Békés Megyei Népújság, 1978. szeptember (33. évfolyam, 206-231. szám)
1978-09-17 / 220. szám
1978. szeptember 17., vasárnap-o IgHilUkfite Balogh Ferenc felvétele, 1975. november 25-én Kérdések egy üveg bor mellett RENDHAGYÓ SOROK A „VIHARSAROK” ÍRÓJÁRÓL Hámor Vilmos: A bicikli Csabai újságíró koromban mint mindenki, én is ismertem a hajlott hátú, kék szemű, olykor kicsit mogorvának tűnő, de valójában jó kedélyű városi könyvtárost, Féja Gézát, akivel a megyei könyvtár művészetkedvelő (és festőként művészetgyakorló) vezetőjének, Lipták Palinak, illetve a könyvtár mellett létesült Tiszatáj-író- csoportnak a társaságában, köreiben szót is váltottam néha; de ez a szóváltás kicsit mindig a felszínen mozgott. Könyvéről, a „Vihar- sarok”-ról, soha nem beszéltünk. És nem beszéltünk szubjektív hibákról, tévedésekről, s az ezek következményeként megvalósult történésekről sem. Magam, ösztönösen első írói kezdeteimmel, az urbánus és népi írók között mintha közvetíteni akartam volna, talán ifjú korom egy nagy író-példaképének, Krúdynak a hatására, aki nem tudott különbséget tenni falu és város, vidék és Pest között, aki egész Magyarországnak volt a „szerelmese” — s aki mindenhol, vidéken is és a fővárosban is, a maga módján valahogy mindig a kisemberek, elesettek, szegények oldalán állt, s a történelmi igazságokat akkor is jól érzékelte, ha éppen dzsentrik, mágnások és más úrfélék világáról szólt. Féja is érezte rajtam a „másféleséget”, de nem vitatkozott, az alakuló eseményeket inkább egy-egy megjegyzésével fűszerezte, írócsoportunknak volt egy nyurga, magas fiatalember tagja, nevére már nem emlékszem pontosan, csak azt tudom, hogy az illető sokat betegeskedett. „Mióta ez a fiú elvett egy nála 20 évvel fiatalabb nőt, kutya baja van” — mondta egyszer Féja. Később, a 60-as években, mikor találkoztam vele valahol a Néphadsereg Központi Klubjának a környékén, s amikor már mindketten újra fővárosi lakosok voltunk, Féja Géza egy előttünk imbolygó nőalakra mutatva szelíden megjegyezte; „öregem, ez a nő többet tud, mint mi ketten..." Ezek az ö zseniális mellébeszélései voltak. Valójában öt is a Veres Péter-i „népben, országban, nemzetben” való gondolkodás jellemezte. Legjobban ezt utolsó két termékeny évtizedének egyik — vitatható elemeivel is — kiemelkedő alkotása, a „Visegrádi esték” című könyve mutatja, melyben Kossuth és Görgey párbeszédéből 1848 drámája bontakozik ki. Kicsit másként, mint ahogy azt régebben és aztán is megtanultuk. Féja a maga szegényparaszti témaközpontúságát érvényesíti itt is. Olyan akaratlan, pozitív mellék- hangokkal, melyek legjobb igazolások Csák Gyulának a temetésén elhangzott ama szavaira, hogy Féja „homlokának magasából messzire lehetett látni”. Igen, mesz- szire. Messzebbre, mint ahogy még azt a „Viharsarok” című könyve érzékelteti. Féja Géza megpróbáltatásokkal, küzdelmekkel teli életének legfőbb tartalma- tanulsága — s ez másokra is érvényes —, hogy a „szegénység filozófiája” gazdago-/ dott eszméletében, a paraszti szegénységet a szegénység totalitása, a munkás-szegényeket is magába foglaló „szegénység-filozófia” váltotta fel — ezért tudott Féja Géza Kassákról is szépen, érzékletesen, meggyőzően beszélni. A 70-es években több éven át kijártam Óbudára, ahol nemcsak Krúdy élt élete végén, de Féja is. Munkásklubot vezettem az egyik munkásszállón, és a klub Kassák Lajos nevét szerette volna felvenni; s úgy terveztük, hogy a névadó ünnepségre Kassák özvegyén kívül meghívjuk Féja Gézát is, ő lesz az ünnepi szónok. Féja szeretett beszélni, hangja lelkipásztori monotóniával csengett-bongott, váteszi hangsúlyai voltak, mákony és álom környékezte hallgatásukkor az embert, nemhiába mondta a temetésen a barát Csohány Kálmán, a kiváló szocialista grafikus, hogy Féja Géza igazándiból költő volt. Költő akit hol a világ dolgai, hol a maga dolgai nemigen engedtek szóhoz jutni. Így lett „főműve” az a sok „melléktermék”, amit azért hordott össze, s azért hordott el a történelem intellektuális országútjáról, a tudati szférákból, hogy egyszer végre maga is szabadon megszólalhasson. Erre kevés alkalma nyílt, bár versei is jelentek meg. A névadó ünnepségből nem lett semmi. Később, ezen a nyáron, Krúdyról akartam vallatni. Ügy gondoltam, hogy mint lévai születésű ember, akinek sorsa lett kicsit Békéscsaba is, tud majd mondani érdekes dolgokat arról a Krúdyról, akinek írásaiban különös szépséggel ragyognak fel a felvidéki tájak. Féja Géza nemcsak Kassákról, meg Mó- riczról, Tömörkényről és másokról tudott és szeretett beszélni, de Krúdyról is, Krúdy, halálának negyedszázados évfordulóján, a Frankel Leó Művelődési Házban — mely épp szemben van Óbudán a Krúdy-házzal, ahol most múzeum nyílik, a centenárium alkalmából, ö mondott ünnepi beszédet Krúdy Zsuzsa felkérésére. Barátaink javaslatára egy üveg borral készültem Féja Gézához, az óbudai Szőlő utcai bérház egyik emeletére, ahol családjával együtt élt. Már nem értem el Hozzá, a halál megelőzött. A halál, melyet a gyászjelentésben egy Ady-verssel így szólított meg: „Meghalok én szépen, szabállyal — De beszédem van a halállal — Szép, nagy, komoly, altatlan álom — Jó barát legyen a halálom.” Az lett, úgy érzem, az lett. Szerény, szép, tisztességes temetése volt Féja Gézának. Mégis, mintha kínálkozna most az alkalom, hogy kitegyek egy üveg bort az asztalra, és — esetleg egy könyv hasáb jain-oldalain (magammal koccintgatva) mégis megfejtsem Féja Gézával azt a beszélgetést, melyre az életben már nem jutott idő. Berecz Miklós A szélben kacaj kajtatott. Az öreg felnézett, lányt látott és fiút, a fűben meg két biciklit. A lány a kőtöltésre ült, lábát lógázta. A fiú is melléült, hanyatt feküdt, fejét a lány ölébe fúrta. A lány ég felé fordította arcát. Az öreg is a kőtöltésen ült, lába páros függőón. Kalapjának karimája besatírozta homlokát, mégis gyöngyözött. Tenyerébe törölte, tenyerét meg a nadrágjába. Megcsinálta ezt a mozdulatot még vagy ötször, aztán nehézkesen lecsúszott a kőről. Testét alig bírta el a lába, mégsem ült vissza, mennie kellett tovább, „így sosem lesz meg!” és különben is, jólesett a menés megint. Pedig innen-onnan ... „hány órája is? Nyolctól éjfélig négy, meg tizenegy, az tizenöt”, tizenöt órája talpon van, járja a várost, hátha. „Köllött az a fröccs! Most aztán kereshetem... Tíz percnél nem voltam tovább, biz’ isten nem ! Még addig se ! Beugrottam, a sor se volt hosszú, kértem a nagy- fröccsöt, kétszerre ittam ki, persze, hogy nem volt tíz perc! Még nyolc se nagyon ... De ki a rossebnek kellett az a csatragány? A küllők is hiányosak, a nyereg meg fézsódéros ...” Megint a kocsmánál. „Talán visszahozta! Csak el- ugrott vele tegnap este, vonathoz, vagy hova, ma meg vissza!” Senki sem hozott vissza semmiféle biciklit a kocsmához. Az öreg a könnyeivel küszködött, gyűrögette visszafelé, mert mégiscsak hogy néz ki, ilyen világos nappal egy öreg ember ... „Most mivel megyek éjjeliőrködni a majorba?” A kocsmamoraj csábít- • gáttá, szippantotta volna magába az öreget, de ő in- káb a szomszédos kapualjakat járta, ki tudja hányadszor. „Hátha tréfálódott valaki.” De senki sem tréfálta meg, pedig már nem is bánta volna. Üjból kiballagott az állomásra. Nézegette a várakozó bicikliket, a sajátját azonban nem lelte közöttük. „Ez lenne még olyasforma. Fényesebb, igaz, de nem gurulhat úgy, mint az enyém.” Hogy hogyan keveredett megint a kőtöltéshez, maga sem tudta. Végignyúlt a fűben, öt perc sem telt bele, elszunyókált. Álmodott is. Azt álmodta, hogy az állomás előtt keresi a biciklijét, meg hogy rendőr közelít. „Biztos úr, szabadjon egy percre!” — szólt a szolgálatoshoz. A rendőr tisztelgett; ' „erőt-egésséget” mondott az öregnek. „Erő is volna, biztos úr, meg egészség is, csak biciklim nincs. Ellopták tegnap este, azóta egyfolytában...” A rendőr közbeszólt: „Ja, papa, az fogyóeszköz máma már.” Az öreg nem hagyta annyiban: „De nekem köll a bicikli, azzal járok a majorba.” Erre a rendőr: „Magának fogalma sincs, mennyit ellopnak egy nap. Tudja mit? Szerezzen helyette, aztán lesz!”... Nevetésre ébredt. A lány és a fiú szaladt el mellette. Az öreg felkecmergett a kőhöz, kalapját maga mellé ültette, elnézett arra, ahol tizenegykor a fiú meg a lány ... Csak a két biciklit látta a fűben. Az álom szavai rágcsálták a fülét: „szerezzen helyette ...” Nem sokkal később újból nevetés gurult hozzá. Hátra fordult, a nevetés a Duna felől jött. A parton kerge- tőzött a fiú és a lány. Az öreg tekintete a bicikliken. Az öreg tekintete a fiún és a lányon. Megint a bicikliken. „Szerezzen helyette!” A Duna felé nézett, majd vissza. „Ha a fiújét viszem el, gyalogolhatnak hazáig. Messze lakhatnak? Hát persze! Ha közel, nem jöttek volna biciklivel. Ha a lányét viszem el, a fiú haza- vihetné, ' de mit kezdek én lánybiciklivel ?” Felállt, elindult. Messziről még visszanézett, a bicikliket már nem látta, a fiút se, a lányt se. Csak a nevetésük kísérte a kőtöltés végéig az öreget. A kocsma előtt. „Szerzek is helyette!” Nézelődött, ki is választott egyet, de az le volt zárva. „Nekem is azt kellett volna, lezárni! De ki hitte volna, hogy másnak is jó az a ...” Lesben állt a szemközti kapu alatt. Várta, hogy valaki bemenjen a kocsmába, hacsak egy fröccsre is ... Nem kellett sokáig várnia. Egy fiatalember érkezett, járdához illesztette a pedált, a táskáját is a kormányon hagyta.” De mit csináljak a táskájával? Lehet, hogy pénz is van benne, igazolványok, papírok. Nekem csak egy bicikli kell. Felülök rá, fél perc. Elhajtok a sarokig, megint fél perc. A másik utcában ledobom a táskát, és megvan a bicikli. De ha keresi? A táskát is? Lehgt benne olyan irat, ami fontos!” Fekete túra érkezett, lezárta a gazdája. Aztán egy női bicikli parkolt, lezáratlanul. „Női nem kell! De hol marad ilyen sokáig a fiatalember? Szerencséje, hogy figyelem a táskáját, így nem viheti el senki. Hacsak én ... Rá kéne akasztani a nőire! És ha pont akkor jönne ki? Mit mondok neki? Hogy ne haragudjon, eltévesztettem ... Nem, nem jó! Na, talán az. Nem zárta le, nagyszerű! Menj csak be, pajtikám! Ügy, ni! Most állsz sorba. Hányán lehetnek előtte? Bemegyek, megnézem, ráülök, mintha az enyém lenne.. Magára hagyta a kapualjat, át az úttesten, be a kocsmába, nyakát nyújtogatta. — Nicsak, az öreg Jagi! — újongott valaki, bele is karolt és húzta a csapos felé. — Mit iszol, öreg? — Semmit-semmit — dadogta az öreg. — Meg akarsz sérteni ? — Hát jó — mondta megadón, s akkor már érezte, hogy fuccs annak a biciklinek. — Egy kisfröccsöt, pirosat ! — Velem nem lehet kicsit inni. Egy nagyfröccsöt a pirosból — szólt ismerőse a csaposnak. Míg itta a fröccsöt, nézte a lezáratlan bicikli gazdáját. „Rendes embernek látszik, kár lett volna pont az övét.. — Mi az, öreg? Nem ízlik? Hallod? Az öreg odakapta a fejét. — De, dehogyisnem. Csak a gyomrom... — Akkor igyál valami felest ! — Nem, dehogy. Jó ez. Tényleg fáj a gyomra. Az idegességtől. öt is elmúlt már, hatra kellett mennie a majorba, és bicikli még sehol. Kiitta a fröccsöt, elbúcsúzott. „Másik kocsmába kell keresni!” Üjból egy kapu alatt. „Az is lezárta, pedig rozzantabb, mint az enyém. Most már az sem érdekel, ha női.” Férfikerékpár érkezett. Gazdája letámasztotta a fal mellé, s bement. „Ez az! Indulj, öreg! biztatta magát. — Ézt már nem hagyhatod ki ! Szerezzen helyette ... Szerezzen helyette.. Aki látta az öreget, meg nem mondta volna, hogy hetvenkilenc éves, úgy tekert. A harmadik utcában lelassított, eligazította magát az ülésen, mert fura volt neki, hogy nem olyan ferde a nyereg. Hat előtt két perccel ért a majorba. Váltótársa már indulásra készen várta. Egyedül maradt. „Szegény ember! Már biztos keresi. Bemegy a kapuk alá, hátha valaki viccelődött, aztán az állomás is eszébe juthat, talán bejelenti holnap és keresik. Mi lesz, ha nálam találják meg? Le kéne festeni. A lámpát ledobni róla, a nyeregre svejcisap- kát húzni... Nem! Visszaviszem reggel. És ha akkor is ott keresi? És meglátja, hogy én .... Rendőrt hív ... Mit mondok? Visszaviszem, de nem oda, hanem a másik utcába.” Soha ennyire nem várta a reggelt. Aludni sem tudott, egyfolytában a másikra gondolt. Hatkor felült az egyenes nyergű biciklire, és tekert a kocsma felé. Ahogy elgondolta, falnak támasztotta a szomszéd utcában, és elsomfordált onnét. Harmadnap elnézett arrafelé, a bicikli még mindig ott árválkodott. A lámpáját valaki már letörte róla, a dinamó is hiányzott. Sass Ervin Kerecsényi ajánlom a dolgaikban mindig biztosaknak lelkét a kapura szegezte látta a török lángot vetett felettük szeptemberi este ugrásra készen a reménység kapumögötti Magyarország hiszékeny hős elveszett népség szemét a nagy égre szegezte a falon túl idegen dalok röpdösnek véresen merengve a nap virradt volt az utolsó dübörgőit a rongy kivonulás a csüggeteg elszánt az olcsó szívét a kardjára szegezte Európa épp szeretkezett tündökletes szép volt az este Egri Szabó Imre Körös-parton. Két piros táska hintáz előttem. Két könnyű szoknya lebben a szélben. Két kicsi szempár nevet ki engem. Lányok — be nagy kár — Sírni van kedvem! Vén vagyok én már, Ifjak ti ketten. Corini Margit: Rue de Abrevoir
