Békés Megyei Népújság, 1978. január (33. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-22 / 19. szám
1978. január 22., vasárnap o Szekerczés József: Útrakelők szilvesztere (Részlet Az égőhajú ember c. regényből) Koloh Elek Dínomdánom iszom, a véred élet iszom a borod korom növök csillagszennyes égig taposott ősrögök tövéig eszem ételed élet eszem kenyered nemzet növök nép-gyökérből mint anyám köldökétől táplálsz én etetlek ölelsz én szeretlek táplálsz én itatlak eldobsz én siratlak vagyunk lakodalom és halotti tor őszülőn járunk táncot együtt-külön körbe-körbe ölelőn és össze-vissza sírva „lánc lánc eszterlánc eszterlánci cérna” járunk ősi táncot tépünk ősi láncot búval mulat a magyar s én vele járom konok táncom dínomdánom dínomdánom mintha könnyem hullna „cérna volna selyem volna mégis kifordulna” táncos vérem csapódj föl föl az égig emberlábam taposs ősrögök tövéig hisz anyámból kitépték már régen a köldököm közös gyökér táplál ha növését őrködöm Tót György Elkésett levél Adynak divatos utakon nyakkendőben vonulnak a népszerűségbe cafatokban lógó asszociációkat táncoltatnak koptatnak lilára tapsolt tenyerükben rajzolj nagyobb kört és engedd (őket) magad mellé mit kívántál mondd nekik hogy hosszú volt a kardvágás s az út már nem vérzik a toll csak sír Varsa Zoltán Vendégségben Mennyire örül... ! — így marasztal. Eláraszt tömjénnel, malaszttal, Szembedicsőít, fölmagasztal, (Majd meséli holnap: „Egy sült-paraszttal kínlódtam tegnap...”) — Roskad az asztal. Italt tölt — s közben „kitapasztal”. Bora jó — s tiszta... Csak ez vigasztal! Napok óta nem mozdult a természet; a hét elején lezúdult vastag hópalást a nap révedő tényétől vakító fehérséggel, bántatlanul csillogott. Dermesztő, fagyos állapot lett úrrá a tél áttetsző, szürkéskék ege alatt Az ablakszennek külső tábláira utánozhatatlan figurákkal rajzolódott az ágbogas jégvirág, s a körömkaparta, parányi réseken át kíváncsiskodót borzongással töltötte el a fák, bokrok duzzadt zúzmarája. Később észrevehetően gyengült a hófehér világ szemrontó verőfénye, s a nap vérvörös fekély szülében omlott le a süppedő égbolt láthatatlanjába... Ernyedten zuhant az ágyba. Tenyerét lázasan lüktető halántékára tapasztotta, s úgy tűnt, reggelig marad moccanatlan. Kisvártatva azonban oldalára fordult, s méregető figyelemmel bámulta a kelő holdat, melynek aranysárga fényét alattomosan gyarapodó felhőfoszlányok előzték. A ház előtt megmozdult a nyurga tujafenyő, borzas ágairól apró szikrákban peregtek alá a zúzmara csillámló kristályai. Valami egészen halkan koccant odakint, az ablaküveg halványan megremegett. Sejtelmes készülődés fogamzását érezte az est hideg ölében... Nyugtalanul figyelni kezdett. Tágra nyitott szemét le nem vette a búj káló holdról, melynek be-bevillanó fénye megvilágította téglaszínű homlokát, enyhén hullámos, ezüstfehér haját. S épp úgy, mint minden ráhulló fény tetszetős játéka, ez is azt a látványt keltette, mintha a piros homlok fölött haja élénksárga lángnyelvekkel égne. Szél kerekedett, mind akaratosabban mozgatta a gyengén gittéit ablaküveget, szegény kis tuját már indulatosan rázták láthatatlan kezek, s kegyetlen durvasággal egyre rútabbul fosztogatták bolyhos fehérségétől. A gyerekek szobájából tompa, nyöszörgésszerű álombeszéd szűrődött át. Megszokta már, hogy Árpi, a legkisebb álmodik. Évekkel ezelőtt, még karonülő korában kezdte, s azóta éjszakáról éjszakára. Eleinte gyakran odavakoskodott a gyerek ágyához, föléje hajolt, de motyorgásából nem tudott kihámozni semmi értelmeset. Másnapokon is hiába faggatta, álomképeire az nem emlékezett. Ez meglehetősen nyugtalanította, valami kóros tünetnek tekintette, s minduntalan ösz- szefüggésbe hozta közel évtizedes, fájdalmas vereségével. Olykor tűnődve mondogatta is finom szavú, mindig ugrásra kész feleségének; — Sajnálom a gyereket... Az a négy hónap... Meg utána ami... Akkor rugdostak belém... — Ugyan már, Papa! — szakította meg kedvesen az asszony, s átnyúlt a keskeny asztalkán, végigsimította az ősz hullámokat. Feleségének néhány vi- gasztalóan csengő szava, kezének bátortalan, de meleg simítása rendszerint elcsendesítette, megszelídítette felszakadó háborgását. Aztán már csak ilyenféle megjegyzésekre futotta: — A' remény a bizonytalan lelkűek támasza... Az emberre a meggyőződés jellemző... Embernek lenni szörnyű nagy kivétel... Tekintete az asztalon ár- nyékoskodó vérnyomásmérőre esett; hűséges társa, évek óta elmaradhatatlan segítője emberek bajában, egészségében. De a hű társ (minek is tette oda!) most hirtelen újabb izgalmakba zuhantot- ta. Gondolatai a pillanatok váltásával követték egymást. Holnap az év utolsó napja! Közel kétszázadszorra vonul ki a brigád, a hűséges áldozatközvetítők szerény, kicsiny csapatja. Mindig más helyre... Folyton korai indulással. .. Feleségek is... Gyermekes anyák is... S ha rossz hangulatban keltek is, ők mosolyognak... Holnap vajon milyen idő vár rájuk, az utolsó napon? Pedig messzire, Gyarmatra kell menniük. Hetven kilométer! A kocsi is csapnivaló, rozoga tákolmány! Fűtése gyalázatos. Az idén legalább tízszer kellett behúzatni... A felhők sötét rongyai mögött sompolyog a hold, a díszes gazdagságából kiforgatott tujafenyő kétségbeesett hajlongással esdekel, kitartó makacssággal zörög az ablaküveg, álmában folytatja gagyogását a legkisebbik, s az égőhajú ember zsibbadt álomba zuhan. Veszedelmes felhőkupola vastag szövete borult a földi világra. Láttára a szem pillantása is a hólepte földre ugrott rémületében. A szélvihar rohamos lökéseitől re_- csegve, ropogva görbültek a fák, reszkető félelemmel lapultak a liget megpaskolt bokrai, zizegve verődtek ösz- sze a telefonhuzalok, s a színház tarkabarka hirdető- táblái sorra felborulták. Az utcák és terek tegnap még sima hava otromba fúvósokba, buckákba domboso- dott, éles porhavat suhintott a hajnal korán kelők pislogó szeme közé, s a felhajtott gallérok alá. Kint Jaminában, majd a Fényesi-Szőlők kertjei alatt, s a város más-más pontjain didergő, szánalmas alakok toporogtak a hajnali félhomályban; beugró kapumélyedésekben, buszmegállók valamelyest védett rej tekében, alkalmi árusítóbódék kinyúló fedelei alatt kerestek kíméletes menedéket. Nők voltak valamennyien, Szilveszter napjának felbőszült ébredésében.,. Pedig még álmosan ásítottak az ablakok, s mögöttük másik oldalukra fordultak az emberek. A város keleti kapujában, a Gyula és Doboz felől befutó utak szorításából mintha csak a magasba menekülne, két óriás kémény mere- dezik. Egyik a kórház, párja pedig az István-malom épületének terhes füstjét ontja a Körös-csatorna környezetére. Nyáridéi, szélcsendes napokon mindez méltóságteljes látványt nyújt; most kiábrándító, elviselhetetlen, súlyos pöfékelés. A két kormos szörnyeteg csípős, szeny- nyes okádékát a vihar lecsapja a zsúfolt épületek közé, bűze hányingert ébreszt az émelygő gyomorban, könnybe lábad a szem, elbi- zonytalanul a látás. Acsányi Gyuri rozoga bódéjával bíbelődik a kórház udvarán, megkerüli százszor, felnyitogatja, s lecsapkodja a motorház tetejét, s olykor, ha keze fejével végigsimít nagypillás szemén, a füst miatt istentelenkedik : — Ett volna meg a fene bennőtöket a füstötökkel együtt! — fenyeget a kojtoló kémények felé, majd berántva maga után a kocsi ajtaját, hozzá toldja — Meg téged is, te isten csúf szekere a földön! De a motor mit sem törődik Acsány Gyuri haragjával, már dolgát végzi, indulásra engedelmes. Kilendül a szűk udvarból, hogy körbejárja a várost, felszedje a szürkületben fagyoskodókat. Az égőhajú ember az oldalablaknál ül, deres üvegét lehelgeti, kapargatja, hogy némi kilátást teremtsen magának. A szürke színű kocsit elsuhanó neonfények villantják meg, s pillanatra láthatóvá teszik oldalán a piros betűs feliratot: VÉRELLÁTÓ SZOLGALAT. Ha valaki jobban szemügyre venné, megállapíthatná, hogy Garant típusú mentőkocsi volt ifjabb korában, melynek belsejét kiirtották, körkörösen borozott padot tákoltak, s így valami fenti nagy ötlet eredményeként, most újfajta rendeltetéssel járja a békési táj hóborította útjait. Hajdanvolt testvérei javarésze a megérdemelt obsit helyett alantas hasznosításnak örvendenek, legtöbbjüket mosásra koszolódott kórházi szennyesek szállításával tisztelik meg. Mégis, a menedékekbe lapuló nők hálás megkönnyebbüléssel fogadják közeledését, élesen berregő zaját ezer közül is felismernék. Gyors mozdulattal lépnek lábaikhoz méltatlan magasat, hogy tűrhetőbb melegébe szánjanak, s a felsegítésükre kinyújtott főorvosi kezet szaporán lihegve köszönik; az első apró öröm ez Szilveszter dermesztő hajnalán. A másodiknak alighanem azt lehet számítani, hogy Mária nénire, a kedves mosolyú, csacsogó nővérre nem kellett várakozni, mint rendszerint, most ott volt a megjelölt helyen, a felismerhetet- lenségig bebugyolálva. Pontosságát azzal jutalmazzák, hogy kibontogatják nehéz, vastag vackaiból, s meleg teával kínálják. Forgalom alig; ki is indul ilyen úton, ennyire veszekedett időben. De nekik, akárha megszállottak lelke költözött beléjük, megmásíthatatlan rendeltetésük, hogy időben Gyarmaton legyenek, a véradók feltúrt ingujjú, áldozatos sokasága várja őket S ők majd valahogy haza hozzák a szeretet pirosló eseppjeit, hogy a torz haláltusa iszonyata helyett az élet rózsaszín pírja derengjen fel meggyötört emberek arcán... Nehézkes nyödécseléssel haladt a busznak csúfolt kocsi, a rohamozó széllökések meg-megingatták, a fákról lesodort zúzmara egyhangúan dobolt tetején, oldalán. Feleút formán, amikor a beteljesedő virradattal a nap vérvörös korongja felbukkant a keleti égen, Gyuri megállította a kocsit, kiszállt. — Fázik a lábam! — szólt hátra eközben a szemüveges Bakó Ilonka, aki fázós természetére hivatkozva a vezető melletti • helyet bérelte magának. A motorház bádogteteje olyat csattant, hogy megremegett bele a kocsi. Várakozó nyugtalansággal meredtek a fellépő Gyurira. — Baj van? — kérdezte a stócba rakott ládák mellől a főorvos. — Trágya az egész! — harsogta túl a motor zaját Gyuri. — Ócska taliga! Alig van fűtése! Hogy lehet ilyet útra engedni? Még a szomszédba se! Egyszer úgy elfutok tőle, hogy sose látom többé! Vagy szétkalapálom! Feszülten hallgattak. Ilyenkor nem volt ajánlatos mukkanni. Főleg a fűtés miatt nem. Mert ha egyszer Acsány Gyuri duzzadt szájszéle megmozdul, akkor... A főorvos is hallgatott. Téglaszínű homlokán összetorlódtak a ráncok, térdén idegesen ritmusokat vert, s mint a többi, ő maga is a kocsi alját ütögette a talpával. Majd, minden valószínűség szerint azért, hogy némileg felderítse reszkető brigádját szontyolodott hangulatából, felidézte a már ismert strófát: A mi kocsink fene mén, Ezzel biz a fene mén, Fogam másra fenem én! A játékos sorokat a múlt évben szerkesztette össze rímfaragásra fogékony szervezőjük kínjában, amikor egy kiállítás anyagával Ugra havas határában másfél órát vesztegeltek. Most nem fogott a móka varázsa; fagyos, kábult alámerültség volt a válasz. A derű elérhetetlen mélységek csontos üledékévé vált... A mindig csacsogó Mária nővér most fogvacogva reszketett, Gyuri káromkodva, görcsösen szorította a kormányt, sóhajjal párosult ködös lehelletek pásztái keresztezték egymást, s e szánalmas összhatás lélekölő hálózatában az égőhajú ember lehorgasztotta gondoktól zsibongó fejét... Ugyan, hány fokkal lehet fagypont alatt? Két héttel később intézeti szobájában ült, írógépet kopogtatott. Körülötte statisztikák, grafikonok, apró betűs feljegyzések és fényképfelvételek halmaza, összefoglaló jelentést készített központja részére. Tekintetét meg-megpihentette egy tömör leiraton, melyben az újévi jókívánsága mellett a főigazgató arra kérte, hogy lényegi beszámolóra törekedjen. — Hiszen, ha tudnám, hogyan értelmezik ott a lényeget! — sóhajtott fel bizonytalankodva. Félretolta a papírhegyet, s az ablakhoz indult. Ritmikus mozdulataiban a kophatatlan emberek örök életű energiája munkált, tekintetének fészkéből nyugtalan csillogás röpke fényei vibráltak elő, s mintegy akaratlanul bugy- gyantak ki a szavak alig mozduló szája szögletéből: — Lényegként megírnám, hogy az év utolsó kiszállásán százhúsz ember önzetlen adományát kék-zöld testünkről lekapkodott kabátjaink melegével tartottuk optimális hőmérsékleten, egyetlen palack vér violaszínűre nem változott, az ünnepnapokon tökéletes volt műtőink biztonsága, bár kocsink, ez a kockázatos utazóláda két óra hosszat vesztegelt döglötten a csikorgó tél viharában, s a mentésünkre riasztott ladá- nyi zetor tapintatlan ricsajával megbontotta a szilveszterező város öreg estéjének ünnepi harmóniáját... Ott állt az ablaknál, rövid ujjú kezét fehér köpenyének zsebébe mélyesztette, a kórház kéményének tömény, fekete füstjét bámulta, mely most, mintha zsinóron húznák, felfelé szállt, nyílegyenesen. Várkonyi János: Kalotaszeg
