Békés Megyei Népújság, 1978. április (33. évfolyam, 77-101. szám)
1978-04-23 / 95. szám
1978. április 23., vasárnap IgHílUkfiMAz edéb utáni szunyóká- lásból verte íel a csengő. Abban a pillanatban szólalt meg, amikor az ébrenlét határából átbillent az álom virágillatos mezejére. Dünnyögött. Az első percben arra gondolt, hogy nem kel fel. Ha megunja az ácsorgást, úgyis elmegy. Megvárta a második csengetést és csak akkor kelt fel. ' A haját az ujjaival fésülte meg és kinyitotta &' ajtót, ahol ölelésre tár karral állt egy olyan eg. ású nyugdíjasféle ember Az arca kifőtt a nagy -légben. A hangja v conan csengett. — Szevasz, öregfiú ... ! Na, ki vagyok? Pislogott a házigazda, s a jövevénynek a mozdulatából, hangjából, arcából, pocakjának hullámzásából próbálta kibogozni kilétét. — Na, na, nem ismersz meg? Hamarjában végigfutott a volt munkatársak hœszù- hosszú során. Arcok villantak elébe, de a vendégét egyikre sem tudta ráhúzni. Legyintett és ajtót nyitott a vendégnek. — Gyere be, és bent a hűvösön majd találgathatunk. Az idegen a fejét rázta. — Egy lépést sem, míg fel nem ismersz...! A házigazda sort váltott. Más területre szaladt át, a Dunára. Kivezényelték a műhelyt az árvízhez. Ott akadhatott össze vele! Megvan! Ott volt egy ilyen főtt arcú ember. Hogy is hívták? Papp ... Pump«... Pólya ... Kiáltva mondta ki a nevet: — Perge, a Dunáról...! Együtt segítettünk a vizeseknek ... Az idegen mosolyogva intett nemet. — Visszább...! Papucsos lábával megvakarta a lába szárát. Közben évek röppentek el, évek röppentek vissza. Egész hadseregnyi melós vonult el előtte. Fiatalok, öregek, egyívásúak. A szerelőcsarnok, a futószalag és a szerdai „sajtófélóra”. Legtöbbször Baja Guszti olvasta a piros ceruzával bekarikázott programot. Az imperialistákkal nehezen boldogult. Ebből a hosszú szóból egy kicsike nyögést hallottak mindig. Imprta. A jövevény mellére célzott a mutatóujjával. — Jöhetsz, Baja, te vagy az imprta... ! Csóválta a fejét az idegen. — Egy arasznyit sem. Megint melléfogtál... Hátrább ment az időben. A kirakatban böngészte a kiragasztott újságot és másnap reggel már a vastelep kapujában várta a nyitást, ahol két napszámost keresett a cég. Nem kelt elég korán, mert mire odaért, már hosszú-hosszú embersor várt a sorsára. Előtte egy alacsony, sima képű micisapkás ember állt. A reggeli szürkületben villogott kezében a fanyelű bicska. A szava most is visszacsengett hozzá. — Kiherélem, ha nem vesz fel... — Kiherélem... A műtétre nem kerülhet- tett sor, mert a kapuhoz sem ért... Együtt bandukoltak végig a Kerepesi úton. A bicskás ember neve egyből kipattant emléke tömegéből. — Borgulya, az ócskavasas kapujából... ! Villant a vendég szeme és villant a felújított hófehér fogsora is. — Tűz! Tűz! A házigazda unta már az ácsorgást. — Bújj be, majd bent... Megkötötte magát a vendég, mint a hencidai nő a hídnál. — Egy lépést sem, míg rám nem ismersz! A házigazda kezdett Izzadni. Keze fejével végighúzott a homlokán, az arcán és érezte, kezd fogyni a türelme. Fogyogat a terület is, ahová az emberéért elmehetne. Am újra felcsillant a remény. A sport! Ott még nem járt. Hát persze, nem is lehet más, mint a gyári csapat jobbszélsője. Kapura sohasem lőtt. Sokszor nyaggatták. Miért nem lősz? Mindig azt mondta: majd a háborúban... A házigazda ölelésre tárta a karját. — JMegvan! Sóvágó vagy, a jobbszélső, aki majd csak a háborúban lő, békében soha... A vendég rázta a fejét és nyújtotta feléje az arcát. — Nézd meg jobban ezeket a nemes vonásokat. Senkire sem hasonlítok, senkire az ég világán ... Köny- nyítésül annyit, hogy hat évig voltunk együtt... Pontosan hat esztendeig... — Annyi ideig melóztunk együtt! — Többet egy mukkot sem, a többi már a te dől-, god. Még egy kicsit törd a' kobakod, és máris ugorhatsz a nyakamba ... Nyelt a házigazda, nyelte a feléledő mérgét is. Hova az istenbe tegye! Milyen jót szundíthatott volna! S meglehet, hogy még valami gyönyörűséges álmot is hozott volna az elmúlt félóra. Üjra húszéves. Csillagos éjszaka, holdvilág, lángoló szavaik, szerelem. Fetreng az ágyban és arra a hirtelenszőke fiúra gondol, aki szintén csapta a szelet a lánynak. Majdnem bicskára került a sor, de közben a csaj meglépett egy negyvenéves finánccal. Jani. De milyen Jani? Jani... Jani... Szinte ugrott örömében. — Káposztás Jani, gyere a keblemre... A vendég nem mozdult. Ügy állt, mint a cövek, és szélesre tárt szájjal nevetett. — Rossz a memóriád, öregfiú, de azért tűz... Pirosodott a füle a házigazdának. Ügy gondolta, bevágja az idegen előtt az ajtót, penészedjen ott, vagy menjen a fenébe. A délutáni sziesztának már vége, addig nyavalyognak itt. míg felszalad a vérnyomása, és a tévéig csak dühöng, vágtat a szobába, mint a vadkan. Nyugalomra intette magát. — Csak annyit árulj el, hogy ki uralkodott akkor? A lovastengerész? Egyből felelt a vendég. — _ Nem, hanem Károly király, a negyedik... Szédülni kezdett. Hatvan év ! Matrózblúzban, térdnadrágban, cúgos cipőben szaladgáltak az iskola udvarán, s most egy pocakot eresztett ember bújt elő, két karjával átölelte, cuppanós csókot nyomott az arcára. Előbb a jobbra, azután a balra és míg rázta a vállát, mondta a szót. — Én vagyok, a Fógel Bandi, az elemi iskolából. Hat évig melletted ültem a padban... Hittanból mindig gyenge voltam, súgtál nekem... A katakombát mindig elfelejtettem ... Sass Ervin Weimarban Lisztnél íróasztalán zöld kőrózsa ül örök virága örömre hasadt orosz messzeség küldte dalait sziklaszívében s parázsló nyarat asszonyok árnya piros koszorú kárpitok mozdulnak lágy sejtelem s elindul velünk a múlt hajója zenét viharzó álom-szerelem titkok robbannak félelmes szavak kimondottak és kimondatlanok reménytelenek szomorúk szépek mint körülöttünk a fehér falak merengő arcok fényes dallamok mint templomokban a hálaének 78. márc. 30. Simái Mihály Premier plan hárs voltam arany zümmögés vagyok sudár ezüstfenyő örökzöld füllel fülelek növekvő hósipkám alól kölyökzöld szemem lekacsint — rajcsúrozzatok gyerekek gyantáznak holdi hegedűt fűrész-ütötte sebeim Koczka Pál Szeretetem Az angyalokra sokat kellett várni aztán megégettek alázatos lánggal múltammal vesszőztek, fagyai ággal mentem halottaimat megcsodálni. Zúzmarás szememben jég-por ragyog megszakad értük sok szívem míg az éj csillag-lándzsáit viszem seregnyi lelkem velem vacog. Benéztem hát egy törött ablakon a káprázattól magamhoz tértem, sikoly zengett a hűvös falakon .•it" > • » fehérszirmú éjszakákért s értem ki némán vergődtem árnyék-arcokon, elindultam, s gyönyörködve visszanéztem. Dér Endre: RANDEVÚ Feldmann Tibor: Falusi házvég Fogvacogtató hideg volt, s Eszteren kiskabát. „Odaadhattam volna neki a bundámat” — mondotta volt az egyik elsőéves bölcsészlány. Percekig azon tanakodtak a szobában, mielőtt Eszter elindult volna, mit kellene még kölcsönözniük, esetleg az arcát kicsit kipúderezik tán ... Kesztyűje sem volt. Valahogy a kolesz minden leánya szeretettel vette körül Esztert, akinek nagy szürke szeme ijedten rebbent, mindentől félni látszott, aki egyébként remek s aki mindenkit meghallgatott, akár a pap fülbegyó- násnál, s akiről mindenki mindig megfeledkezett. Eszter belépett az étterem halijába. Körülnézett. A fiú sehol. A lépcsőket figyelte hát, amelyek a szálloda szobáiba futottak fölfele. Kérdezősködhetne, a portástól érdeklődhetne ... De ez valójában éppen csak átfutott a tudatán, nem mozdult. Hirtelen a lépcsőkön egy vékony, nyugtalan szemű férfi loholt lefelé. Egyenesen feléje tartott. — Jó estét, Péter. Mindjárt tudtam, hogy maga az. — Én is ... Nem árulták volna el a fél világért sem, hogy egészen másnak képzelték a másikat... — Vegye már le a kabátját. Megvacsorázunk. Ettek, ittak, s mivel zene is szólt, táncolni kezdtek. — Maga remeg. — Fázom. — Hogy fázhat? Fűtenek itt! Vagy tán más baja van? — Mi bajom lenne? Hirtelen az a gondolat suhant át az agyán, ez a férfi azt hiszi tán, annyira kívánja őt, hogy még remeg is belé... Haragudott magára, haragudott az önmaga gyanúsításáért is és sajnálta, amiért végesza- kadt a levelezgetésnek, s helyette íme itt ez az ismeretlen fiú, akivel nem tud mit kezdeni. Vacsora után Péter a szobájába invitálta. — Iszik valamit, egy feketét talán? — Nem, már nem kérek semmit. Inkább meséljen magáról. — Miről meséljek? Talán az anyámról, aki gyerekkorom nagy-nagy varázslója volt, sárkányokat készített nekünk gyerekeknek, fata- • licskát faragott a saját kezével, olyan erőset, hogy két gyerek is nyugodtan beleülhetett... Még korcsolyát is fabrikált fából, a szánkókról nem is beszélve, amelyeket elnyűttünk. Derűs és soha nem veszti a kedvét. A kevésnek is tud örülni, hat gyereket szült, minden gyereke elhagyta, magam is, s most a hét minden napján levelet küld valamelyőnknek... Hogy remegett értem ! Tudja, nagybeteg vóltam nemrég, a vesém ... Halálos nyavalyából épültem föl, saját magam legnagyobb megdöbbenésére. Otthon, a falumban praktizálok, de van kitekintésem a városra is, havonta egyszer felruccanok Pestre, barátaim, vannak, rokonaim ... Maga hogy él? — Kollégiumban. — Nézze, a napilapunkba írok is, a közeli városka napilapjába. Riportom jelent meg, egészségügyi persze, elolvassa? Eszter elolvasta. Nem rajongott az írásért. Csupa nagy szavak, épp ahogy az első levélben ... • — Na, hogy tetszett? — Hát... tetszett. — Gondolja? Ha megengedi, elolvasom én is. A fiú mégegyszer hangosan elolvasta cikkét, időn- kint mosolygott, de valahányszor ránézett a lányra, rémület markolta össze a szívét. — Maga sír? Beszéljen, mi baja van? — Semmi, csak maga... tudja maga olyan mint egy ordas. Magának nem szeretet kell, maga egy önimádó! Mi a frászt olvassa el hangosan is ezt a vacak írást? — Évekig haldokoltam, meg kell értenie, ez az egyetlen érvényesülési lehetőségem. Mint orvos, nem fogom sokáig bírni. Ahhoz sokat kellene tanulnom, továbbképeznem magam, s nem is nekem való ez a hivatás. Féltem magam a betegektől és ez nem helyes. De ha nem féltem magam ... Csak egy vesém van, a másik is zsugorodik, ha nem félteném, hamarabb elpatkolnék. Így is sor kerül rá előbb-utóbb. Az újságnál meg keresik a szakember-újságírókat. Én az egészségügyben tán otthonos vagyok. Hát ezért írtam... — Bocsásson meg — csókolta körül a leány a fiú szemét, s arcát. Péter a lány kezét fogta, majd vállára hajtotta a fejét. Mintha nem is egyetemista lány, hanem a saját anyja lett volna Eszter. — Nem veted le ezt a kis vacak kabátot? — Nem, mennem kell. — Ilyen nyomorult kis- kabátban jársz ebben a hidegben? — Mostohaanyám van. — Meglátod, tavaszra veszek neked egy gyönyörű kosztümöt, télire meg jó meleg bundát, a legújabb divatút. A barátaim jó haverok, sokszor megyünk majd üdülni, meglásd, utazni, világot látni... — Jósoljak neked? — Meghibbantál? — A tenyeredből. Mutasd csak. Hosszú életű leszel és feleségül fogsz engem venni. — Ah, nem igaz. Melyik az a vonal, amelyik ezeket mutatja? — Látod, itt az életvonal, ez mutatja, hogy hosszú életű leszel. A nyavalyáid ellenére is. Hogy pedig engem veszel feleségül, az abból látszik, hogy a sorsvonalad 25 és 35 között ugyanolyan kettőzött, mint az enyém. — Az mást is jelenthet. Én nem hiszek az ilyen babonákban. — Nem kell hinned, én se hiszek tulajdonképp, csak játszom. Játszani azért szabad. És a feleséged sem akarok lenni. Van énnekem kérőm. Kettő is. Csak nem akarok a terhűkre lenni... Péter nagyon elbámult. Kicsi, vékonyka nő, akiért ketten is harcolnak? S én lennék a harmadik? Semmi kedvesség benne, bár olyan melegséget sugárzik, megmagyarázhatatlan ... Kellemes érzés vele lenni, semmi több. Vagy mégis ? — Mondja, beteg maga? Ügy értem, miért ilyen sovány? — Semmi szervi bajom! Ideges vagyok, néha lázas, de az is idegi eredetű. — Sok szénhidrátot kellene fogyasztania -r- magába továbbra is a lányt — sokat kellene levegőn lennie és sokat aludnia. Eszter nevetett, s megint megcsókolgatta a férfi szemét, s elköszönt. — Mennem kell! Ne haragudjék! Péter kikísérte a lányt, a halban elváltak, megsimították egymás karját.
