Békés Megyei Népújság, 1978. szeptember (33. évfolyam, 206-231. szám)
1978-09-24 / 226. szám
1978. szeptember 24., vasárnap o Gulay István: Lélektani hadviselés Jó katonákban nem volt hiány a nagyalföldi alakulatnál. Sokan szolgáltak itt olyanok, akik később nagy emberek lettek. Ott volt például Németh Péter honvéd, a labdarúgócsapat kapitánya, aki a makaó nevű kártyajátékban is megállta a helyét. Rettentő csatákban vezette győzelemre a csapatát, s mindig emberveszteség nélkül. Kevés katona mondhatja ezt el magáról. Aztán nálunk szolgált Kóbor László honvéd is, népszerű nevén Beton Laci. Egyszerű gyalogos közlegényből küzdötte fel magát Nagyalföld falucska nőinek bálványává, s a felderítő század lélektani hadviseléssel foglalkozó tudományos kutatócsoport vezetőjévé. Nagyobb hadgyakorlatokon, amelyeken tábornokok is részt vettek, rendszerint őt dobták le a „kékek” hátországába, és sohasem eredménytelenül. Végigmasírozott a „kékek” helyőrségének főutcáján, a péknél is ejtett néhány szép szót a lisztes zacskóval sorban álló asszonyoknak és lányoknak, végigkorzózott a piacon, a vasútállomás és a postahivatal előtt, aztán beült a presszóba (persze civil ruhában) és a presszós lányoknak turbékölt. — Kóbor László költő és hadvezér vagyok! — Így mutatkozott be a hölgyeknek, akik a meglepetéstől, a csodálkozástól és a gyönyörűségtől összepisilték magukat. ■ Mire az éj fátyola diszkréten a helyőrségre terült, megérkezett az első jó barát a postahivatal bezárt ajtaja elé, és verni kezdte a postás vénkisasszony ablakát. Zsörtölődve kelt ki hideg ágyából : — Ki a ménkű zavar fel legszebb álmomból? — rikácsolta a függöny mögül kilesve, noha még nem aludt. Dehát a vénkisasszonyok ébren is tudnak álmodni. — Ébredjen, Paula kisasszony, ébredjen! — kiabált be a felhajtott gallérú jó barát, és körbetekintett, látja-e valaki. Végre kinyílott a zöldre festett kisablak, Paula kisasszony az asztalához telepedett, bőgős ujjai közé tollszárat kapott. — írja, Paula kisasszony, távirat lesz! Cím: Nagyalföldi hadgyakorlat, péef tizenhárom. Megvan ? — Megvan. — Klein Tamás honvéd. Megvan ? — Megvan. — Barátom, a Pirid elveszett ! — Aláírás? — Paula kisasszony, mit írjunk oda? Paula kisasszony mindenkit ismert a faluban, és mindenki mindenkijéről tudott mindent. A csélcsap fiúkat és a kikapós lányokat szívből megvetette. — írjuk azt — suttogta —, hogy Vilmos, a hajósinas. Olvasta? Jaj, de cuki könyv! — és incselkedve bekapta a kisujját. A jó barát helyeselt, fizetett, és nyakát behúzva eltűnt a helyőrségben. Paula kisasszony alighogy továbbította a táviratot, ismét megkocogtatták az ablakot. — Huhu, Paula! — Most meg egy jó barátnő volt oly kedves, hogy tudósítsa a „kékek” katonájának egyikét kedvese elestéről. Paula kisasszony természetesen szörnyűlködött, noha még nem sejtette, hogy hajnalig összesen háromszázhetvenen esnek Beton Laci áldozatául, tehát összesen háromszázhetvenkilenc táviratot kell majd felvennie és továbbítania. Reggel fél nyolckor a falusiak legnagyobb csodálkozására helikopter jelent meg a lóvásártér fölött. Egy helyben berrgett, majd amikor feltűnt egy lassan cammogó, agyonhasznált férfi, kötélhágcsót engedett alá. A helikopteren piros jelzés volt. A „kékek” táborában először a rádiókapcsolat kezdett akadozni. A tábornoki kar már kora hajnalban összegyülekezett egy magaslaton, hogy megindítsa a terv szerinti, meglepetésszerű támadást. A legmélyebb hangú és a legsűrűbb szemöldökű tábornok megnyomott egy gombot. A harcálláspontot hívta. — Nagy Medve hívja Bátor Kék Katonát! Nagy Medve hívja Bátor Kék Katonát! Vétel! — recsegte a mikrofonba. A hátuk mögött levő hatalmas hangszóróból csak sistergés hallatszott. A tábornok idegesen a tábornoki karra nézett. — Nagy Medve hívja Bátor Kék Katonát! Nagy Medve hívja bátor Kék Katonát! Jelentkezzen! Vétel! — ismételte. Mucsi József Miért kellett? Ottfelejteti őszi avart az útszélről fölhányt, kavart Rosszerdőről jövet a busz. Röpült, suhant a redves lomb. A nóta szállt így egykoron bajusztalan bakaszájból. Miért kellett ma utaznom, hogy emléke fölszakadjon angyalbőrös éveimnek? Tán az idén negyven éve — karcostól kölcsönzött kedvvel — fűztem be a bakancsszíjam. Amerigo Tot: Székek I. (részlet) Arne Durban: Álló akt A sistergés alábbhagyott és reménykedő, gyenge hang hallatszott: — Piriké? A tábornok elvörösödött, kidagadtak a nyakán az erek, ordított : — Ezért a viccért lecsuka- tom! — Csukasson! — hallatszott ugyanaz a fátyolos, életunt hang. — Nekem már úgyis mindegy ... — Mit beszél? Megőrülök! — pillantott tábornoktársaira a legmélyebb hangú és legsűrűbb szemöldökű tábornok. Tehetetlen volt és kétségbeesett. Máris negyvenhét másodpercet késtek a támadás megindításával. Mit gondolnak a „pirosak” róluk, hogy késik a meglepetésszerű támadás? — A tartalék harcálláspontot! •— adta ki a mellette álló rádiósnak a parancsot. — A tartalék harcálláspontot — ismételt a rádiós és elfordított a készüléken egy gombot. — Jelentem, a parancsot végrehajtottam. — Nagy Medve hívja Bátor Kék Katona Kettőt! Nagy Medve hívja Bátor Kék Katona Kettőt! Vétel! — megcsuklott a tábornok hangja. A hangszóróban megszűnt a sistergés. — Már mindent tudok! Miért kínoztok még mindig? Tudom a kötelességemet, a Rózsit a szeretőjével együtt megfojtom aztán a kútba ugróm. — Halló! Halló! Bátor Kék Katona Kettő? — lett úrrá a tábornokon a pánik. — Igen, igen! Mondom, hogy mindent tudok. A Rózsit a szeretőjével együtt... Ekkor megszakadt a vonal. A legmagasabb és legokosabb tábornok hangját hallották. Ez azt jelentette, hogy minden elveszett. — Kérem a tábornoki kart, fejezze be a hadműveleteket. A gyakorlatnak vége. Értékelés végett jöjjenek át a legmagasabb magaslatra. Végeztem. A „kékek” táborában persze nagy volt az újjongás. Csak Kóbor László honvéd nem dobálta magasba a sapkáját, mert ő aludt. Azt álmodta, hogy körbeüli barátaival az otthoni kerek asztalt, makaóznak, miközben szerető hitvese, Magdi elalvás előtt apai csókra vezeti hozzá két apró kislány- káját, Blankát és Imolát. De ezzel a mesének még nincs vége. Mert az értékelés elmondása még hátra van. Igaz, ami ott történt, azt katonaviselt férfiak könnyen kitalálják. Aki meg nem volt katona, kérdezze meg tőlük. Filadelfi Mihály Levél már csak szelíden nézlek téged már csak szelíden kérlek téged már csak szelíden hallgatok már csak szelíden megfagyok talán ha újra azok volnánk talán ha újra szépek volnánk de hogy már ősz van hervadó már szerelmünk sem mérvadó csak halkuló dallam-lehelet . olyan volt csak amilyen lehetett az egyetlen volt de jó hogy adatott hamuja alatt meg mégsem fagyok hiszen lásd önzés legszebb önmagunk is attól vacog hogy egyszer megfagyunk s ránk borul az éj e legrútabb csalás az öröklét s gyáva föltámadás füvekben fákban hunyó csillagfényben az egyetlenegy végtelen egészben mind azt siratjuk mit elorzott létünk s mind azért bűnhődünk amit megsem éltünk Martin, 1978 Apáti Miklós Búcsú Es akkor a végén, a buszállomásnál: eljő a legszomorúbb eső, besötétül az ég, darumadarad mondd, hova búvik? Most ezt az esőt énekelem neked, szemed hiába süt, nem bír súlyos fellegeinkkel, nem üt át rajtuk színes mosolyod. Várunk még valamit? Az eső múltán megyünk tovább, de olyan egyenletesen bőg az égben az idő, hogy reménytelen eljutni innen valahová, de várunk. Nyugodt, kialudt most a szemünk, a szívünk. Bent is, a szívben is esik az eső. Megint csak búcsúzunk, így igaz, kedves. Boszorkány-arccal behajol az ajtón az idő, s kérdi: kell valami még? Giacomo Manzu: Német generális