valkó —, köszönöm, tette hozzá kelletlenül. Hátra sem fordulva tolta — akkor éppen az anyjához — a rossz biciklit, a két kormányon dugig tömött sportszatyrokkal. Most már ném. vonják kérdőre, nem vallatják, mint régen, ha elfelejt köszönni az ismerősöknek. Az anyósa gondosan számon- tartotta kihagyásait, és családi tanács előtt leszedte róla a keresztvizet: — Mit hallok már megint? A Szőke néni, a Babi néni, a Teri néni, a Jóska bácsi... Szégyent hozol ránk! Ez a te intelligenciád? Mindig az intelligenciájával gyűlt meg a baja. Pont neki! Kész, vége ezeknek az időknek. S a röhej az, hogy azóta kedvet kapott a kö- szöngetésre. Jó hangosan, látványosan üdvözöl mindenkit. „Hát igen, a régi szép idők ... Amikor még idejártam... haza!” A háta is beleborsózott ebbe a „hazába”. Két év tökéletesen elég volt ahhoz, hogy az ellenszenv kölcsönös utálattá, majd gyűlöletté sűrűsödjön. — „Apó- séknál lakni...” — szokta mondani a barátainak, ha szóba került az otthoni helyzet. — „Ez egy büntetőjogi kifejezés”. Az artézi kút szürkére mázolva ott állt az út túlsó felén a „házukkal” szemben. Mennyit pancsoltak itt kettesben a fiával: a hosszú kószálások után itt mosták le a gumicsizmájukat, Lacié kis piros volt, az övé meg nagy fekete. Azaz, hogy az apósáé. A szobafestőé, akinek mindene volt, sőt mindenből kettő — bebiztosítva magát szükség esetére. A krumplit is ott szokták mosni, meg a salátát a vasárnapi ebédhez; Lacika boldogan tocsogott a tócsában; s aztán az első erőpróba, amikor sikerült lenyomni a kút kallantyúját, és fröcskölve zúdult ki a víz a csövön ... — Mi ketten, férfiak — szokta mondani a fiának Valkó — mi tudjuk, mi megcsináljuk... Játszottak, ha kellett, ha nem: „Mi férfiak, majd mi megmutatjuk ...” Az orvosnál, ha Lacika félt az oltástól: „Mi férfiak, nem sírunk” — és Lacika elhallgatott, ha elesett, és vérző térddel rohant be a konyhába, s persze bőgve — a „Mi férfiak” — rögtön segített... Ha az anyósa főzőkanállal sem tudta evésre bírni unokáját, Valkó csak annyit mondott: — Mi férfiak, ha akarjuk, megesszük az egész világot! — és Lacika máris versenyt evett az apjával. — Apás gyerek. Bele van bolondulva az apjába, le sem lehet vakarni róla — dicsekedett a felesége, kis vörös hajú nő. A fürdőszoba polcáról soha sem fogyott ki a Zauberton. Valkó útközben előre érezte a keserűséget, amit a gyerek ragaszkodása ébreszt benne. Már félt is ettől az érzéstől, felkavarta, tehetetlenné nyomorította. Ahogy a vaskos, piszkos körmű ujjak a kezébe kapaszkodtak, és a megszokott mondat: Apu, hová megyünk? — hát arról jobb nem beszélni, ölni tudott volna. S csak mentek, egymásba fogódzva, mintha még mindig ... tartana. Az apja meg a fia. Fél éve, amióta átköltözött egy másik városba, ritkábbak lettek a látogatásai. Lelkiismeretfurdalása volt amiatt a nő miatt is, aki mostanában feltűnt az életében. Mert az idejét ő kötötte le, ő szabta meg, mikor ér rá. Nem úgy, hogy nem engedte el; úgy magához szoktatta, mint egy magatehetetlen csecsemőt. S Valkó már csak az ő áramában érezte magát jól, s ha el kellett utaznia, úgy ment’, mint akit amputálni visznek. De tudta, várja a fia. S mégis, amikor itt van, legszívesebben elfutna, minél messzebb, Valami olyan vidékre, ahol minden kezdődhetne elölről. — S lehet, hogy megint idejutnék — gondolta keserűen, s nyelte a nyálát. Na, meg a meséi! Amivel teljesen megbolondította a kiskrapekot. — Ezzel édesgeted magadhoz, mi? — mondta olykor Zsuzsa, ha belehallgatott — Azt hiszed, ezzel minden el van intézve? Egyszer egy hónapban eljövünk, mesélünk valami marhaságot, aztán kész. Ebből áll a te gyermeknevelésed. Te ... aztán igazi apa vagy! Te aztán megmutatod, hogyan kell nevelni... Valkó meg csak mesélt, ott a konyhaasztal mellett, s a fia könyökölve figyelte, kissé kinyílt szájjal. — Hé, csukd be a szádat — kiabált rá Zsuzsa —, belerepül egy légy! ç Csak azért, hogy ő is be- léavatkozzék, hogy anyaságával — mint valami sikeres idomár — rombolja le a kisfiú tiszteletét, amit az apja iránt nem bírt titkolni, pedig tudta, hogy ez neki rossz. — Élt egyszer a nagy kerek erdő kellős közepén két kis vaddisznó ... — A Röfi, meg a Döfi — szólt közbe Laci —, meg Trombi, a kiselefánt — és a hangjában annyi érdeklődés rezdült, hogy Zsuzsában is megmoccant valami. — Már megint ezt a hülyeséget szeded elő... — Anyu, te menj ki, így nem lehet mesélni — kiabált rá a fia, és levágta a fejét az asztalra, a karjai közé. Rendszerint ő győzött, mert Zsuzsa imádta a gyereket, s hagyta őket kettesben. De egy idő óta Valkó észrevette, hogy a meséit kinőtte a fia. Egy másodikos fiúnak már nem illett a kis vaddisznóról, Hentes Henrikről, meg Mócsing Máriáról mesélni. Valami mást kellene kitalálni, de most úgy cipelte a fejét, mint egy sötét lámpabúrát. Pedig valamit elő kell kaparnia; nem mondhat le arról a varázsos világról, amit egyedül ő épített a képzeletével, ahol igazán otthonosan mozgott. Itt ő volt az erősebb, az ő törvényei szerint éltek emberek és állatok — mintegy feje tetején állva minden, a megszokott- ság cáfolatául. Furcsa elégtételt szerzett neki, hogy a fia szívesen jött vele ebbe az elvarázsolt birodalomba. Bent a konyhában, a rossz dikó keménységű heverőn délutáni álmát aludta Csö- gei, volt apósa. Csak úgy ruhástul ledőlt, s amikor Valkó benyitott — rögtön felébredt. — Bent van a fia, már várta magát. Lacika az anyjával nézte a tévét. — Gyere apu, mese van — fészkelődött az anyja mellől a kis srác. „Hát le sem tagadhatnám, úgy hasonlít rám — gondolta Valkó. — Legalább az anyjára ütött volna .. — Inkább sétáljunk egyet — szólt hangosan —, van egy új mesém, meglátod milyen frankó. — Anyu, elmehetek apuval? — ölelte át hízelegve az anyja nyakát a gyerek. „Erre tanítják, alakoskodásra, nyálas szeretetre — kesergett magában — nincs egy őszinte mozdulat itt... ezek között. És mégis az én fiam.” — Hova akarod vinni megint? — húzogatta a selyempongyolát magán Zsuzsa, és megrázta a bronzos- ra festett rövid haját. Feltűnően nőies ■ volt, ápolt, mintha vissza akarta volna csábítani elszökött emberét. S csendesen szólt, szenvedve, őszintének hatott a viselkedése. „Késő, kedvesem — gondolta Valkó — és ez már egy halott ügy. Mi már nem zaklatjuk többé az anyakönyvvezetőt.” — Sétálunk egyet, nincs sok időm — gyújtott rá. — Hol a hamutartó? — Rendben, de vacsorára gyertek vissza. Beszélni akarok veled — tette hozzá Zsuzsa, és ő is cigaretta után nyúlt. Valkó megkínálta az övéből. — Mi az, már nem a Portit szívod? Tényleg, beszélnünk kell, ennyit igazán kérhetek. A gyerekről. „Persze — gúnyolódott magában Valkó. — Meg a magányos éjszakákról... Meg a kirúgott szeretőkről ...” — Jó — mondta, és leverte a hamut. Az utcán Lacika rögtön nekiesett. — Az új mesét mondod? Miről szól? — Hát... olyan lényekről, akik ... szóval, akik távoli csillagokról jöttek a földre. — Miért jöttek? Az ismerősök mind ott Hunya Márta Feljegyzés Kellesz nekem. Csak el ne feledjem! Feljegyzem, hisz oly bolond vagyok. Néha magamat is elvesztem, akár egy ernygőt, bérletet, s az elmúlt tavaszt. Póka György: Ház ácsorogtak az utcai kapukban, az ablakokban, nézték őket. Nézték: a „szegény gyereket”. — Meséld már! — rázta a kezét a kisfia. — Miért hagytad abba? — Most valahogy nem megy... — mentegetőzött Valkó. — Tudod ezeknek a lényeknek van egy víz alatti városuk és ott laknak. Megoperálták magukat, ko- poltyút ültettek az oldalukba — úgy úsznak, mint a halak. S van közöttük egy férfi, akit Ozónak hívnak. S amikor lezuhantak az űrhajóval, nagyon szomorú volt, mert abban a másik csillagrendszerben hagyta a fiát, akit nagyon szeretett. — Ügy, mint te engem? — kérdezte a kisfiú. — Igen — sietett a válaszai Valkó. — öt meg Rónak hívják, de ez csak olyan fordítás, mert az ő nyelvük teljesen más, mint a miénk. — És te tudsz velük beszélni ? — Persze. Mert elárulok neked valamit, de ez óriási titok. Ne mondd meg senkinek, anyádnak sem, mert abból szörnyű kalamajka támad. — Becs’ szó — mondta komolyan a fia.— Én is közülük való vagyok. A csillagközi emberek közül. — Neked nincs kopoltyúd — vágta rá Lacika. — Hiszen láttalak meztelenül. — Mert benőtt már. Majd egyszer elmegyek, és újra megoperálnak. A kocsmában két kólát iszogattak. — Lehet, hogy mentesítő űrhajót küldenek értünk. S akkor... , visszarepülünk. Eljössz vélem? — Nem te vagy az, akiről meséltél. Annak már van egy fia. — Nem baj — mondta Valkó, és elnyomta ízetlen cigarettáját —, majd lesz neki kettő. Egy Ró és egy Laci. A csillagközi nyelvre is megtanít. Elvégre a testvéred. Visszafelé már néptelen volt az ismerős utca, kéken vilióztak az ablakok az alkonyaiban a televízió képernyőjétől. Csak a tűzoltók tartottak ügyeletet a betonlábas kapunál. Igaz, kevesebben már, mint délután. — Na jó, kisfiam — búcsúzott a kútnál Valkó —, sietnem kell, megy a buszom. Szevasz. Megpuszilta a gyerek puha, meleg arcát. A fia sietett befelé, kezdődött a tévében valami film, az anyja is mondta, a dzsungelról szól, meg az orvosról, aki mindig meggyógyította az állatokat. — Mi az, köszönni már nem tudsz? — mordult utána Valkó. — Szevasz, te csillagközi lény! kiabált a fiú az udvar sötétjéből. Verasztó Antal Emlékek, esték, hajnalok (Feleségemnek) Szobánk egén, az üvegbezárt fények alatt egy estén, emlékké bomlottak az évek. Míg szívemben figyeltem, hogy a csend utánam matat Te szemedben büszkén, parázzsá érve hordoztad a nyarat újra arcunk közé lobbant a régi rőzseláng fénye — ott ültünk a bogárhalálú csendben — míg mögénk nem lopakodott az este. Én akkor álmot láttam, melyben arcodhoz bújtak a fázós csillagok azóta minden ébredés után Te vársz rám, s a szemedben derengő hajnalok. Póka György: Utca
