Békés Megyei Népújság, 1978. február (33. évfolyam, 27-50. szám)
1978-02-12 / 37. szám
NÉPÚJSÁG 1978. február 12. vasárnap Rideg Sándor: Irtás szélén Hátával a szélhordta hókupacnak támaszkodva, magányosan ácsorgott Lehota háza, s hallgatta a szél gur- gulázó ugatását, mely a tél fehér lován rohangált összevissza a pusztaságban. A hideg keresztülfúrta magát a ház falán, s zajtalanul topogott az ágyban fekvők takaróján. Nem lehet tudni, hány óra van ilyenkor. Az udvaron nem szólt hajnalban kakas. A házban nem ketyegett óra, csak a tél fehérsége riasztott halvány reggelt a szobába. Lehota Ábel begörbült vállal méregette végig a szobát, s kinézett az ablakon, melynek üveglapjára pálmaerdőt varázsolt a fagy. Körülötte a ház minden eresztéke hideget árasztott: a kilincs és az ajtó repedése, s a cseréppel fedett tető. A sározatlan padlásról lehangzott a kut- lászó szél dobbanása, amint döngve nekicsapódott a homlokdeszkázatnak. Néha úgy érzett, mintha a részeg szél itt hentergett volna a szoba deszkából ácsolt bútorai között, ahol tótágast állt a mindennapi szegénység. Olyan hideg volt bent, mint künn a juhszélen. A szürke árnyékkal füg- gönyözött szegletben, holmi ócskaságból magasra púpozott ágyban feküdt Lehotáné a gyerekkel. Noha nem volt beteg, ezt tette már hosszú napok óta. Színt bukdácsolt a levegőből áradó ólmos álmosságban, mint aki egyik ájulásból a másikba zuhan. Ha megszólalt, emberére lázadott : — Miért nem vagy Te olyan ember, mint más? — kérdezte aztán ezredszer, mióta együtt érezték ínségüket. — Mások segítenek magukon. .. Én szerezzek neked gazdát?! Várod, hogy megdögöljek az ágyban köl- kestül... Azután példákat mondott másokról, és az istent emlegette. Fölkelni ma sem mert, félt, hogy elillan testéből ezer bajtól megfogyott ereje, amivel a januárban született gyerekét melegítette. S valóban nem volt más melegség ebben a hajlékban, mint az ő sűrű sóhajának lehelete. — Mit akarsz velünk? — kérdezte esengőn, mintha az istennel beszélne. Lehota szótlanul állt a jégvirágtól megvakult ablak előtt, szeme sarkában, mint letörülhetetlen pecsét világított a ború, mely annyira hasonlóvá teszi a szegény embert Krisztushoz. Nem volt érzésében semmi önvád. Eddig mindennap ott álldogált az emberpiacon, és nem kellett senkinek se ő, se más. — Fogadjon meg, hűséges embere leszek! — könyör- gött legutóbb egy nagyparasztnak, s az röhögött, mintha valami jó tréfát hallott volna: — Ügyéé! Ilyenkor miny- nyájan azt mongyátok! Szátokba folyik a víz, mi ?... Majd szóllok... Talán egyszer majd szól a gazdag paraszt. De most nem volt a házban akkora darab kenyér, hogy cuclit rághattak volna belőle a gyereknek, és nem volt a katlan alatt két hét óta tűz... Nem volt itt se Isten, se Szentség. Mindenestül le akart szakadni Lehota Ábel felett az ég. Azon gondolkodott, mi lehet rettenetesebb, az éhség-e vagy a hideg? — Meg kék fördetni a gyereket — nyögte az asz- szony. — Megfürdetjük — ígérte Lehota. A hangja úgy csengett, mint a hamispénz. A fejsze ott volt letámasztva párjával a tűzhely előtt. A szélespofájú hosszú nyelűt akasztotta karjára, és indult kifelé. Szemhunyorításig állt a ház előtt, s végignézett a táj mindent elborító fehérségén. A közeli rét befagyott tócsái felett téli madarak felhőztek, olykor si- kongva csaptak az ég felé. Mintha eltaszították volna, úgy indult el a süppedő földeken keresztül a messze sötétlő erdő felé. Az ég kalapja nevetségesen keskenynek látszott, s mint lerongyolódott fehér firhang szállongott alá a hó. Szembe fújt a szél. Lehota izzadtan lépett át a bodzával szegélyezett erdő árkán. A széltől vert erdő riogatva zúgott. Az óriás fák gallya úgy kelepelt, mintha ezer toronyban egyszerre szólna a húsvéti kereplő. Azután pillanatig tartó csönd lett. Az irtás szélén arasznyi vastag akácot szemelt ki Lehota, tövétől elkotorta a ka- catot, s lecsapott fejszéjével. Az erdő recsegve visszhangzott, mintha segítségért kiáltott volna. Volt ebben a hangban valami rémületkeltő. Lehota kezében megállt a fejsze, hosszú percekig hallgatózott. A fák zúgása végigborzongott ® havas erdőn. Lehotának úgy rémlett, mintha a nevét kiáltották volna messziről: Ábel!... S egyszerre, megroppant háta mögött a gally. Nem volt ideje, hogy eldobja fejszéjét, és futásnak eredjen. Az új erdőőr, a romlott ember — így nevezték a környéken — barátságosan nevető arccal puskára támaszkodva állt Lehota előtt, becsukott félszemmel hosszan nézte a megriadt Lehotát, és megszólalt: — Fényes nappal?... Vagy talán verebet akartál fogni az orroddal? Ide azt a szerszámot, és gyössz velem!... A puskás válla kiszélesült, hangjából megmásíthatatlan keménység áradt. Előrebot- lott frissen fényezett csizmájával néhány lépést, és kifejtette Lehota markából a fejszét. — Aztán, nehogy nekilódulj — szólt —, mert beléd eresztek. No, mehetünk. — Hová? — szorult ki Lehota torkán a hang, s az arca sárga színűvé vált. Mély ijedelem szántott végig a testén, előre-hátra tántorgott, s hangját könyörgésre fogta. Nem akarta, hogy bekísérje az erdő rossz hírű kisistene, és talán megverjék.' — írja föl a nevem! Lehota Ábel vagyok. Házam van a bogárzó mellett. Mindenki ismer a környéken. — Csak semmi cifra!... — mondta a puskás. — A felügyelő is nagyon kíváncsi rád, bent. ö még nem ismer téged... Lehota szálfának dőlve nyöszörgött, térde ingadozott. Bizonyossággal tudta, hogy nem megy be a romlott emberrel. — Családos ember vagyok... Megfizetem a büntetéspénzt — mondotta... — No, aló előttem, ha már Ábel vagy... Fene szép neved van! Lehota visszafelé forgott, a puskás vállánál fogva tolta maga előtt. — Nem megyek! Érti? — kiáltotta Lehota. — És mi jogon tegez engem? Minden elszántsága a szemébe olvadt föl, fagyos könnye végigfolyt beretvá- latlan, szegletes arcán, szűkölt, mint a farkasverembe esett eb, s minduntalan kitépte magát kísérgetője keze közül. Az erdőőr szája körül fekete csíkokban elevenedett föl a harag, szitkozódva emelte feje fölé puskája csövét Lehota arcába. A szája csikorgott, mintha kavicsot rágott volna: — Az ‘anyád szentsége!... Égrengetőjit a zsivány fajodnak!... Megtaszította Lehotát és az inába rúgott. Lehota föl- hemperedett, és úgy maradt fekve. Fogásra lesve, szeme sarkából figyelte a vadőr mozdulatát, aki puskát szorongatott a kezében. Most csak a fejszéje nyelét szerette volna még egyszer megmarkolni. A puskás* lehajolt, hogy felemelje emberét. Lehota egyetlen szorítással lerántotta magához a gallyak közé. Félig megfagyott ujjait a Szlotta András: Félelem szemébe véste, fogával rágta a vadőr arcát. Ellenfele ökle a beleit döngette. Hemperegtek a hóban fuldokolva. Egymás torkát szorongatták. A kezük és az arcuk véres és nyálas lett a pirosán loccsanó ütésektől, amint egymásba markoltaik. Lehota már kezébe kaparintotta baltáját egy szúrás árán, azután újabb szúrásokat kapott, az utolsót, a legmélyebbet már nem érezte... A fölötte zúgó erdő egyetlen pirosságban lobbant föl a szeme előtt. Teljes erejéből sikoltani akart, de nem fért ki hang a torkán, s könyökéről a hátára zuhant. Feküdt az irtózatosan hidegre változott havas földön mozdulatlanul, mintha sohasem lett volna ilyen fehér ágya. Madzaggal felkötött csizmája talpán fekete cafatban lógott ki a kapcája, mint valami óriási varangy kitaposott bele. Az erdőőr dűlöngve töröl- gette meg bevérzett arcát, s megnézte zsebóráját: éppen kilencet mutatott. Mintegy fél percig bámulta a mozdulatlanul fekvő Lehotát, s mintha megrémült volna tőle, elsietett, hogy tisztázza magát ott, ahol kell, mielőtt minden nyomot el nem lep a hó... A messzeségbe nyúló erdő felett havas szél csatázott a fellegekkel. A százados tölgyek búgó torokkal, roppanva sóhajtottak. S lent ,a fehér folyondárral díszített bokrok között, lábujjhegyen bújkált a csend... Cserei Pál: KÉSEI TEXTILGYÁROS Meszlényi Kálmánnak a városháza ódon falai közt az évek során megfakult hosz- szúkás arca. Nem meglepőt mert a folyosó végén, abba az északra nyíló egyablakos irodába soha nem sütött be a nap, ahol reggeltől estig kör- mölt napról- napra. S amikor beborult, meggyújtotta az asztalilámpát, hogy össze ne keverje az adóíveket, s az adóhátrálékokat nehogy tévesen mutassa ki. Olykor levette három és fél dioptriás szemüvegét s a belső zsebében lapuló tenyérnyi szarvasbőrrel megtörölgette. Ez annyira hozzátartozott életmegnyilvánulásához, mint amikor tenyerével megdörzsölte rövidre nyírt seszínű tüskehaját. Mivel esténként, és ünnepnapokon ritkán látták másokkal az utcán, sokan különcnek tartották. Pedig hát csak elzárkózott, mivel egyedül maradt. Nem sokkal azután, hogy letette a gimnáziumi érettségit, az édesapja felakasztotta magát. Annak a hátrahagyott leveléből tudta meg, hogy apai ágon él egy nagybátyja. Azelőtt még csak említést sem tett arról. Ismételten azt hajtogatta előtte: „Te vagy fiam a Meszlényi família utolsó sarja.” Az édesanyjától sem hallott soha egy szót sem a nagybátyjáról. De hát akkor még úgysem értett volna semmit, mert ötéves volt, amikor az édesanyja már meghalt. Tüdőbaj vitte el. Nagy bánatában vigasz volt az, hogy él egy nagybátyja, mégsem maradt egyedül, van egy rokona. És gyorsabban kezdte olvasni a sorokat, hogy minél előbb megtudja, hol, merre él? Le is volt írva szép sorjában, csakhogy mást is felsorolt az édesapja a levélben, amitől még nagyobb lett a keserűsége. De hát most nem kellett visszatartani a könynyeket, hogy azzal férfi mivoltát bizonyítsa, mert a levelet akkor bontotta fel, miután egyedül maradt, az édesapját már befektették a koporsóba, s a halottkém is elment. A rendőrség előzőleg ugyan kutatott valamilyen nyom után, hogy édesapja tettének okára rábukkanjon, de hiába, ö azután talált rá a levélre, amikor a halottkém befejezte a vizsgálatot és a temetésről szóló engedélyt a levéltárcájába akarta tenni. Akkor pillantotta meg édesapja gyöngybetűit egy kék borítékon. Már éjfél volt, és még mindig ott állt a holttetemnél, kezével a fenyőkoporsó végét szorongatta. Az járt az eszében, hogy szegény édesapja az utolsó leheletéig körmölt az adóhivatalban, amíg ő leérettségizett. Micsoda pokoli élet ! És még azt is megírta a búcsúlevelében, hogy kérésére a polgár- mester úr helyet biztosított neki az adóhivatalban. De hát ő ennél többet nem tudott adni, mert Géza, az öccse kifosztotta. Ketten voltak testvérek s az elhalt szüleik után maradt annyi örökség, hogy kis textilgyárat vásároltak a szomszéd városban. Megállapodtak, hogy Géza igazgatja a gyárat, évenként pedig átutalja neki á részesedést. Három évig rendben ment minden. Csak aztán, a negyedik évben az öccse csődöt jelentett be, s a hitelezők kielégítésére az ő összegyűjtött részesedése is ráment. Még ezt elviselte volna, hiszen minden józan gondolkodású, művelt ember tudja, hogy az üzleti élet kockázattal jár. De ami azután történt, az már megrendítette a lelkiállapotát. Mert később a textilgyár újra megindult, csak nem Meszlényi Géza és Kálmán, hanem Mezei Géza cégjelzéssel, mert az öcs- cse megváltoztatta a nevét* Ez sem zavarta, egyszerű üzleti fogásnak vélte, de a gyár működését status quonak tekintette és felkereste az öccsét. Megkérdezte, hogy a jövőben mennyi részesedést kap. Az öccse úgy nézett rá, mint valami csodabogárra, aztán pedig kacagott, mint Madách Luciferje, hogy egy pénzügyi szakember ne értené meg, mi a csőd? A csődbíróság zárolt minden ingó és ingatlan vagyont, és a hitelezők követeléseit ki kellett elégíteni. S hogy a gyár újra működik, ezt a kockázatot egyedül vállalta, amit a cégjelzés is mutat. Később aztán kiderült, hogy most már nem ötvenen dolgoznak a gyárban, hanem százharmincán. Nem is tartotta azután testvérének az öccsét, és a legnagyobb ünnepre, karácsonyra sem küldött üdvözlő lapot. Sokat gondolt arra is, mit szólnának istenféltő szüleik, ha látnák, hogy az egyik utóduk kinullázta a másikat. De hát azokat már régen elvitte Szent Mihály lova. A temetés után esténként sokszor elővette édesapja búcsúlevelét és hosszan elidőzött némelyik soránál. Mintha valami a szívét szorította volna össze, amikor arról vallottak a gyöngybetűk, hogy csak az tartotta eddig az életben, hogy ő nem tudott volna egyedül megállni a lábán. „Most már maturált ember vagy, fiam, nem szorulsz kegyelemkenyérre s én megnyugodva járulok az Isten ítélőszéke elé és bocsánatot kérek nagy bűnömért, amit azért követtem el, mert az öcsém olyan borzalmat zúdított rám, amibe belerokkant volna a lelkem, és csak azért bírtam eddig is elviselni a földi életet, hogy az Űr kegyelmes volt hozzám. És könyörögve kérem, amikor a színe elé járulok, óvjon meg Gézától, hogy élet- utadat soha ne háboríthassa, ördögi mocska saját magát eméssze el.” Arra gondolt közben Meszlényi Kálmán, hogy szegény édesapja milyen elővigyázatos volt, nem az asztalon hagyta a búcsúlevelet, hanem éjszaka, amikor letette a kabátját, belecsúsztatta a belső zsebébe, hogy mások ne szerezzenek tudomást a tragédia okáról. Édesapja diszkréciója különösen közismert volt, a polgármester elismerését is kivívta, amint azt a városi képviselőtestület ülésén nyilvánosan kifejezte, és jegyzőkönyvben örökítette meg. A gyöngybetűi meg annyira tetszettek a polgármesternek, hogy az ünnepi alkalmakkor kitüntetettek neveit vele íratta rá az adományozott oklevelekre. Mondta is a polgármester, amikor a temetés után elfoglalta a helyét az adóhivatalban, hogy kövesse az édesapja nyomdokait, szolgálja hűen a várost. Akárhogy is mossa el az idő a fájdalmat, Meszlényi Kálmánban édesapja életének rövid története mindig elevenen élt. Ez okozta zárkózottságát. Az adóhivatalban az előírások szerint teljesítette a kötelességét, s a hivatali idő után a fürdőbe járt télen, nyáron még a Körösben úszkált. Nem került senkit, de nem is kereste senkinek a társaságát, ősszel, amikor már fürdésre hideg volt a Körös vize, órákat sétálgatott egyedül a folyóparton. Színházba, moziba is egyedül járt. Aztán az idő múlásával a zárkózottság kövei közül olykor előbukkantak a .gúny szikrái, és heherészett azon is, amikor a hivatalban a kartársa felháborodva beszélt neki arról, hogy azért nem udvarolhat egy lánynak, mert annak a szülei nem engedik meg. ’ — És mit gondolsz, miért? — mondta azután. — Mert van egy nyomorult cséplőgépjük, nekünk meg az iromba macskán kívül nincs egyebünk. Meszlényi Kálmán most már hahotázott, miközben feljebb tolta orrnyergén a szemüveget: „A cséplőgéptulajdonos jól tudja, hogy a matúra nem ér többet egy macskánál.” Eltelt lassan egy évtized Meszlényi Kálmán édesapja halála után, amelynek második fele abban különbözött az elsőtől, hogy közben a II. világháború feldúlta az egész világot. Szerencsére az ő szülővárosába csak a szele ért el, átfutott azon a front, s akit nem sodort magával, az napról-napra a híreket leste sóvárogva. S amikor a rádió hullámain világgá röppentek azok, az egyik örült, a másik az ajkát rágta. Ki-ki hite szerint. Mert az egyik Hitlert vágyta, a másik Sztálint, a harmadik Churchill! Ő meg csak heherészett, hogy a városháza kézbesítői már marékszámra hordják az adóhátralékosoknak á felszólításokat. — Ez egy igazi papírháború — mondta hivatalbeli társainak és nagyot nevetett. — Ebben nem bukik orra senki, mint a harctéren, akinek a golyó kilyukasztja a tüdejét, csak a körmünk kopik, a kézbesítőknek meg a cipőtalpa. De a pengők mégsem csörögnek a város kasszájában. Azután meg sokszor alig tudta visszafogni a hahotát, amikor a háború után már a mill- és a bili-pengősöket nyomtatták, mert az, akinek adótartozása volt, a hátrá- lékot kifizette egy pár tojás árából. Ekkor húsz tojás ára vetekedett egy kis családi ház régi árával. Amikor aztán kiszivárogtak azok a hírek, hogy a sráznál nagyobb munkáslétszámú gyárakat államosítják, örömmel mesélte el hivatalbeli társainak féltve őrzött titkát, és felvillanyozva mondta azoknak: „Telhetetlen disznó volt Mezei Géza, saját testvérét, az apámat fosztotta ki. De most ítélkezik felette a történelem!” Csak arról nem tudott Meszlényi Kálmán, hogy a nagybátyja eközben agyvérzésben hirtelen meghalt, és mivel agglegény volt, utóda nem maradt, ezért ő lett az egyedüli örököse, amiről aztán meg is kapta a közjegyzői értesítést. És ugyanazon a. napon kézbesítették neki a textilgyár államosításáról szóló határozatot is. Egy ideig hol az egyik, hol a másik okmányt bámulta, miközben még fakóbbá vált az arca. Majd hirtelen felugrott, odadobta hivatali társainak az okmányokat és kacagva verte a mellét: „Itt áll előttetek egy textilgyá-, ros. Jól füleljetek: Tex- til- gyá-ros!” Levette a szemüvegét és hosszant törülgette a tenyérnyi szarvasbőrrel, s pislogva mondta: „Egy ké-se-i bur- zsoá!” • Amazok közben átfutották az okmányokat, és rádőltek az íróasztalokra, mert rázta őket a nevetés...
