Békés Megyei Népújság, 1978. június (33. évfolyam, 127-152. szám)
1978-06-18 / 142. szám
1978. június 18., vasárnap o Zelei Miklós: Először a tengerhez — Elefántfű, szavannaszag! — üvöltött fel Fütyök és megrúgta a hátizsákkal vacakoló Cskálovot. Nem lehet tudni, melyikük ordította el először ezt a két szót. Azt sem, mit jelent. Talán a szabadságot. Ami lelkűk mélyén az eroti- kummal volt egyenlő. Amikor csak eszükbe jutott, hogy mennek a tengerhez, mindig ezt üvöltötték. — Elefántfű, szavannaszag! Olyan szabadok leszünk öregem, de olyan szabadok, mint — mondta hónapokkal ezelőtt Fütyök a rendőrségi ablak előtt álló sor közepén, de útlevélkérő-lapot lobogtató keze megállt a levegőben. Hirtelen nem tudta mihez hasonlítani a szabadságot. Mintha a rúgást észre sem vette volna, Cskálov szép nyugodtan bekötözte a hátizsákot, a sarokba vitte, azután csak úgy félfordulatból fektette két vállra a még mindig üvöltő és ugrándozó Fütyököt, rátérdelt a két karjára és ő is felüvöltött: — Elefántfű, szavannaszag! Meg vannak hibbanva ezek, mondta magában Cskálov anyja, de ezen a héten, ahogy a két fiú lombosodó örömét látta, már semmiért nem haragudott. Szabadok, gondolta. Megdolgoztak érte tisztességesen. Bár ha meggondoljuk, még ő sem látta soha a tengert. De hát ezek mégis fiúk, mégis gyerekek még, hadd menjenek. A lábosban sercegett a zsír, meglocsolta a húst, és visszarakta a fedőt. Még két év, és kész ember lesz belőlük. — Elefántfű, szavannaszag! Ezekből? Mosolyodott el, s csodálkozott az előbbi gondolaton. — Borisz Cskálava, ugye fokhagymásán süti nékünka húst? — a konyhaajtó részében Fütyök vigyorgott, készen a menekülésre, de most nem zavarták ki, pedig ez máskor csupán ezért is megtörtént, ha Borbála néni helyett Boris nénit mondott. Reggel ötkor már a villamosmegállóban vártak. A hatalmas hátizsákot, ami Cskálov hátán dagadozott, Fütyök kicsit szégyellte a munkába menő emberek előtt. Távolabbra állt, mintha ő nem tartozna a hátizsákhoz, de Cskálov rögtön mellette volt megint, s hátán a bűnjel. — Min gondolkodsz már megint. Fütyök? — Nem értesz ehhez — legyintett lemondóan Fütyök. — Miért nem? — kérdezte Cskálov, anélkül, hogy megtudakolta volna, mi az, amihez nem ért. — Hát ezért nem — mondta Fütyök és vigyorgott. — Hülye vagy, Fütyök! — Cskálov megrántotta a vállát, és hatkor már az útpadkáról integetett a menekülő autóknak. — Csavarogtok, srácok? — kérdezte végre egy Robur sofőré. — Megyünk a tengerhez — mondta készségesen Cskálov. — Csavargunk — mondta Fütyök. — Az a jó. Na ugorjatok fel gyorsan, Kecskemétig jöhettek. Jutabálákat szállított a Robur. — Mekkora mázlink van! — mondta Cskálov, ledobta a hátizsákot, levette az ingét, és elterült a bálákon. Fütyök kiült oldalra, és a gyorsuló kereket bámulta. Mintha minden fordulatukkal nagy forgácsokat esztergáltak volna le az előttük levő távolságból. — Cskálov! — szólt Fütyök a kocsi oldalába kapaszkodva. — Mi van? — riadt fel a fiú. — Ki söpri össze a forgácsokat? — Milyen forgácsokat? Ja, a műhelysöprés? Az most elmarad egy kicsit. — Azt hiszem — vigyorgott Fütyök. Kesernyés szaga volt az útnak. Fütyök pislogva szagolgatta. Gumiszag? Vagy az út szaga? Biztosan az út szaga. Az lehet ilyen. Az elfogyó távolságnak száll a füstje. Ez vonaton egyáltalán nem érződik. Ott büdös van inkább. Jól mondtam én, hogy stoppal jöjjünk. Már kora délután a határon voltak. — Ott a határ! — mutatott előre Cskálov. — Látod a sorompót? — Én nem ilyennek képzeltem. — Ott a határ és kész. Aztán átmegyünk rajta, és a határ lesz itt, mi meg ott. Minek kell mindenről elképzelni valamit? — Mert úgy szebb — felelte gondolkodás nélkül Fütyök. Mióta megkapta az útlevelét, és naponta megszámolta benne az öt ablakot, elképzelve, ahogy az egyiken kimászik, a másikon meg be, azóta rengeteget foglalkoztatta a határ. Még sose látott határt, és úgy jelent meg neki, mint kezdet és vég. Ez meg olyan itt, mint egy tolatási határ: eddig és nem tovább. Pedig a sínek messzire futnak, tovább is lehetne tolatni. Az egész határ, a sorompóval együtt, teljesen átmeneti, kitalált ügyletnek tűnt. Holott végleges, megmásíthatatlan, szinte kozmikus eseményként élt benne a fogalom: határ.-Ezt pedig, nézte Fütyök a sorompót, nyugodtan lehetett volna száz méterrel idébb vagy odább rakni. Ügy képzelte el, hogy gyalogolnak, gyalogolnak, egyszer csak felnyílik előttük egy sorompó, aztán egy másik, és attól fogva valami egészen más történik velük. Ehelyett a sorompó nyitva állt, amikor odaértek. A két irányból áramló autós tömegnek üdítőt, fagylaltot, sört árultak a határkőnél, aminek a túlsó oldalán is ugyanolyan olajfoltos lapulevelek komyadoztak, mint az innensőn. — Siessetek, srácok, nagy a tömeg ! Jó nyaralást — mondta egy katona. Fütyök csalódottan nézte útlevelében a bélyegzőt. — Látod, hogy nem kell mindenféléket elképzelni — mondta vigasztalóan Cskálov. Fütyök zsebre vágta az útlevelet. — Majd a tengernél... Meglátod, az egészen más lesz, az már igazi lesz. A tenger az igazi. Azzal nem tudnak mit csinálni. Siessünk — mondta Fütyök. — Elefántfű — mondta Cskálov és egykedvűen rúg- dalt cafatokra egy öreg lapulevelet, azután órákig gubbasztottak egy alacsony dzsipben. A sofőrt is megkínálták fokhagymás hússal. — Bun, bún — bólogatott teliszájjal a sofőr, és egy történetbe kezdett, amiből egy szót sem értettek. — Elég ócska tragacsokból adódik össze a messzeség — mondta Fütyök az ülésből kilógó kacatot sodorgatva. Cskálov kihajított egy csontot az ablakon. — Talán azt hitted, hogy majd kidughatjuk a fejünket a felhők fölé? Nagyot zökkent a dzsip, a sofőr káromkodott, Fütyök nézte Cskálov zsírosán fénylő mancsát, aztán az agyonhasznált, esőtlen tájat a koszos ablakon át. — Azt hittem — mondta. Egy mellékút szűk torkolatában megállt a dzsip, Cskálov kikecmergett, kivette a hátizsákot, utána Fütyök is kiszállt. Az olajosbőrű sofőr erős fogait villogtatva előremutatott, intett a fiúknak és elindult. — Elefántfű, szavannaszag! — próbálkozott egy üvöltéssel Cskálov, hátha sikerül feltámasztani a tegnapi jókedvet, de az ócska dzsip magával vitte. — Ne erőlködj — mondta Fütyök. — Nemsokára ránk esteledik — felelte Cskálov. — Este nem szívesen veszik fel a stoppost. Fütyök nem válaszolt. A tengerparton sós a szél, olvasta egyszer egy könyvben. Beleszagolt hát a levegőbe, de a tengertől még hosszú szárazföld választotta el őket, s fölötte sótlanul álldogált a megrekedt levegő. Igazán hamisnak érezte a csatakiáltást. Koczka Pál Vers Akkor már rég nem azért a lányért ittam szaggattam függönyét dermedt Ködöknek nem a láncos vágy űzött odúmba felszaggatni száradó sebek varratait Vadállat-karmaim hát kiért nőttek tüzes fogakkal reccsenő jegekbe miért haraptam olvadó virágokat Hamuban keresem az álnok lángot borízű hangulathoz rekedt dadogást szakadatlanul tudok kifordult keresztekről nagybőgők basszusgitárok hangján boldogságot remélni Matejka Rodici: Nap (faliszőnyeg) Branslav Subotic: Kompozíció Csanády János Titkos partok Bebújok zugomba, könyvbástyák közé — od’adtam tudásért, lelkem ördögé, kinn kalandos szél fúj, ablakkereten zongorázva néhány szaggatott ütem. Amit rég elhagytam, a szabad mező lent néhány szál fűben szíves üzenő, azt mondja,. hogy nem vagy jeges-egyedül, míg a tücsök szálai közt hegedül. Belenéz a könyvbe, messze tekint szemem pápaszemmel, mint a mélybe lent, ahol a búvárok búvárszemüveg lencséin át nézik az üveg-vizet. Világ-üzenettel szívem megtelik, fölbukok a tenger-vízből messze kint, megcsap óceáni, fenséges magány, hajótalan körben a látóhatár. Indulok a partra, békatalpaim delfinszárnya hajt a titkos partra, im belül egy rejtélyes iránytű mutat, mint az ég vándorainak, jó utat. Tenger sós vizében úszom, szeretem; lebegek, míg bennem ég és föld lebeg, s új vágy hajt elérnem jól ismert, sokat látott életem, most titkos partomat. D. Szabó Lajos Útravaló Fazekas Annának, édesanyámnak Miért szültél e világra miért szültél véres ágra Anyám? Jobb lett vóna zöld füvekbe jobb lett vóna hűs vizekbe Anyám. Jobb lett vóna száraz ágnak jobb lett vóna kútkávának fiam? Megszültelek e világra megszültelek vérző ágra — repülj édesfiam l Apáti Miklós Korai hattyúdalok (IV.) Hálóból hogyan gyógyulhat a hal? Foglyaim nincsenek, ha én vagyok fogoly, ha csapdám üresen ásít. Mert nincsen jélenidöm, hát nincsen jelen. Ebből a hálóból nincsen gyógyulás Víz viszi hangom, sírok, verdesek. A sirályok értem kiabálnak.
