Békés Megyei Népújság, 1978. október (33. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-22 / 250. szám
1978. október 22., vasárnap Barátaink életéből Végig a Fekete-tengeren Budapesten zord ősz van és szeptember 30-a, amikor felsüvöltenek a TU—154- es különrepülőgép hajtóművei, hogy az IBUSZ turistáit Odesszába repítsék. Már a hajnal a repülőtéren ér bennünket, de néhány óra múlva az Alföld, a Kárpátok és a felhők felett napsütésben és mélykék égbolt alatt úszik a hatalmas gépmadár. Az utasok — Körös-vidékiek — egymással, s a különös helyzettel ismerkednek, és ahogy az már lenni szokott, a gyorsan röppenő másfél óra végén egyszercsak milliónyi fénylő gyönggyel fodrozódik alattunk a Fekete-tenger, küldi első, hívó üzeneteit Odessza, a legnagyobb feEmlékmű a „kis föld” szélén tengerparti hősi emlékmű előtt, ahová a szombati esküvők menyasszonyai, vőlegényei érkeznek feldíszített autókon, kezükben virágcsokorral, hogy odategyék azokat a márványobe- liszk talpazatára, hogy megálljának egy komoly pillanatra, aztán nevetve, öröm-szemmel fényképez- tessék magukat a fotográfusokkal, akik alkalmi műtermüket ide hozták. Lépegetünk később a híres Patyomkin-lépcsőn, mely a kikötőhöz vezet, és 1905- ben fegyverek dörögtek itt: Eizenstein filmjében bárki láthatta a véres nap meg- idézését, a lázadó Patyom- kin páncélos ; matrózainak Behajózunk. Nem mondom, hogy senki nem gondol kissé szorongva a biztonságos szárazföldre, ez a hajó azonban, ez az óriás, úszó szálloda, étterem, szalon, bár, night-klub, és amit csak akarunk: álmaink hajója. Az induláskor árbocra kúszó zászlót tekintetünkkel, mint régi ismerőst követjük; a gumiabroncsokkal körülrakott kikötői kalauzhajócs- kát pedig már szakállas tengerjárók bölcsességével szemléljük. Megfeszül a drótkötél: a játékszer-kalauz lassan elhúzza a parttól a 16 ezer tonnást, esteledik közben, három rövidet és egy hosszút villan a világítótorony piros tükre, ahogy elhajózunk mellette fenségesen, hatalmasan. Előttünk a sötétségben végződő tenger, és a félezer kilométeres út Novoroszijszkig, első kikötőhelyünkig. Nem könnyű elmesélni, milyen is az élet egy tengerjáró hajón, úton a nyílt tengeren, ahol — legnagyobb meglepetésemre — tíz-tizenöt sirály kíséri a hajót, távol a parttól, fáradhatatlanul. Néha leülnek a hajócsavarok kavarta habos hullámokra, aztán fel, a magasba újra, és szállnak velünk. Olykor egészen közel, majdnem karnyújtásnyira, fejüket félrefordítják, lesik, nem dob-e ki valami ételdarabkát az a furcsa lény, aki ott áll a korlát mögött, húsz méter magasan a tenger vize felett, és a partokat keresi. Vasárnap délelőtt Szevasz- topol magasságában járhatunk, balra tőlünk a Krím- félsziget, persze, csak sejtés az egész, meg a térkép bizonysága : a Kazahsztán napsütésben és a végtelennek látszó tenger kellős közepén fúrja előre magát kelet felé. Közben a fedélzeti, strand tengervizét is kipróbálják a legfrissebbek, és napozni sem éppen kellemetlen. Délután 4 óra: előttünk történetét. A lépcső fent a Primorszkij bulvárba kapcsolódik, ezen pedig alig száz lépés az Odessza Szálló, ahol első napi ebédünkhöz ülhetünk. A marhasült után még arra is van idő, hogy sétáljunk a szép parkban, és megálljunk Puskin szobra előtt. Délutánra érkezünk a kikötőbe, ott a mi hajónk is, egy hétig a fekete-tengeri otthonunk, a 16 ezer tonnás, hófehér, piros kéményú „Kazahsztán”. Novoroszijszk. A látvány megint csak megejtő, a mély öböl legbelső oldalán a város. 120 ezer lakosával, nyugati határán a bombák, gránátok szaggatta „kis föld.”- del, ahol 1943 tavaszán 225 napig tartotta magát az a deszantegység, mely a németek hátában partra szállva a hősi bátorság emlékezetes példáját hagyta azokra, akik most élnek itt, akik megállnak az egyszerű emlékmű előtt, és körbetekintenek a parton, a mezőn. A „halál völgyén”, melyet azkete-tengeri szovjet kikötőváros. Keletre érkezünk: óráinkat kettővel igazítjuk előre, és ez a két óra észrevétlenül épül be további napjainkba. Nincs szükség különösebb akklimatizálódásra, a turistát leköti a táj, a környezet, az érdeklődés, és ritkán jut eszébe, hogy az ebédidő is elkövetkezik. Odesszát az Inturiszt autóbuszain járjuk körbe, megállunk egy-egy nevezetesebb háyen, sétálunk a Menyasszonybaba az ifjú .pár autóján, Odesszában óta a „halhatatlanság völgyének” neveznek... Este a városban járunk, a hősök örökmécsesénél minden órában felcsendül Sosztakovics muzsikája, a Novoroszijszki dallamok. Hajónk fényárban várja utasait a móló mellett, sziluettje mögött a csillagos ég. Szuhumi előttünk, persze, több száz kilométerre még. A fedélzet egy csendesebb zugában a tiszta égbolt szúrós fényű csillagait nézem: fejem felett a Kassziopeia dupla W-betűje, megtalálom a Vénuszt is, és amott, milyen különös!, szinte a tengert szántja a Göncölszekér. A hajón mindenütt szól a zene, mi is lehetne más: az Abba együttes énekel. Mire Szuhumiba, az Abb- ház fővárosába érkezünk, kora délelőtt van, a Kaukázus azonban hófödte, két- háromezer méteres csúcsaival hajnal óta kíséri utunkat. A város — félig a part szegélyén, félig az enyhe hajlatú dombon — igazi mediterrán hangulatokat küld elénk. Olyan zöld a tenger, mint az utcákon a húsos magnólialevelek, és olyan kék az ég és verőfényes, amilyen csak tengerek feletti égbolt lehet. A Panoráma útikönyve azt írja Szuhumi- ról, hogy „éghajlata szubtrópusi, a tél rendkívül enyhe, Abbházia hegyei, sűrű erdeikkel, festői völgyeikkel, vad folyóikkal a tengerpartig húzódnak”. Mit tehet a magyar IBUSZ-turista Szu- humiban? Megcsodálja a pálmákat, a leanderfákkal szegélyezett utcák keleties nyüzsgését, elmegy az orvosbiológiai intézet majomrezervátumába, és elgondolkozik 'azon is közben, hogy az ember gondolkodó lény, mégsem képes mindig megvédeni önmagát önmaga ellen. .. A strand 23 fokos tengervízzel vár bennünket, kavicsos partján ott az igazi nyár. Hajónk éjszaka indul tovább. Batumi, a legdélebbi szovjet kikötő, alig húsz kilométerre a török határtól. Ha lehet, itt még inkább a fekete-tengeri nyárba érkezünk, 35 fokos a hőség, kékeszöld a víz, simogató, kellemes. Hullámzás alig mozgatja a felszínt, néha mégis egy-egy nagy fejű medúzát sodor a partra, és megcsörgeti a simára kopott, gömbölyű kavicsokat. A del- finárium programjáról még másnap is sokat beszélünk, és a pálmaparkról a tenger mellett ugyanúgy. Közben, ahogy telnek a napok, hajónkon, a Kazahsztánon zajlik az élet. Esténként vidám műsor a zeneszalonban, játékos vetélkedők, a kapitány és a főtisztek bemutatkozása, filmvetítések sora: a turista egyetlen percig sem unatkozhat. Valóságos labirintus ez a hajó, napokba telt, amíg megszoktuk: melyik lépcső melyik fedélzetre visz, hogyan lehet a legkönnyebben megtalálni az éttermet, vagy a legfelső szinten a könyvtár csendes, délszaki virágokkal, könyvekkel, képeslapokkal telirakott birodalmát. Aki már járt tengeren, annak nem újság, miért felejthetetlen a kabin kinyitott, kerek ablakán át kinézni az alkonyodó láthatárig, és sötétben hallgatni a roppant tömegű víz sustorgását, érezni a sós illatot, a tenger szagát. Ha sima, csendes, akkor minden gyönyörű. Volt részünk azonban olyan órákban is, amikor nyögött és csikorgóit a 16 ezer tonnás óriás, pedig igazi vihart távolról sem láttunk. ültette magnóliákat is láttuk) inkább hetekre hívnák az érkezőt, mint pár gyors órára; Jalta sétányain másfél száz éves múltja is ott lépked, együtt velünk, velünk a történelemben. Gyors sétahajón utazunk a part mellett vagy húsz kilométert, egészen a híres Fecskefészek-várig, melyet 1902- ben építettek. Közben látjuk a volt cári palotát, a jaltai konferencia színhelyét, Tolsztoj kéttornyú villáját, és húsz kilométeren át strandokat strandok mellett, füg- gővasútakat az üdülőkből a tengerpartra, és mindezek felett a krími hegység nyúlványait, a ködben elvesző sziklaormokat. Micsoda krími nyár! Micsoda batumi, szuhumi nyár ez az október! És ott vannak ebben a nyári találkozásban azok is, akik nyílt szívvel és barátsággal fogadták a Kazahsztán magyar Esti fényárban a Kazahsztán, ez a 16 ezer tonnás csodahajó (A szerző felvételei) A reggelek azonban mindig új meglepetéssel kezdődnek, új kikötőkkel, új városokkal. Az ötödik napon érkezünk Szocsiba, a hatodikon Jaltába. Szocsi és Jalta: a Fekete-tenger gyöngyei, legszebb ékei közé tartoznak. Szocsi a modem, az egészen új, szanatóriumai, üdülői, színháza, cirkusza, parkjai (az egyikben az űrhajósok utasait; ott van a Feketetenger, a hatalmas, a lenyűgöző. Egy hét telt el gyors röptű sirályszáí nyakon. Amikor újra a TU—154-es fedélzetén ülünk, sokkal gazdagabban intünk búcsút a tengernek is, és Odesszának, ég és föld között száguldva hazafelé. Hajónk a szuhumi kikötőbe érkezik Sass Ervin
