Békés Megyei Népújság, 1978. július (33. évfolyam, 153-178. szám)
1978-07-23 / 172. szám
1978. július 23., vasárnap Cze/e György: Az ajándék Garai István Balatoni hajón Német arab és cseh nyelvű beszéd Amott szemefehérje villan egy néger fiúnak A gépek egyenletesen zúgnak a tavon Sikongatás gyerekek fenyítése hajat zilál a szőke szellő Viliódzom zöld szemüvegeknek tükrében övig látom magam bennük Ablakon át a pannon tájnak csempelapjai összeállnak varázslattá s hullámoztat egy gyermek Tyrrén-tenger elcsendesülő szelíd változatban Nyílnak a táskák sör kakaó húsok zacskót maradványt vízbe szórnak Sirály-szárnyú tó tiszta marad tollad vagy alga-nyüzsgést vált ki a közöny? Homok aranyhíd lágy és selymes közhelyszavak de meddig meddig? Ne engedjétek hogy sárfoltok rútítsák a menyasszony fátylát Tomka Mihály Szindbád halála tegnap húsz éve mikor a Zöld Vágyak Fogadóban mikor a toronyóra sárga holdja mikor a kibontott hajú haldokló asszony mikor a szürke lovak szügyig a ködben mikor a temető mikor a varjak mikor a mérgezett hajszál mikor dobbanástalan szétnyílt az ing mikor köd-rojtos köpenyben koldus — királyfiként motyogott: „mossátok ki a szíveteket mindennap a felejtés és a hitetlenség vizével” Hajnalban kelt, mint mindig, ahogy megszokta. Hóna alatt a lapátokkal, a botokkal és a szákkal elindult a kikötő felé. Nem volt türelme reggelezni, csak egy üveg vizet vitt magával, pedig tudta, hogy legjobb esetben is csak délben jön ki a partra. Az üdülőtelepen csend volt, az emberek aludtak még. a vízen is csak egyetlen csónakot látott; valaki megelőzött, gondolta és elnevette magát. Először kimerte a vizet a csónakból. Az öreg ladik nagyon a szívéhez nőtt; négy éve járt már vele, jól bírta az erős hullámzást, szélben, esőben, száraz, tikkasztó melegben egyaránt megszolgálta az árát. Csak egyetlen gyengéje volt: bordái között a láthatatlan réseken keresztül mindig szivárgott a víz, egyenletesen és kivédhetetlenül, bármit is csinált vele. Pedig tavasszal mindig az volt az első, hogy vastagon bekente lakkal az egész hajótestet. De úgy látszik, a csónak külön életet élt, makacs volt és szeszélyes; a férfi beletörődött ebbe, már egyáltalán nem bosszankodott. Gyorsan kimerte a vizet, helyére rakta a lapátokat, a botot és a zsákot, aztán kievezett az öbölből. Negyvenhárom éves volt, építészmérnök, nem túlzottan sikeres ember, hiszen egész életében csak apró feladatokkal bízták meg, igaz, minden munkáját elvégezte, kö- telességtudóan, képességei legjavát adva — de úgy látszik, mindez kevésnek bizonyult. Nem volt autója, nem épített családi házat, se nyaralót, a bankban is csak kevés pénzt őrzött, csak éppen annyit, hogy ha váratlan csapás éri, ne kelljen kölcsönkérnie. Már régen beletörődött a helyzetébe, nem törekedett többre, nem könyökölt, nem akart senkit lekörözni, talán . feladta a harcot, ahogy ilyenkor mondani szokás; de az igazság az, hogy soha nem akart mást, mint nyugalmat és egy kevés békét, egyensúlyt, ahogy ő mondta. Nem voltak ellenségei, igaz, barátai se, de mindezt megszokta már. Két éve egyedül élt. Márta, a felesége egy napon elment, búcsúlevelet sem hagyott maga után; akkor úgy érezte egy ideig, hogy nincs tovább ereje folytatni az életet, de aztán talpra- állt, szinte észrevétlenül, mert teltek a napok egymás után, és mindennap volt valami apró munka, megoldásra váró feladat. Ha megszületik a gyerekünk, talán minden másképp lett volna, tépelődött minduntalan, ha megkínozták az emlékek. De hát nem volt mit tenni; ami elmúlt, már csak néha fájt. A nádfal mellett elindult felfelé, mígnem elérte azt a csendes kis öblöt, ahol horgászni szokott. Évek óta ide járt, erre a helyre; nem fogott sok halat, de soha nem gondolt rá. hogy más, jobb helyet keressen, ahol gazdagabb zsákmányra számíthat, — hűséges természetű volt és makacs, maga sem tudta, hogy miért. Leszúrta a mederbe a két karót, kikötötte a csónakot, aztán beállította botján az eresztéket. Már pontosan tudta, hogy milyen mély a víz az öbölben, és addig húzta felfelé a zsinóron az úszót, amíg biztossá nem vált, hogy a horog leér a fenékbe. Kiválasztott egy kemény, sárga kukoricaszemet, a horogra tűzte, aztán következett a legkényesebb művelet; botját a feje fölé emelve finom, kiszámított mozdulattal bedobta a horgot jó közeire, a nád mellé, ahová mindig is szokta. Az úszó billegett egy kicsit, aztán megállt mozdulatlanul a vízben. Ekkor összegyúrt egy maréknyi kenyeret, és apró ga-. lacsinokra tépve sorban mind bedobálta az úszó mellé. Amikor ezzel is elkészült, rágyújtott egy cigarettára; nem volt több tennivalója, csak ült és várakozott, a nádat nézte és a vizet, meg persze az úszót, és az volt az egészben a legjobb, hogy az égvilágon semmire sem kellett gondolnia. Felkelt a nap, és ahogy haladt előre az útján, úgy lett egyre nagyobb a hőség. A férfi levetette az ingét. Néha motorcsónak húzott el a vizen a háta mögött, a hullámok kicsit megtáncoltatták a ladikot, de aztán elhaltak, egyetlen egy sem jutott be a védett kis öbölbe. Ezért is szerette a helyét; itt mindig sima és lágy volt a víz, még viharban is felfogta a szelet, és menedéket nyújtott a sűrű nádfal. Déltájban pár percre elaludt, aztán felriadt, elnevette magát; lehúzta a nadrágját és a csónakból a vízbe ereszkedett. Üszott egy kicsit, aztán visszamászott a csónakba, megtörölte a kezét, és rágyújtott egy cigarettára. Ebben a pillanatban az úszó finoman megremegett a vízen. Azonnal meg- fogta a botját; tudta, hogy várnia kell még, ült hát mozdulatlanul és figyelt. Az úszó kissé felemelkedett, aztán lassan eldőlt, lefeküdt a vízre, mintha elfáradt volna. Pattanásig feszült idegekkel felkapta a botját és bevágott; mintha súlyos kőbe akadt volna a horog ... De nem kő volt az; a hal csapott egy hatalmasat a farkával, és elindult befelé a nádasba. ívben meghajlott a bot; a férfi teljes testsúlyával hátradőlt, és sikerült kihúznia a halat a nádból. Üjabb csapkodás; örvénylett a víz, megreccsent az orsón a fék. Csak bírja a zsinór, gondolta, aztán ismét hátradőlt, birkózott a hallal. Nem érzékelte, hogy mennyi idő telt el. Négyszer rohant be a nádba, mind a négyszer sikerült kihúznia, de aztán a hal megindult a csónak felé és ez volt a legnagyobb baj. A férfi gyorsan tekerte az orsót, de hiába; a hal bejutott a csónak alá, a zsinór a bordákhoz feszült... Elég egy kiálló szög. egy repedés vagy valami élesebb felület ahhoz, hogy a zsinór elszakadjon! Tartotta a botot, lihegett. Gyere vissza, te dög, mondta hangosan, Mladonyiczky Béla: Madonna gyere vissza ... Tudta, hogy most már csak a szerencse segíthet. Megint túl közel álltam a nádhoz, gondolta keserűen. Egyszerre meglazult a zsinór. A férfi óvatosan elkezdte tekerni az orsót. Nem érezte a hal súlyát. De aztán közvetlenül a csónak előtt örvények szakadtak ki a vízből; ismét megfeszítette az izmait. Bal kezével óvatosan a vízbe csúsztatta a merítőhálót. Felállt, kinyújtotta a kezét a bottal, hátra- hajlott kissé, és akkor felbukkant a hal, végre feljött a víz színére; alámerítette a hálót, és akkor már tudta, hogy sikerült. Lerakta a botját, két kézzel megragadta a merítőt, és kiemelte a csapkodó óriást. A hal kitartóan, keményen döngette farkával a csónak fenekén a deszkákat, még mindig menekülni akart, a férfi pedig elnevette magát, leült, érezte, hogy remeg a lába és egész testéről dől a verejték. Amur, mondta félhangosan, micsoda dög, lehet vagy nyolc kiló, talán tíz is ... * * Egy ideig csak nézte a hálóba gabalyodott halat. Remegő kézzel rágyújtott egy cigarettára. Aztán ki tudja miért, eszébe jutott a felesége. Ha látná ezt az óriást... Mindig megfőztük a halat, régen, amikor még Márta ... Vállát vont, mélyen leszívta a füstöt, és a vízbe hajította a cigarettát. Mára elég is volt, gondolta. A hal most már kimerültén hevert a csónak fenekén. Kiszedte a hálóból, megcsodálta gyönyörű pikkelyeit, ügyesen kinyomta szájából a horgot. Aztán eloldozta à csónakot, beszedte a karókat, és lassan elindult a kikötő felé. Ilyenkor, vasárnap délben mozgalmas volt az élet a kikötőben. Sokan horgásztak a partról, sétálgattak a betonúton, és bámulták a vitorlásokat a vízen vagy éppen csónakjaikkal bíbelődtek. Gyerekek és kutyák, a déli nap hevétől verejtékező, kipirult arcú felnőttek, hangzavar, színes forgatag és elevenség... A férfi gondosan kikötötte csónakját, vállára vette a lapátokat és a horgászbotot, a szákot pedig bal kézzel megemelve elindult kifelé a keskeny betonúton. Arra gondolt, hogy a közeli bisztróban megiszik egy fröccsöt, ennyit igazán megérdemel, ha már a sors úgy hozta, hogy meg kellett küzdenie az amürral, és győzött. A kisfiú mintha a földbő' nőtt volna ki, egyszerre ott állt előtte. •— Mekkora hal! Hol fogta a bácsi? A férfi lerakta a szákot, és rámosolygott a fiúra. — A nád mellett — mondta. — Ekkora halat még nem is láttam! Ez ponty? — Nem. Amur. — Amúr! Soha nem láttam még ilyet! Hány kiló? — Nyolc vagy talán több — mondta a férfi. A kisfiú letérdelt a földre, tágra nyílt, csodálkozó kék szemekkel bámulta a halat. — Megfoghatom egy kicsit? — Persze — bólintott a férfi. Mutatóujjával óvatosan megbökte, aztán a szeméhez nyúlt, megsimogatta a száját, azon a ponton, ahol a horog megsebezte. A bőré barna volt, a haja egészen világos szőke, kezén az uj- jai hosszúak, keskenyek ... A férfi ismét, ma már másodszor, a feleségére gondolt; Mártának szakasztott ilyen volt a keze, ilyen szőke a haja, bár egy árnyalattal sötétebb a szeme.... Ilyesmi lehetne a mi fiunk is, gondolta, és összeszorult a torka, amint a hal fölé boruló barna, izmos, karcsú testet bámulta. — Nem él már — mondta a fiú és felnézett. A tekintetéből csodálat, leplezetlen elismerés sugárzott. — Talán még él egy kicsit — mondta a férfi sután. — Apu ortopéd sebész. Nagy házunk van a Tölgy utcában. Biztos ismeri a bácsi! — Nem ismerem. — Nagy ház, garázzsal, kerttel, négy fehér hintaszékkel. Apu is horgászik néha. De soha nem fogott ilyen nagy halat. — Én se fogtam még soha — mondta a férfi. A kisfiú felállt. A halat nézte, aztán ránevetett a férfire: — Megemelhetem? — Ha bírod. Két kézzel megragadta a szákot, összeszorított szájjal megemelte. — Nehéz — mondta nevetve. — De azért elbírom, mert erős vagyok! A halat nézte, aztán a kisfiút. Hirtelen rádöbbent, hogy nincs az egésznek semmi értelme; gúnyolódik vele az élet, hiszen hová vinné azt a nagy halat, hová és kinek... — Tudod mit? Legyen a tiéd. A kisfiú elcsodálkozott: — Ez a nagy hal? Az enyém? — Persze. Anyád jó levest főz majd belőle. Apád is örülni fog. Nem mindennap kerül az asztalra ilyen hal. — Az igaz — mondta a kisfiú. — De nem kell a bácsinak? — Nem. Elég volt megfogni. A kisfiú tétovázott, aztán felcsillant a szeme; — Holnap majd elmesélem, hogy mit szóltak hozzá! — Jól van — mondta és kivette a halat a szákból. Aztán elindult a bisztró felé, hogy végre megigya a hideg fröccsöt, amire már olyan régóta vágyakozott. * * * A kisfiú pedig hazavon' szólta a halat a Tölgy utcába. Kipirult, levegőért kapkodott, verejtékezett az erőfeszítéstől, de büszke volt rá, hogy megbirkózott a feladattal. Mladonyiczky Béla: Fiatal lány Anyja a kertben ült egy fehér hintaszékben, a napernyő árnyékában. Amikor meglátta, felállt. — Hol csavarogtál ennyi ideig ? — A kikötőben voltam. — És ez? Mi a kezedben? Óvatosan lerakta a fűre a halat és büszkén, csillogó szemmel állt felette. — Amur. Legalább nyolc kiló! Az asszony közelebb lépett és csontos, szeplős arcán leplezetlen undorral végigmérte a halat. — De hiszen ez döglött! — kiáltotta. — Nem egészen — mondta a fiú. — Fúj, egy dögöt cipeltél idáig! Honnan szerezted? A kisfiú kihúzta magát. Már nem mosolygott, makacsul megvillant a szeme. — A barátomtól kaptam. A szakállas barátomtól! Azt mondta, csináljunk belőle levest. Mindig ilyen nagy halakat fog! Lehajolt, megsimogatta az állat fejét. Az asszony ellökte, olyan durván, hogy a kisfiú csaknem elesett. — Ne nyúlj hozzá! Mérgezést kapsz! Hullamérgezést, te hülye! Dr. Szokolai Dénes három barátjával a teraszon kártyázott. Felállt, kinézett a kertbe, lerakta kártyáit az asztalra. — Na, mi az már megint — motyogta szórakozottan. — Miért kiabálsz, Irén? — Nézd, mit hozott a fiad! Egy döglött halat! Ki tudja, hány napja hever a vízben ... A férfi odament, leguggolt a hal mellé. — Szép példány — mondta elismerően. — Dög! Már biztos rohad belül ! — Nézzük csak — mondta a férfi. Kifeszítette a hal kopoltyúját, aztán megrázta a fejét. — Friss ez — mondta. — Egészen vörös a kopoltyú ja! — Nem érdekel! Mit értetek ti hozzá! Nem vagyunk dögevők! Azt se tudjuk, kitől kapta! — A barátomtól — mondta a kisfiú. Az asszony a homlokát tapogatta, egy pillanatra mintha elgyengült volna, de aztán új erőre kapott. — Mondtam, hogy ne engedjük ki egyedül a kikötőbe! Mondtam, ugye? Tessék, most itt az eredmény! összebarátkozik mindenféle jött- ment, alkoholista csavargóval, és dögöket hoz haza, megfertőzi az egész házat! — Ez a hal friss, Irén — mondta a férfi halkan. • — A barátom nem alkoholista! — kiáltotta a kisfiú. • Az asszony legyintett. — Mindegyik az. Csavargók, alkoholisták! Ezt a dögöt pedig ássátok el valahol, látni se bírom, mindjárt hányok... Dr. Szokolai Dénes bele- egyezően bólogatott: — Jól van, Irén. Elássuk a halat. Csak ne izgasd fel magad! Az asszony megfogta a fiú vállát; — Te pedig azonnal mész és megmosod a kezed, de szappannal! Mocskos vagy, mint egy utcagyerek! A fene se tudja, mi lesz belőled! Lerogyott a hintaszékre, eltakarta az arcát. — Jól kezdődik ez a nyaralás is — nyögte utálkozva. A kisfiú szomorúan és megszégyenülten bámulta a halat. Dr. Szokolai Dénes megsimogatta a fejét. — Elássuk szépen a kertben — mondta halkan. — De hát mit mondok holnap neki.. . — Kinek? — A barátomnak! Mit mondok neki, mit csináltunk a hallal... — Hazudsz valamit, fiam — felelte dr. Szokolai Dénes mosolyogva. — Menj, mosd meg a kezed, ahogy anyád mondta ! Estefelé még mindig kártyáztak a teraszon. A kisfiú csendesen üldögélt a sarokban és a férfiakat figyelte. — Betli — mondta dr. Szokolai Dénes diadalmasan. A kisfiú most az apját nézte, és közben erre gondolt: — Istenem add, hogy apu elbukja a betlit. mert olyan gyáva...
