Békés Megyei Népújság, 1978. május (33. évfolyam, 102-126. szám)
1978-05-21 / 118. szám
1978. május 21., vasárnap o Tóth Lajos: LÁMPALÁZ TÉKA Harc az angyallal Róka Gedeon minőségi ellenőrző osztályvezető a kefegyárban. Mióta műhely- vezetőként megkóstolta az ellenőrzéssel járó utasítást, olykor parancsolgatás ízét, folyton arra vágyott, minél több ember munkájába beleszólhasson, mind többen függjenek tőle. Közben arra is rájött, efféle étvágyát csak akkor elégítheti ki, ha megtanulja, miként viselkedjék azokkal szemben, akiktől ő függ, akiknek az ő szájuk íze szerint kell naponként bizonygatni saját személye fontosságát. Két év óta egyetlen értekezlet nem múlt el úgy, hogy még a sebtében összecsapott, suta beszámolókat is ne jegyzetelte volna hangya- szorgalommal, s így pontosan meg tudta mondani, ki, mikor, miről nyilatkozott, s s ebből következően ő is pontosan tudta, hol, ki előtt, mit kell mondania. Munkatársait eleinte bosszantotta ez a nyüzsgés, el is nevezték maguk közt állandó ügyeletben levő rezonőrnek. Később azonban rájöttek, nincs miért neheztelniük rá, hiszen egy-egy hozzászólása — rendszerint az értekezletek, ülések elején — jelezte, milyen irányba célszerű fordítani a szót. Elmaradhatatlan hozzászólásaiban — bár igen rafináltan — valósággal provokálta munkatársait a megnyilatkozásokra. A vállalatvezetés különösen akkor örült ennek, ha meghívott vezetők is részt vettek ezeken az értekezleteken, mert mindig úgy távoztak, hogy aktív, konstruktív légkörű volt a tanácskozás. Az üzem vezetése mostanában különösen büszke -ir- ra, hogy mióta Róka Gedeon vezetésére bízva átszervezték a minőségi ellenőrző osztályt, mind biztatóbban javul a kefegyártás minősége. növekednek az üzem hazai és külföldi kapcsolatai. Éppen e szilárduló tekintély miatt robbant a hangulat a meósok között. Sopánka, az egyik súrolókefe-kötő véletlenül nem vette észre, néhány kefe szélmérete nem egyezik a szabvánnyal. A hosszúságban két milliméteres eltérés volt. Talán nem történt volna meg ez az anomália, ha nem olyan berezelős természetű. Amikor azonban meglátta, hogy Róka Gedeon belépett a műhelybe, megrettent. Többször is szem- és fültanúja volt, mekkora paráüát csap egy-egy, a szabványtól csak hajszálnyira eltérő kefe miatt. Eddig még megúszta, hogy a meósok után az ő keféit nem ellenőrizte. Most azonban érezte, rajta a sor. Nem csalódott. Az osztályvezető a szúrópróbákat is tervszerűen végezte. Füzetében pontosan nyilvántartotta, kinek, mikor kontrollálja a munkáját, mind a beosztott meósokat, mind pedig a melósokat illetően. Sopánka eddig csak azért maradt ki, mert nemrég került az üzembe, s hagyta, hadd szokja meg a munka és az ellenőrzés légkörét. Sopánka a munkapad mellől félrepillantva látta, hogy Róka Gedeon megáll azoknál a ládáknál, amelyekben az ő keféi voltak. A „na, most mi lesz” ijedtségében, míg Róka Gedeon a ládákban levő keféket gusztálgat- ta, méricskélte logarlécpontosságú vonalzójával, a szalagon levő munkadarabokhoz nem pontosan adagolta a szálakat. Észre sem vette. Róka Gedeon a ládákból találomra kiemelt darabokban nem talált hibát. Már úgy volt, hogy megdicséri a szakmában még nem elég járatos Sopánkát. Márcsak azért is, mert az egyik értekezleten felhívta az igazgató a meósok figyelmét, hogy ne csak a hibákat tegyék szóvá, hanem, ha alapja van, dicsérjenek is. Nos, itt az alkalom, hogy eleget tegyen az igazgató kívánságának! Megállt Sopánka mögött. A rutinos szem azonnal észrevette, hogy a szálméret nem szabványos. — Állítsa le a gépet! — mordult Sopánkára, aki zavarában először mellényomott a kapcsológombnak. Róka Gedeon akkurátusán megmérte a szálak hosszát — Selejt... selejt... selejt ... — lökdöste le a szalagról a. keféket. Sopánka megdermedve várta, mi lesz az ellenőrzés vége. — Egyelőre ne folytassa ! — parancsolt Sopánkára az osztályvezető, majd kisietett a műhelyből. A Sopánka körül dolgozó melósok a gépzaj miatt nem hallottak semmit, de a se- lejtbe dobott kefék láttán tudták, hogy Róka Gedeon kiveri a huppot. A műhely- vezető, aki most jött meg a raktárból, odament a leállított gép mellett tanácstalanul álló Sopánkához. — Elszúrt valamit? — kérdezte bosszúsan, féltve a műhely renoméját, hiszen a legutóbbi munkaértekezleten a súrolókefe-részleget külön is megdicsérték a huzamosabb idő óta tartó selejtmen- tes termelés miatt. Felvette az egyik kiselejtezett kefét. Az első látásra nem talált rajta semmi hibát, de jobban szemügyre véve a szálak hosszúságának elmérete- zését, ő is észrevette. — Ezt a szégyent! — nézett dühösen Sopánkára. — Azt akarja, hogy ugorjon a jutalom ? Míg Sopánka a műhelyvezető letolását hallgatta, Róka Gedeon megjátszott felháborodással tálalta az esetet az igazgatónak. Különösen hangsúlyozta, mi lesz az exportszállítmánnyal, ha abba is belekerült hasonló selejt. Sikerült felgerjesztenie főnöke renoméféltő szenvedélyét. A főnök nyomban határozott. A bevagonírozás előtt álló szállítmányt újra ellenőrizni kell, majd utasította Róka Gedeont, hogy menjen le Sopánkáért, s együtt jöjjenek vissza. A meósok szidták, mint a bokrot, Sopánkát is, Róka Gedeont is, az igazgatót is, hiszen az utóellenőrzésért nem járt semmiféle túlórapénz. Míg Rókáék megérkeztek, az igazgató végiggondolta, mit tegyen. Vajójában miért is hívatja Sopánkát? Nem akkora hiba ez, mint amekkorának Róka felfújta. Mi a fenének kerít az ügynek akkora feneket? Négyszemközt is elintézhette volna. Most már viszont nincs mese! Az egész műhely tudja, hogy szőr van az indítandó szállítmánnyal. Ezek után nem teheti meg, hogy szó nélkül hagyja a történteket. Kopogtatás után Róka nyitott be, mögötte az elfehére- dett arcú Sopánka. Az igazgató fel se állt az íróasztala mögül, csak intett nekik, hogy üljenek le a dohányzóasztal mellé. Sopánka nagyot zökkent a kényelmes fotelben. Lesütötte szemét, s várta, mi lesz. — Hát nogya ' is történt, Sopánka elvtárs? — kérdezte az igazgató, s eldöntötte: egy szóbeli figyelmeztetéssel lezárja az ügyet. Sopánka hallgatott. — Beszéljen! — mordult rá Róka Gedeon. — Én ... én ... — kezdte akadozva Sopánka —, amikor megláttam, hogy Róka elvtárs belépett a műhelybe, zavarba jöttem... Amikor pedig ellenőrizni kezdte a keféimet, én ... én ... nekem lámpalázam lett. összekeveredett előttem minden. — Mi az, hogy lámpaláz? — kérdezte az igazgató csodálkozva. Sopánka ismét hallgatott. Se igent, se nemet nem mert mondani. Nem tudta, melyikkel árt jobban magának. — Aki lelkiismeretesen dolgozik, nem tojik be mindjárt, ha jön az ellenőrzés! — csattant az igazgató hangja. Az osztályvezető mosolygott magában. Most majd megkapja Sopánka, ami jár neki. S nem tőle, hanem az igazgatótól! A főnök azonban váratlan kérdéssel zökkentette ki magabiztosságából Rókát. — Ennyire tartanak öntől? — mutatott az igazgató a sápadt Sopánkára. Róka megérezte, hogy fordítani kell a szón. — Nekem semmi bajom sincs Sopánka szaktárssal — mondta. — A selejt viszont selejt, igazgató elvtárs Észre kellett vennem — Előfordult! Egye fene! Nekem csak ez a lámpaláz a furcsa — fontoskodott a szón továbbra is az igazgató. Róka szeme felcsillant. — Ez az, igazgató elvtárs! A szocialista munkamorál nem ismeri ezt a fogalmat. Ezzel minden selejtet elkövető védekezhet. — Ez igaz! — jegyezte meg az igazgató. — Viszont nem jelenti, hogy adott helyzetben, hangsúlyozom, adott helyzetben, ne lehessen bárkinek is lámpaláza. Nekem is van néha. Róka megrettent. Mégcsak az hiányzik, hogy az igazgató félreértse! — Pontosan így gondolom én is, igazgató elvtárs! Természetes, ha egy dolgozó szereti a munkáját, előfordulhat vele. — Na ugye? — tárta szét a karját az igazgató. Sopánka arcába lassan visszatért az élet. Most már nem lehet nagy baj ! Róka is megnyugodott kissé, hiszen az igazgató most is meggyőződhetett, mennyire szívén viseli az üzem érdekeit. Arra azonban nagyon kíváncsi volt, mennyire hangzott hihetően pálfordu- lása emiatt a hülye lámpaláz szó miatt. Ez az ökör Sopánka sem tudott másra hivatkozni ? Az igazgató, jelezve, hogy befejezte az ügyet, felállt. Ügy vélte, elég figyelmeztető volt ez az eset Sopánká- nak. Csak annyit mondott: — Máskor azért jobban figyeljen oda. Még akkor is, ha Róka elvtárs lép be a műhelybe. Elmehet. „Elmehet” — villant meg Róka Gedeonban. Csak nem neheztel rá az igazgató. Éppen egy Sopánka miatt? Sopánka felpattant, s isz- kolt kifelé, mint aki attól fél, hogy visszaszólítják. — önnek még nem volt soha lámpaláza? — kérdezte az igazgató Rókától, miután kettesben maradtak. — Persze hogy volt. Néha még most is van. Szállítmányátadáskor különösen. — Na ugye! — nézett rá gunyorosan az igazgató. —■ Az ilyenféle ügyeket meg máskor intézze el nélkülem. Világos ? — Világos, igazgató elvtárs! — Akkor minden oké! Róka kifelé indult. Az ajtó előtt széles mosollyal hajolt az igazgató felé, s elhatározta, hogy minél hamarabb elkésztesse az üzemből Sopánkát, akiből úgy sem lesz soha virtikli kefekötő, s ha ő lenne az igazgató, nem úszta volna meg ezzel a semminél alig több figyelmeztetéssel. Mert mi az, hogy lámpaláz? Igen, mi az, hogy lámpaláz? Miért ír egy színész könyvet? Talán azért, mert így próbálja megvalósítani önmagát színpadi feladatok híján, vagy mert úgy érzi, a pódiumon, a filmen nem mondhatja el mindazt, amit úgy érez, tolmácsolnia kell a következő nemzedékeknek. Ráadásul talán maga a könyv a legmaradandóbb kifejezésmódnak látszik, amelybe nem 6zól bele sem rendező, sem partner. Hogy most Zorba, Zampano világhírű életre keltője Anthony Quinn megjelentette a maga életrajzát, annak más oka is van. Aki olvasta „Harc az angyallal” című, nemrég kiadott könyvét, még ha véletlenül filmről nem is ismerné Anthony Qulnnt, akkor is megérzi benne azt a határozottságot, azt a kegyetlen őszinteséget, amely annyira jellemzője alakításának. Könyve, életrajza, amelyet egyes amerikai kritikusok egyenesen „kínosan” őszintének neveztek, azzal fegyverzi le az olvasót, hogy Quinn egyetlen pillanatig sem feledkezik meg arról, hogyan kezdte pályáját, szembenéz múltja minden kínjával, vállalja ezeket az éveket és nem a beérkezett világsztár szemével próbál új múltat teremteni a maga számára. Quinn nem akarja elfelejteni a tegnapot, mert az élete minden keserűségével, sikerével, megvalósult és megvalósulatlan ábrándjaival, mindazzal, amit megtanult és elvégzett, számára sokkal értékesebb, mint a hetedik művészettel szerzett babérok. Ez a vallomás már önmagában is kihívás Hollywood ellen, amelyet maga a színész „embernyúzó gépezetnek” hív. Quinn hű marad önmagához akkor is, amikor amerikai éveiről beszél, mert a népszerűségi listák élén szereplő művész csöppet sem felejtette el, hogy csak úgy tudott kiszabadulni a ráosztott sablonszerepek özönéből, hogy átszerződött Európába. A Harc az angyallal hűségesen követi azt az utat, amelyet Quinn bejárt pályája során, azt a kutató kedvet, amely az életben és a művészetben annyira jellemzi. Talán ezért is kezdi az életrajzát ilyen jellemző fordulattal: „New Yorkban laktam, gazdag voltam, együtt a családommal és ráadásul híres is. A Times Square-on egyszerre három filmemet is vetítették és színpadon is • játszottam. Akárhová néztél, a Broadway-n, csak az én nevemet láttad a fényreklámokon. Néhány kedves néni, valamilyen műkedvelő színjátszókör tagjai, vacsorát adtak tiszteletemre, amelyre még számos híresség volt hivatalos. A vacsora végén felálltam, hogy köszönetét mondjak. De egyszerűen képtelen voltam megszólalni. Láttam, hogy mindenki csak engem néz nagy érdeklődéssel, várakozással. És akkor hirtelen rádöbbentem, hogy teljesen elhibáztam az életem. Ma is emlékszem arra a megdöbbenésre, felháborodásra, amellyel a szavaimat fogadták. Ugyanis mindenki legfeljebb néhány szellemes, súlytalan mondatot várt tőlem, s akkor én bejelentettem: a siker semmit sem jelent számomra. Amikor befejeztem, a házigazdák udvariasan összeverték a tenyerüket, noha megsértettem őket. Az összejövetelt gyónássá változtattam.” Hány arca van egy színésznek? Annyi, ahány szerepet eljátszott — válaszolna rá bárki. És íme, most mégis úgy tűnik, van kivétel, egy ezerarcú színész, Anthony Quinn most felfedte az ezeregyedik arcát. Nemlaha György Vajnai László A vízbe fulladástól helikopter mentheti meg a reményt. Ki kell csavarni minden félelmet, hogy hamarabb felszáradjon. halász: engedd vissza haladat nem tehet róla, hogy kimerítetted hazám kicsi ország az ígéretek századában, tengere nincs, mégis az optimizmus ajtaján csillogó kilincs. béke nélküli béke két háború sebeit feledve csillagok tartják az eget, fákat a gyökerek. — Feltenni egy lapra mindent — e konok-hiszékeny embereket Szitásv Erzsébet: Kislány Szitás Erzsébet: Tihanyi kisházak
