Békés Megyei Népújság, 1978. február (33. évfolyam, 27-50. szám)
1978-02-19 / 43. szám
NÉPÚJSÁG 1978. február 19., vasárnap Kőváry £. Péter: Fogadás i .1 .rrt. Sallai Lajos: Parasztbarokk Hangok vonzásában Országút. Két szélén áfák ritkás fogsora. Dombok közül bukkan elő. Halmok kísérik. Fölötte felhők. Szemerkélő eső. Az úttesten ott marad a rozoga Opel keréknyoma. A szalmahajú megigazítja a zöld plexit a szeme előtt. Leállítja az ablaktörlőt. Cigarettát keres az ingzsebében. Jobbján a szemüveges félrebillent fejjel, hunyorogva nézelődik. Homlokán izzadtságcseppek. Közvetlenül a gyapjashaj tövében. A szőke lejjebb csúszik az ülésen. Így is magasabb, mint a többi. Egy fejjel. Hosszan 'krákog. Köpködi a nyelvéhez ragadt dohánysze- letkét. — Nem lökném le. Így is, úgy is kinyírnának engem is. A szemüveges a fejét rázza. — Na, de ha százszázalék lenne, hogy néked megkegyelmeznek, amennyiben őt lelököd ? — Akkor sem. A gyapjas szemüvege megcsillan. — De, ha mondjuk egy haragosod lenne éppen, véletlenül, aki régen piszok módon kibabrált veled. — Akkor sem. Különben is utálok lökdösődni. * • * Az Opel asztmás. Köhög. A hátsó ülésen terpeszkedő egyik fiú kopasz. Két mezítelen karján vibráló izmok feszítik a barna bőrt. Bosz- szúsan hortyog. Borotvált feje az ablakhoz koccan. Nem nyitja ki a szemeit, úgy for- tyan föl: — Lökjétek már le azt a pofát! Az idegeimre megy a szövegetek. Így nem fogók tudni úszni. A mellette ülő kiegyenesedik. Hosszú haja lágyan omlik alá. — Sajnáljuk — mondja, arról nem volt szó, hogy né- muljunk is meg, ha már az autót is elnyered tőlünk. A kopasz szeme villámlik. — Te meg mit fuvolázol bele a dallamkürt hangoddal mindenbe. Ha te lennél az a másik ürge ott a szakadék szélén, hát én biz’isten lelöknélek. — Az izmaiddal törődj, kisfiam. Másképp fuccs kocsi, nincs kicsi csaj. — Fogd be! • * • A kopasz ásít. Az óráját nézi, meg az utat. A távolban kigyúlik a folyam széles ezüst sávja. A kopasz fiú megborzong. Mintha máris érezné a testét fodrozó hűs vizet. Most oldalt kapja a fejét. Egy fetrengő alak mellett robognak el. A kopasz a többiek felé fordul. A szőke füty- työgetve tereli a kormánykereket. A gyapjas mintha töprengene. A fogadás az ő ötlete volt. A hosszú hajú a körmeit tisztogatja. A kopasz sóhajt. Az ülésnek veti hátát. A felhő csipkéi közül átkéklik az ég. Az egész csak egy pillanat. A szőke máris fékez. Belenéz a visszapillantó tükörbe. Farral kifordul az út kozepwre és megindul visz- szafelé. Megáll az öregember mellett. Kiinti a többieket. Cigarettára gyújt. A kopasz, meg a szemüveges a fekvő öreggel kínlódik. Próbálják beemelni a hátsó ülésre. A kopasz fogai közül sziszegi. — Ezek után ússzon az ember! ». A negyedik fiú borús arccal nézi a véres testet. Grimaszt vág a fa mellett ök- lendező szemüveges felé. • • • Az orvos zsebkendővel tö- rölgeti a homlokát. — Rettenetes hőség van! A magas, szőke fiú fáradtan néz rá. Ernyedt végtagokkal áll a műtő folyosóján. A gyapjas vértelen profilját mutatja. A műszerekkel zsúfolt üvegszekrény mellett áll. A kopasz az ajtó melletti fehér széken ül. Lábizmait gyúrogatja. Súgva mondja a szőkének: — Megrándult, ahogy beemeltem a tatát. A szőke a kövezetre bámul. — Add föl. — Hülye vagy? Az orvos közben a negyedikhez fordul. Kék szemek pillantása tapad rá. Idegesítőn. — Maguk ütötték el? — Nem, nem, nem. Találtuk. Az orvos visszahajol az öreg fölé. Alsó ajka alig láthatóan remeg. — Mindenesetre nem árt, ha elmennek a rendőrségre. Nekem mindenképp be kell jelentenem. * • • A sugarak ferdék. A kopasz kezével árnyékolja szemeit, úgy méregeti a túlsó partot. Fájós lábizmát lazítja. Dühöng. — Itt van ni, mindjárt sötét lesz. Mondtam, hogy hagyjuk a francba a zsarukat. A hosszú szőke a fűben ül. A tülekedő hullámokba bámul. — örülj inkább, hogy elkapták a gázolót. Másképp még most is ott rohadnánk. A kopasz már a testét locsolja. Hosszan készülődik. A szemüveges egy fánál áll. Orrát piszkálja. — Begyulladtál? A víz nagyot csobban. A negyedik fiú kipillant az Opel szélvédője mögül. Haját fésülgeti a visszapillantó tükörben. Aztán kiszáll. Csatlakozik a másik háromhoz. Nézik a lassan távolodó fehér golyót, a kopasz fejét. Egymás mellett ülnek a fűben. Csöndben'. A szemüveges szólal meg: — Akár mehetünk is. Biztos, hogy elnyeri most már a kocsit. A szőke nem mozdul. Elterül a nedvesedé fűben. — Ne izgulj. Majd stoppolunk. • • • Ketten egyszerre pattannak föl. A szőke csak a fejét emeli meg. A kiáltás váratlanul hasít a csöndbe. A hosszú hajú ruhástól veti magát a vízbe. A szemüveges kezét tördelve rohangál a parton. A szőke cigarettára gyújt. A cigaretta parazsa sziszegve izzik fel a szürkületben. A szemüveges odaront. Kiveri a fiú szájából a cigarettát. Süvölt. — Nem látod?! Nem látod?! Csak cigarettázol?! A szőke föláll. Lenéz a vízre. Két egymáshoz ragadt fej közeledik a habokon. Üjabb cigarettát keres a zsebében, s mielőtt elindulna egyedül visszafelé az úton, csak annyit mond: — Nem tudok úszni. A bányász kincset hoz a mélyből, az orvos betegeket gyógyít, az űrhajós új felfedezések után kutat. Az egyszerű parasztember, mikor a földet megműveli, a búzát elveti, s termését learatja, mindennapi kenyerünkről gondoskodik. Minden ember, ha szándékai is úgy vezérlik, munkája során a közösségért tesz valamit. Mit nyújt számunkra azoknak az embereknek a tevékenysége, akik megszállottként fáradoznak egy nemes ügy érdekében? Nem anyagi javakat termelnek, a művészetet akarják emberközelbe hozni. Egry József, a balatoni táj nagy festője mondotta egyszer: „A látottakat ismertté, az ismereteket tudottá, a tudottakat élménnyé, az élményeket magasztossá kell tennünk, hogy művészetet hozhassunk létre.” Nemcsak képzőművészek, de költők, írók, zenészek ars poeticája lehet ez a megfogalmazás. Munkásságukat mindenki számára hozzáférhetővé kell tenni, ez a népművelők feladata. * A könyvtár olvasóterme még szinte üres. Az egymás mellé rendezett székek, fotelok a közönséget várják. Fúvószenei ismeretterjesztő előadásra készül a békési zeneiskola tanári kara. A szomszédos irodahelyiségben mér próbál a rézfúvós együttes, a folyósón-fiatal tanárnő mondogatja az ismertető szöveget. Közben egyre gyakrabban nyílik a bejárati ajtó. Apró emberkék érkeznék szüleik kíséretében. A gyerekek arcán kíváncsiság és megille- tődöttség, a felnőttekén érdeklődés. A szereplő furulyazenekarnak már csak a galéria lépcsőjén jut hely. Az óramutató még nem jelzi a kezdést, és mégis rengeteg a látnivaló. A fuvolát, klarinétot, kürtöt, harsonát sorban behangolják a pianínóhoz, előkészítik a kottaállványokat, közben pótszékeket hoznak az emeletről. Mindenre figyelni kell. Legfényesebb hangja a trombitának van. Néhány perccel négy óra után elkezdődik az előadás. A hangversenyek szokásos protokoll ismertetője helyett most könnyen érthető magyarázatot kapunk a hangszerek eredetéről, jellegzetességeikről. Itt közelről szemügyre vehetjük a legkisebb tartozékokat, a fúvókát, a billentyűzetet, megismerhetjük a fuvola keletkezésének érdekes történetét, s mire a bemutatandó mű megszólal, már szinte szakértők vagyunk. A tanári fúvóskvartett éppen Wagner Nászindulóját játssza, a közönség soraiban a felnőttek mintha magukban dúdolnák az ismerős dallamot, egy" kisfiú ütemesen dobol a lábával. A tágra nyílt szemű apróságok láttán Kodály sorai jutnak eszembe: „Aki korán rákap a jóra, azon később már nem fog a rossz." Händel, Mozart, Rimszkij-Korszakov zenéjével ugyan még barátkozni kell, a lassú tételek pontosait kidolgozott szólamánál még érdekesebb az allegro részek mozgalmassága, a hangszerek virtuóz kezelése, de okosan, óvatosan adagolva az értékes muzsikát, néhány előadás után a nem zeneértő fülek is megnyílnak majd a legszebb művek harmóniái előtt. Élnek közöttünk olyan emberek, akiknek temperamentuma, viselkedése nem árulja el belső lobogásukat. Orosházán jól ismerik Pe- chan Zoltánt. A hangversenylátogató közönség többször láthatta őt a Petőfi Művelődési Központ kamarazene- karának élén. Legutóbb az elmúlt héten adtak nagy sikerű filharmóniai koncertet Perényi Eszter hegedűművész és Jandó Jenő zongora- művész közreműködésével. Nem kis feladat egy szinte amatőr együttessel olyan művek bemutatására váltakozni, és azokat színvonalasan megoldani, mint Corelli: C-dúr concerto grosso- ja, Bach: f-moll zongoraversenye, Haydn: C-dúr hegedűversenye vagy Mozart: F-dúr divertimentója. A vonószenekar Pechan Zoltán irányításával jó stílusérzékkel szólaltatta meg a műveket. Az est sikeréhez nagymértékben hozzájárult Fa- sang Árpád hangulatos és élvezetes ismertetője. Szép koncert volt. Gyerekkori emlékeimben a karmester sokáig úgy élt, mint egy csodálatos varázsló. Pálcáját fölemelte, s intése nyomán hangok szálltak, suhantak szerte. Mágusnak képzeltem azt az embert, aki a zenekart bűvöletben tartja, s valami földöntúli erővel ruháztam fel őt. Ma, ha koncertet hallgatok, csak mosolygok ezen. Mert a varázslat megmaradt ugyan, a hangok, mint sóhajtás vagy mennydörgés megszületnek, de aki mindezt elővarázsolja, éppen olyan ember, mint mi, és számára is olyan küzdelmesek a hétköznapok, mint bárki másnak. Az orosházi koncert karmestere maga is pedagógus. Csellista növendékek sokaságát neveli a zeneiskolában, tanítványai szeretik, tudását tisztelik. A zeneiskolák tanulmányi felügyelőiéként, a megyei szimfonikus zenekar másodkarmestereként sokat fáradozik a komoly zene megszerettetéséért. Kamarazenei csoportok nőnek fel a kezei közt, új pedagógiai műveket fedez fel a növendékek számára, a nyári zenei táborokat szakmai tudásával segíti. Hogyan győzi mindezt energiával egy háromgyer- "me'keá családapa? Mi ad erőt és hitet sokoldalú munkájához? Csakis a hívatásszeretet. .Ez segíti át a nehézségeken, sarkallja újabb feladatokra. Munkájában nincs egyedül. Megyeszerte szaporodik azoknak a pedagógusoknak a száma, akik ismeretterjesztő előadásokon, ifjú zenebarát koncerteken, munkáshangversenyeken tömegek számára teszik érthetővé és élvezhetővé a komoly zenét. A színpadon, a zenekar mögötti emelvényen mintegy száztagú vegyes kar. Idősek és fiatalok állnak egymás mellett, vakít a sok fehér blúz, a lelkesedés átsüt a nézőtérre. Három város küldte el dalosait, hogy a zene nyelvén hirdessék összetartozásukat. A gyulai Erkel Ferenc vegyes kar, a békési városi munkáskórus és a békéscsabai Bartók Béla vegyes kar, karnagyaik, Rázga József és Kökéndy József gondos felkészítő munkájának eredményeként fegyelmezetten, a mű iránti tisztelettel szólaltatják meg Mozart: Dir, Seele des Weltalls című kantátáját. A szoprán szólót Németh Alice énekli, a békéscsabai szimfonikus zenekart Oser Miklós vezényli. Tekintetem minduntalan a színpadot betöltő kórust pásztázza végig. Az arcok ismerősnek tűnnek, kosárfonót, tanárt, gépgyári munkást fedezek fel soraikban. Nem lehet tudni, ki melyik kórushoz tartozik, hisz egy emberként énekelnek. A bemutatott mű hangzása szug- gesztív. Hosszú, fárasztó énekkari próbák érlelhették meg ezt az előadást. Hangverseny után a kórustagokkal beszélgetek. Milyen érzés volt első alkalommal filharmóniai koncerten szerepelni? Milyen szálak kötik őket ehhez a nagyobb közösséghez? Vannak- e terveik hasonló együttműködésre? Kérdéseimre rögtön jönnek a válaszok, hogyne, persze, szeretik, szívesen csinálják, sokat tanultak egymástól, karnagyaiktól : a jövőben is, igen, persze, mindannyian és hasonlók; de már nem tudok figyelni szavaikra. A szemüket nézem. A tüzet, a lelkesedést, amely tekintetükből árad. Most már értem, miért gyűlnek össze hetente kétszer a próbákra, mint egy nagy család, miért tudnak lemondani szórakozásról és pihenésről, most már értem, hogy mitől ilyen vidámak es bizakodók ezek az emberek. Számukra a muzsika felüdülés és vigasz. Segítőtárs a mához és a holnaphoz, éltető erő a mindennapokhoz. Tisztelet az embernek, aki elszántan keresi boldogulása útját, tisztelet a művészetnek, mely közösségi emberré formál mindannyiónkat. Mert: „Nincs művészet élet nélkül, nincs élet művészet nélkül." F. Pálfy Zsuzsa Utassy József Csillagvirágváza Nagy Lászlónak Pokoljáró Arkangyalod küszöbömre tetted, kicsinosítottad nagyon, hogy beleszeressek. Szemöldöke patkó, szeme beszakadt tó, tekintete rúgás rajtam, lüktető holdsarló. Cimpáin a függő repedt csikócsengó, melltartója szétvált földgömb, csillagra derengő. Hogy zúg az út! Bátyám, minden fán harang van. , Félreverik a világot. Ágyamban az Angyal! Szája, mint a dögkút... Fél a Hitehitvány! Mellén borzong a papiros. Én írok, ö diktál. Öröknyárson forog a Föld! ' Hét nap és hét éjjel ropja már a fergetegest szikra a pernyével. Ég a bálnazsíros tenger, zöld óceán zubog: micsoda halászlé készül! betonút bugyborog. pityereg a pingvines part, tolong a hegy, a domb, megkergül a „bárányos ég”, tüzes tehénkolomp hull a pacsirtatojásra: rántotta lesz a dal! a pilóta égre kozmái, propeller-láng hadar, s megreked a kék levegő, zuhog, zuhog, zuhog: piros kardvirágba dőlnek a virágárusok, s izzik az isten sisakja! dómkupola duhog, indul a korom-körmenet, s forog a Föld, forog! tornyok törnek: ó, csillagász, szemed párkányára négy égtájról csörömpöl a CSILLAGVIRÁGVÁZA. Szaturnusz-jegygyűrűm ujjamon megolvad: SZERELEM, SZERELEM jaj, szerelem, hol vagy, hol vagy, te bimbó-erejű?! Szétfeslik az ököl, s fejem fölött, mint kihamvadt csontcsillag tündököl.
