Békés Megyei Népújság, 1978. május (33. évfolyam, 102-126. szám)
1978-05-21 / 118. szám
1978. május 21., vasárnap KULTURÁLIS MELLÉKLET A műpártoló és műgyűjtő Justh Zsigmond Ha vonattal Orosházáról Gádoros felé utazunk, Gyo- párosfürdőt és Szentetor- nyát (Orosháza Külső) elhagyva érkezünk Justma- jorba. Ma már csak avasúti megálló neve emlékezteti az erre járót a környék egykori birtokosa, Justh István és felesége, Pákozdy Matild híressé vált iró fiára, Zsig- mondra. A rendkívül intellektuális, külföldi egyetemeket járt Justh Zsigmond 1894-ben, mindössze 31 éves korában halt meg. Nem tartozott a gazdag főurakhoz, de széles körű műveltsége, jó modora, és kiváló zongoratudása állandó bejárást biztosított számára még a legelőkelőbb körökbe is. Rövid élete alatt tucatnyi könyvet (A puszta könyve, Delelő, A pénz legendája, Gányó Julcsa, Fui- mus stb.), megszámlálhatatlanul sok cikket írt az orosházi újságoktól kezdve vezető francia lapokig, és az ő munkásságát is méltatta a korabeli világsajtó. Messze földön híres volt a parasztszínháza, ahol a birtokukon dolgozó fiatal parasztlányokkal és legényekkel a maga és más magyar színművek mellett Szophoklesz, Plautus, Racine, Shakespeare, Molière darabjait játszatta él. Írásunkban kevéssé ismert műpártoló és műgyűjtő tevékenységével foglalkozunk, melynek gyökereit családjában kell keresnünk, ö maga írta, hogy női ágon a műértéséről és alapítványairól híres Marczibányi családból származott, és már a gimnáziumi évek alatt nagy kedvet mutatott a művészetek és az irodaiam iránt. A nyolcvanas évek közepétől gyakran időzött Párizsban. Naplójából (most ismét megjelent!) tudjuk, hogy szorgalmasan látogatja a fejedelmi fényűzéssel berendezett palotákat, ismerkedett a művészekkel, műgyűjteményekkel. Olyan estélyeken vett részt napról napra például Munkácsyéknál is, ahol hat- százan (!) voltak. Ezekben a körökben az egyik legtöbbet emlegetett téma a művészet volt. Népszerű alakja lett a párizsi szalonoknak. Alkalma nyílott, hogy az akkori irodalmi élet vezető személyiségeivel (Dumas, A. France stb.) is beszélgethessen. Barátja volt P. Couber- tin is, aki nem sokkal azután világgá röpítette az újkori olimpiák tervét. „Sokat vagyok a nagy orosz szobrász- szál, Antokolszkijjal, s ez azt hiszem, a lehető legjobb hatással van reám.” — írta 1888-ban Párizsból a költő Reviczky Gyulának. A párizsi utazások döbbentették rá az itthoni állapotokra: „evés, ivás, kártya, szóval: kizárólagos állati élet, pár külsőség adaptírozásával. Semmi műveltség és így majd semmi jövő.” — írta 1889 tavaszán. Látta egyre süllyedő osztályának pusztulását. Tudta és érezte, hogy valamit cselekednie kell. Még ebben az évben a Magyar Salon egyik számában megjelent az általa kezdeményezett Magyar Műpártoló Egylet megalakításáról szóló cikk. Célja a nemzeti irodalom és művészet iránti érdeklődés felkeltése. Sok köztiszteletben álló embert (így Jókait is) sikerült megnyernie az ügynek, bár kezdetben nem sok remény volt az egylet életképes működésére. „Barátaim szeretete bizalmat ad, hinni kezdek önmagámban” — jegyezte fel egy helyen. Valóban, az akkori kultuszminiszter, Csá- ky Albin és felesége, Bolza Anna is a Műpártoló Egylet alapító tagjai közé léptek, elfogadták és támogatták Justh elképzeléseit. Az 1890-ben megalakult egylet fontos feladatának tekintette, hogy kapocs legyen az alkotó művészek és a műpártoló közönség között. Igaz, a magyar szalonéletnek voltak már hagyományai, de Justh az egylet megalapítását társadalmilag is szükségesnek tartotta. Ezt művészeti vonatkozásban azzal támasztotta alá, hogy a „képvásárlás a társadalom minden rétegében terjed.” Az itt élő Justh Zsigmond- nak nemcsak az országos egyesület megteremtésében voltak nagy érdemei, hanem igyekezett a maga és szülei szenttomyai otthonát is olyan hozzáértéssel berendezni, hogy már messziről látható legyen az, hogy ott egy művészetet pártoló és szerető ember lakik. Kastélyuk körül szép szicíliai park, és a görög amfiteátrumok mintájára épült körszínház volt. Előtte a magyarság életerejét példázva egy parasztifjút ábrázoló szobor. Közel a kastélyhoz pedig Jászai Mari márványszobra állt, mindkettő Strobl Alajos alkotása. 1889 őszét és 1890 tavaszát Egyiptomban, majd Görögországban töltötte. „Tegnap óta itt vagyok 1 1/2 órányira Kairótól, szembe velem a három nagy piramis, 10 percnyire a szfinx. Első hangulatom, mióta Egyiptomban vagyok.” — írta leghűségesebb levelezőtársának, Czó- bel Minkának. A klasszikus görög művészettel való közelebbi megismerkedés is mély nyomokat hagy Justh Zsigmondban. „A görög művészetért rajongok, értem, érzem. Azt hiszem, hogy az énem újjászületését is jelenti.” — írta Athénből. Reménykedett abban, hogy telenként délvidékre vezető útjai tüdejét rendbe hozzák. A francia Riviéra, Olaszország, Spanyolország, Algír, Tunisz után 1892—93-ban még távolabbra, Indiába ment. Minden útját újabb ismeretségek gazdagították. (Egy Port-Said-i könyvkereskedő kirakatában például meglátta saját művét, A puszta könyvét és megvette angol útitársának.) Még csak felsorolni is hosszú lenne azoknak a festőknek, egyéb művészeknek neveit, akikkel Justh az évek folyamán barátságban volt. Gyűjteményét tervszerűen gyarapította. Feljegyezték róla, hogy házát szinte múzeummá alakította. Dolgozó- szobája volt a hindu szoba. „Az ajtón nehéz függöny drága keleti szőnyegből, a fal mellett széles keleti ke- revet, a háttérben indusszentély, benne trónussal, körülötte apróbb-nagyöbb bálványok, fétisek... Szalonja valóságos képkiállítás.” — halála után írta róla ezt Rózsa Miklós, az Orosházi Közlöny 1894. november 11-i számában. A ház emeletén volt egy nagy szalon, mely régi rokokó bútorral volt berendezve. A falakon néhány régi családi kép és a XVI. századból fametszetek. A ház északi oldalán volt egy terasz, amelyen Egyiptomból és a Szaharából hozott tárgyai voltak, így egy jól konzervált háromezer éves múmiafej Luxorból. Büszke volt képzőművészeti gyűjteményére. 1892-ben Szenttomyáról írta Czóbel Minkának : „Képzelje Dagnan Boswerel,... híres bretagne-i képének gyönyörű dedikált reprodukcióját küldte meg nekem az én nagy örömömre. Nemsokára olyan ... Bildesgalerim lesz, mint Du- mas-nak.” Volt még közel kettőezer neki címzett levél és dedikált könyv az úgynevezett autográf szobában. Levelei voltak — többek között — a filozófus Taine-től, a kor első számú színésznőjétől Sarah Bemhardtól, Jászai Maritól, Jókaitól, Ve- rescsagintól, Liszt Ferenctől, Munkácsytól, de a világ szellemi és művészeti életének sok más képviselőjétől is. Sok művészt is vendégül látott kastélyában, kiknek külön termük volt, ahol dolgozhattak. Az ausztrál származású Ruppert Bunny: Alföldi nyári este c. képét a kopogi határban festette, de gyűjteményében volt néhány Justh-portré, többek között a szintén sokszor itt dolgozó Mednyánszky Lászlótól. Az évek folyamán volt nála angol, spanyol, francia és még ki tudja hány nemzetiségű festő és “festőnő. Jól érezte magát Justhéknál Korbay Ferenc, Amerikában élt magyar zongoraművész és felesége, Ravasz Ilonka (ki Liszt Ferenc tanítványa volt). Különösen jó kapcsolatban volt Jókai Mór nevelt lányával a festő Jókai Rózával és férjével, A magyarok bejövetelét éppen az időben megfestő Feszty Árpáddal. Szamossy Lászlóval és a szobrász Zala György- gyel is. A Békés megyéből induló és mindig hazatérő rokonszenves Justh Zsigmond a szervezett műpártolás magyar úttörői közé tartozott, de otthonosan mozgott a század végi Európa szellemiművészeti életében is. Lakásában összegyűjtött műtárgyait érdeklődéssel szemlélhette szűkebb és tágabb ismeretségi köre. Példája hozzájárult ahhoz, hogy környezete ízelítőt kapjon az igazi műgyűjtésről akkor, amikor Orosházán és vidékén egészen kevesen voltak, akik valamit is tudtak volna a művészetről. Koszorús Oszkár Tomka Mihály r . Eső benyálzott, ócska szél gyötört, halott pillangó képe tündökölt. Bánatmalom nyikordul, tűzben áll, áldott hamu a szürke űrbe száll. Gerenda ég, ropogva elzuhan, lécek dalolnak, sírnak boldogan. Bűntelen nem lesz itt tisztaság — elégetem a bánat mítoszát. Füst száll, izzadva könnyezem, áthevít otthonuló tüzem. Nyakamba hull a hétkazlas világ — szülőfalum, s ezernyi sárvirág. Szitás Erzsébet: Babl Szitás Erzsébet: Anyám Emberség és híd Koszta Rozália kiállítása a békéscsabai színházban A leegyszerűsített és át- lényegített, egyetemes érvényű emberség éles kontúrokkal: bennem már régen így él Koszta Rozália. Egy megküzdőit nyugalom uralja éppúgy minden alkotásának légkörét, ahogyan az élő művésznő mozdulataiban is talán már-már hűvösnek tűnő, mégis emberi meleget közvetítő sugárzás a legrokonszenvesebb. A Sors vállalása, égtájéka és a történelemé is úgy, hogy minden mozdulata, ha a krétához vagy ecsethez nyúl, a harmóniáért történik, a ma ellentmondásainak föloldásáért is; a szolgálatért. S mindezt oly halkan, hogy a szó alig-alig hallatszik; helyette kiált a figyelőre erkölcsi tartást, emberi gerincet, fészekmeleget, szép bánatot vagy derűt a színekben megálmodott és teremtett kosztai vüág. Emberség és hídépítés elválaszthatatlan és egymást föltételező dolgok; e kamaratárlat is példázza ezt. Munkács, Rahó, Volóc, a kárpátaljai tájak, s közöttük lebeg e néhány kép nyomán is szűkebb hazánk, kö- zöttünk-bennünk a föloldást kereső, magyarázatot sürgető kérdés is: miért és hogyan az örök körforgás, mi céllal, milyen tartalmakká1 ét> felelősséggel?! Egyéni életében nagy veszteség érte Koszta Rozáliát nemrég: apját temette el. Maga mondta nekem, apja halála után nyúlt ecsethez, hogy megalkossa azt, amit most itt láthatunk a falakon, a még 1969—74-ben készített krétarajzok nyomán. Nyugalmat keresett, föloldást; a bénító bánatból kiutat a holnapok felé. A tájak, amelyeket ecsetje nyomán mi is birtokba vehetünk, számunkra is hidat, nyugalmat, föloldódást jelenthetnek — és a szépséget, amely nemcsak szemünk falán sugárzik át —, és a visszhangot is, amely nélkül némaságra ítélt lenne a szépség. Talán annyit csak a tájakról még: Koszta Rozália e tájakban is megtalál minden fehér foltot, mert bárhová ment, bárhol járt, ott hordta önmagában legszűkebb hazánkat, Békést, amelynek házfalai fehérségükkel, tanyamelegükkel sokunkat kísérnek el majd a leghosszabb utunkra is. Híd minden fehér folt, s az örököt hordó kék ég, a falak mögött föl- sej-lő emberi élet közelségének, jelenlétének érzete az egyetemes emberi sorsot hordozó, teremtett harmónia. Ügy énekel e nekünk ki tárulkozó táj, mintha anyánk dalait vagy zsoltárait hallanánk a fonnyadt emlékezések bokrai közül újra szárnyra kelni fiatalon, és úgy, hogy a színekben megfogott szép emberi hang, biztatás, okos szó szárnyakon száll „lélektől-lélekig”. A „Tavasz” gitárja Koszténál nem harsogás, inkább visszaálmodása a „fényes szellők” komoly optimizmusának, eltökéltségének; jövőbe tekintés valami halk intéssel is talán, de úgy, hogy ez az intés azért mégis csak harmatban fürdetett; az indulás, a hit, a bizakodás megejtő ámulatával és naiv biztonságérzetével. A „Nyár” gyümölcstermő ékes asszonyának homlokán- alakján a termékenység zárt vonalakban oldott szép mélységei emlékeztetnek vagy biztatnak; kemény, mégis meleg bája mentes minden érzelgősségtől: a termékenységet, mint az örök egyik magától értetődő jelenségét láttatja. így áraszt hitet és nyugalmat. Az önvallomásos „ősz” magába burkolózó fegyelme már az Elkerülhetetlent, a Túlsó Partot, a Távolit fűr- késző-elfogadó nyugalma végső értelmet a „Té!”-ben kaD: kiteljesedést is az emberihez való kötődés elszakíthatatlan szálaival. Kötődést fejez ki e képsorozat az Osztályhoz is, ám e röghöz- kötődés attól szárnyal igazán, mert a tálak, emberek, színek nyugalma mögött ott vibrál a „szépség koldusának” kehelyéletű maga-oda- dobása az emberiért! így híd Koszta Rozália festészete égtájak között, és íetv oalló ő ember és ember között is. Hegyei között csönd zenél; falvainak háztetői fölött a fegyelmezett béke. a belenyugvás és fölismerés bölcsessége tart pajzsot a védteleneknek a far- kasfogtépés és rókaravaszság ellen. Fiiadéin Mihály
