Békés Megyei Népújság, 1978. szeptember (33. évfolyam, 206-231. szám)
1978-09-24 / 226. szám
1978. szeptember 24., vasárnap KULTURÁLIS MELLÉKLET A világlátás sokfélesége IV. Budapesti Nemzetközi Kisplasztikái Kiállítás Harminc ország kilencvennégy művésze találkozott Budapesten, a Műcsarnokban, a Képzőművészeti Világhét alkalmából a IV. Budapesti Nemzetközi Kisplasztikái Kiállításon. Grandiózus találkozás! A Műcsarnók féltucatnyi termét foglalja el, és a látogatót szinte a bőség zavara fogja körül a művészet ilyen áradása láttán. A díszes, szerkesztésében és nyomdai előállításában is elsőrangú katalógusban a kiállítás elnöksége beköszöntő sorokkal nyitja meg a művészek és a művök bemutatását. Legyen szabad idéznem ebből: a leghivatot- tabb megfogalmazása ez a beköszöntő e budapesti tárlatsorozat lényegének. „Sok olyan értékkel, magas színvonalú alkotással találkozhattunk 1971 óta, amelyek méltán váltották ki a szakemberek és a kiállítások látogatóinak elismerését. Felsorakoztak azok a törekvések, eredmények, amelyek a kisplasztika műfajának gazdagságát, sokrétűségét bízó- nyitják. Rendezvényünk fogadtatása, nemzetközi és hazai visszhangja azt igazolja, hogy ez a kezdeményezés beváltotta a hozzá fűzött reményeket, s megvan rá a lehetőség, hogy széles körű fórumává váljék a szobrászat ezen jelentős ágának. „Egyén és közösség” a témája a IV. Budapesti Nemzevközi Kisplasztikái Kiállításnak. Ezzel a gondolattal, kívánjuk keretbe foglalni azokat a humánus, a társadalom egészét foglalkoztató törekvéseket, amelyök a különböző országokban dolgozó alkotók munkásságát összekapcsolják, eredményeit egymás mellé sorakoztatják... Egymás kultúrájának megismerése, az értékek mérése, széles körű információcsere — mindezek közelebb hozzák egymáshoz a művészeket és a nemzeteket, jól szolgálják a népek békéjének és barátságának ügyét.” Tehát „Egyén és közösség”. A kisplasztika műfajának is számtalan nyelvén forgó fém-csodák, szokatlan kifejeződések, realizmus és hajlított vasrácsok mértani idomai — mint említettem volt: maga a bőség zavara is egyben. Ugyanakkor — híven a beköszöntőhöz, a kiállítás céljához — a sokféleségben félreérthetetlenül ott van az értékek mérésének lehetősége, az összehasonlítás kikerülhetetlensége; ott van az információcsere, a „merre haladunk, a mi a divat, a milyen a világ tükröződése bennünk” közszemlére bocsátása. Nagy dolog! Még akkor is az — vagy mondhatnám: éppen azért! — ha nem is értünk egy-egy művész alkotó megnyilván- lásával egyet, vagy fogalmazzuk csak egyszerűen úgy, ha nem is mind tetszik az, amit láthatunk. Értékeket mérni, értékeket megítélni, minősíteni azonban csak hasonlítással lehet, egy- egy nemzet kisplasztikái erőit, eredményeit hozzávetőlegesen a megillető helyre emelni, vagy taszítani: valamennyi felsorakoztatása nélkül elképzelhetetlen. Ez a nagy ereje a műcsar- nökbeli kiállításnak, hogy kitűnő és elfogulatlan zsűrizéssel válogatott, ez azonban már hagyomány, a sorozat erénye. Valóban grandiózus a látvány, és már az előzetes tájékozódása is lenyűgöz olyan világnagyságok nevével, mint olasz Giacomo Mamii, a spanyol Pablo Serrano, a szintén olasz, de Magyarországon született Amerigo Tot, és a többiek — különösen szakmai körökben nagynevű — szovjet L. T. Gadajev, B. P. Epelbaum-Marcsenko, a görög Giorgos Nikolaidis, a lengyel Adolf Ryszka, a bolgár Bogumil Zsivkov, a magyar Vigh Tamás és mások. A termeket járva a legelső, amit csalhatatlanul érez a szemlélő az, hogy itt és most a művészet magas, a közösségtől mégsem elszakadó szféráiban fogadhat élményeket, csodálkozhat megnyilatkozásokon, és érezhet ellenérzést ki-ki hangoltsága, tájékozottsága és művészetet értő kitárulkozása szerint, nem utolsósorban pedig a valóságról alkotott nézetei szerint, és ez utóbbit kár lenne tagadni. Nyilván, a kiállító művészek sem tagadják, mi több, a valóságról alkotott véleményük a műalkotás, még akkor is, ha ez, miként a dár Peter Bonnén esetében három darab, egymás mögé erősített vashasáb, vagy miként a spanyol Enrique Salamanca hozza elénk forgó, csillogó „Három oldalú testen átbújtatott szalag, 1976” című művén, műve által; vagy a nem minden szarkazmustól mentes columbiai Bernardo Salcedo, aki nem átall egy fadobozra ócska klarinétot helyezni, fényképezőgép-állványra bicikliülést, és ez utóbbit úgy nevezni, hogy „Készülék a gondolat szárnyalásához”... Lehet, hogy számomra és sokak számára mosoly tárgya ez, alkotójának és hívőinek a valóság talán egyedüli TÉKA László Gyula: A „kettős honfoglalás” Népünk őstörténetét, de különösen a honfoglalást nemzedékek óta hasonlóképpen tanulja minden iskolás gyerek. Attila halála után a Kárpát-medencében mintegy száz évig a germánok laktak, utánuk jöttek az avarok, akikkel úgy 800 körül Nagy Károly végez, ekkor a Dunántúlra a frankok, keletre pedig a bolgárok kerültek, majd még szaporodott a szláv lakosság, és aztán jöttéje 896-ban Árpád vezetésével a magyarok. Csakhogy a tankönyvek leszűrt — hol helyes, hol helytelen —megállapításai és a tudósok kutatásai más és más dolog. Kevés írásos emlék lévén a magyarság eredetére, a honfoglalás előtti és közvetlen azutáni időkre a történészek mellett, sőt nemegyszer ve- *lük szemben a nyelvészek magyarázatai voltak a döntők. Magyarázó elméletek pedig bőven akadtak a krónikák történeteit és a hiteles feljegyzéseket összetevők, meg a nyelv eredetét fagga- tók részéről is. Akárcsak az ellentmondások, melyek közül a legalapvetőbbről így ír a szerző: „Valóban Scythiából jöttünk volna, amint ezt krónikáink írják, és a Pannónia kifejezése. És, hogy a világhíres Manzu, Tot, vagy a biennálé jelentős részeként bemutatott retrospektív kiállítás Kerényi Jenő 34 kisplasztikájával számunkra több és teljesebb élmény, valahol a magunk dolga. Persze, egészen így sem igaz, mert a fintor — történetesen bicikliülés és fényképezőgépállvány kombinációban — lehet-e művészet? Órákig kellene járni a Műcsarnokot, újra és újra látni azt a több száz alkotást, amit ez a kiállítás rendbe igazít ahhoz, hogy egyikről- másikrói hangsúlyosabban is szólhassunk. Végül is látni kell, vagy kellene az olvasónak is ahhoz, hogy jobban befogadhassa, elhelyezze önmagában ennek a — kénytelen vagyok megint leírni — grandiózus alkalmi gyűjteménynek teljes hatását. A világ ezer színe váltja egymást, az ember életének ezernyi fénye-árnya, küzdel- me-félelme, öröme-szomorú- sága sűrűsödik ezekben a termekben, az alkotások tömegében. Az emlékezet mégis megőrzi a ciprusi Stella Michaelidou „Elveszett Aphrodité"-ját, a norvég Arne Durban bájos érzéki aktjait, Epelbaum-Marcsenko mesevilága álmodott kerámia reliefjeit, Vigh Tamás „Aki felszabadult” című sziklákat mozgató kisplasztikáját, a venezuelai Juan Jaen népi ihletésű, remekbe faragott faszobrait, közöttük is az „Asszonyalak” megállító erejű sugárzását, vagy Giancarlo Marini „Virágruha” című bronzszobrát, a hamisítatlan olaszos báj és déli temperamentum szépséggé ötvöződését. De nem sorolom, hiszen mint mondottam: látni kell a IV. Budapesti Nemzetközi Kisplasztikái Kiállítást, az az igazi. Hírt hozni róla és jó hírt hozni hasonlóan igazi öröm. megvételéről szóló középkori énekünk jámbor szerzetese énekli, vagy őshazánk a nagy északi erdőségekben volt, avagy éppenséggel a fény honából, Ázsiából jöttünk? Én például azt hiszem hogy nem kell sem egyik, sem másik mellett döntenünk, mert legalább két őstörténetünk van. Az egyiknek a nyomozása a finnugor népek felé vezet, az irdatlan rengetegek nagy folyói, tavai mellé; a másik, a török ág Scythia és Ázsia füves térségeit nyitja meg szemünk előtt. A nagy kérdés számomra nem is ez, hanem az, hogy mikor és hol kapcsolódott össze, s vált eggyé ez a kettősség?” László Gyulában — mint még sok más tudósban is — az írott és legendákban őrzött anyagok ellentmondásán kívül a kétkedés kérdésekké fogalmazását a régészet indította el: a feltárt leletek sok esetben nem egyeztethetők össze a történelem tanításával. Kétségei az idők folyamán egyre sokasodtak, s afelé vezettek, hogy több mint kétszáz évvel a hivatalosan elfogadott honfoglalás előtt a magyarok egyik ága már a Kárpátmedencébe jött, itt élt — taE. Marcsenko: Lakodalom Sass Ervin Kerényi Jenő: Május elsején Ián össze is olvadva — az avarokkal és itt találta őket, mint egyes krónikák is említik, Árpád bevonuló népe. A két ág és a kettős honfoglalás gondolata már régebben is fölmerült nem egy történész részéről, de leginkább a régészek feszegették ezt a kérdést, hiszen a korabeli sírokból — az ott talált övek-csattok és egyéb holmik díszítéséből — ilyesmire lehetett következtetni. Egy nép világképe összetéveszthetetlenül csak az övé, s ezt különösen a régi időkben, amikor mindent ősi szokások szabtak meg, legjobban a díszítésre használt motívumok fejezték ki: a növényi élet, például a életfaminta felhasználása, vagy az állati ősök szerepeltetése. De egyszferre a kettőt — ugyanott és ugyanabban a korban .ugyanannál a népnél — nehéz elképzelni, s ha mégis így található, az arra utal, hogy nem egy. hanem két népről van szó, akik együtt éltek, s keveredtek is. Ebből az következik, hogy a „kései avarok” tulajdonképpen „korai magyarok” voltak itt a Kárpát-medencében. ' Így ez most — általam — nagyon leegyszerűsített magyarázata annak a részletes, logikus és világos fejtegetésnek, amelyhez a szerző felsorakoztatja mások hasonló észrevételeit — a vele egyezőt és az azzal ellentéteseket is. Akad jócskán mindkettőből, de van bőven elgondolkozni való „A kései avarok mitológiája és nyomai a magyar néphitben” és a „Művelődéstörténeti szavaink és a régészet” című fejezetek töprengésén is. Mert László Gyula nem kijelent, még csak nem is állít, hanem feltárt, megismert és kikövetkeztetett dolgokat rak össze folyton kétkedve, még saját magában is. Ám a sejtéseket is figyelembe veszi éppúgy, mint az igen meglépő — a hazánkban föltárt sírok alapján készült, s a korabeli különböző állapotokat mutató — térképeket. Mindvégig a tudományos nagyképűségtől mentes egyszerű, érthető okfejtéssel, olyan lebilincselő módon ír, hogy a nem szakmabeli is szellemi élvezetet talál a könyvet olvasva. Nagyon érdekes néhány „részletkérdés” tárgyalása is, mint a Jegyzetek a csodaszarvas-mondához; A fehér és fekete magyarokról; A magyar kereszténység szláv szavairól; és Az onogurokról. A legvonzóbb és leginkább elismerésre méltóbb viszont maga a szerző alapállása, nyitottsága, a vitakészség, amely végigvonul az egész könyvön. Az. hogy továbbgondolkodást kér a felvetett „gondolatok, felismerések, néha csak sejtésekéhez, melyekből kialakult a „kettős honfoglalás” lehetősége. Több tételét ugyan már elfogadta a tudomány, ilyen a sírokban talált leletek alapján „a grif- fes-indás nép 670—680 körüli honfoglalása, ilyen még az is, hogy ezek a honfoglalók onogurok voltak, ilyen annak belátása, hogy a nagy tömegű „kései avarok” sem ki nem pusztultak, sem el nem szlávosodtak. Vass Márta
