Békés Megyei Népújság, 1977. december (32. évfolyam, 282-307. szám)
1977-12-11 / 291. szám
1977. december 11., vasárnap NÉPÚJSÁG Nemes György: Érzelmi kultúra Sok évvel ezelőtt egyik munkahelyemen volt egy kollégám. Harminchat-harmincnyolc év körüli férfi. Egy alkalommal, bizalmas hangulatában elmondta nekem: ő még soha életében nem volt szerelmes. Akadtak úgynevezett nőügyei, jelenleg is házas, de soha egyetlen nővel kapcsolatban nem támadtak olyan érzései, mint amilyenekről versekben, regényékben olvasott, kamasztársaitól annak idején, s most felnőtt korban egyik-másik férfi társától hallott. Olyan hangulatok, érzelmek, ellágyulásök, ábrándozások, amelyeket közkeletű szóval szerelemnek szoktak nevezni. Magam nem vagyok ugyan különösen romantikus hajlamú, szeretem a racionális, az ésszerű gondolkozást és cselekvést, de úgy gondolom: a teljes emberi léthez hozzá tartoznak az érzelmek, hozzá tartozik 'a szeretet, az álmodozás, a szerelem, ritka esetben még a sírás is. Szá- nakozón néztem kollégámra, s hirtelen az jutott eszembe: olyan ő, mint például azok az emberek, akiknek életéből kimaradt a szép, az igazi, a nemes zene, amelyet kissé indokolatlanul ugyan, de komolynak neveznek. Olyan ő, mint annak az önző vagy tudatlan férfinak a felesége, akinek életéből kimaradt a szerelmi együttlét szépsége, csúcsa, gyönyöre. Enélkül is le lehet élni egy egész életet (és hány asszony élt le így,. még gyerekekkel is maga körül, hosszú feleségéletet) ! Szép zene nélkül is eltelik az élet, de valami mégis hiányzik belőle, és csak sajnálni lehet azokat, akiknek élete e szépségek — lényegében érzelmi szépségek — nélkül múlik el. Gyermekkoromban anyánkat — négyen voltunk testvérek! — anyukának, apánkat apukának hívtuk. S ezzel a becéző alakkal összecsengett, hogy elmenetelkor és megérkezésikor megcsókoltuk szüleinket s ők is megcsókoltak minket. Mikor egyszer egy írásomban a főszereplő anyukának szólítja az anyját, a kézirat egyik szakértő olvasója — már nem tudom kicsoda — kifogásolta ezt a szót, giccses- nek, azt hiszem, kispolgárinak nevezte. Hadd idézzem itt Szabó Lőrinc Tücsökzenéjének VIII. verséből azt a néhány sort, melyben szülei emlékét eleveníti föl: „Mesz- sziről hallottuk a vasutat: (görgő robaj, fütty, moz- donydohogás), ott dolgozott az apám... Csupa máz, (olaj s korom volt, ha megjött: a kék) munkaruhát anyuka mosta...” Lám, Szabó Lőrinc is anyukának hívta az anyját. Föltehetően a becézéssel együtt járt az erős és nem leplezett érzelmi töltés is. Ismerek egy fiatalasszonyt, aki jelenleg gyermekgondozási segéllyel otthon van. Mindig jól érezte magát a hivatalban, ahol dolgozik, most nagyon hiányzik neki az ottani társaság. De a férje hallani se akar arról, hogy majd visszamenjen a munkahelyére. A fiatalasz- szony pelenkát mos, bébiételt paszíroz, etet, sétáltat — unja az életét. Talán ezért nyilatkozott úgy, hogy az ember azt gondolná: teljesen hiányzik belőle az anyai érzés. Ezt mondta: — „Én csak csodálom anyuékat: mikor én meg az öcsém kicsik voltunk, anyuék a legfontosabbnak a velünk való törődést tartották. Nem jártak moziba, színházba, társaságba, aztán szépen eltelt az életük, s most mi van? Én ezt nem csinálom., Szeretem a gyerekemet, de nem vagyok hajlandó föláldozni érte az életemet. A gyerekek úgyis hálátlanok, mikor felnőnek, magamról tudom. Majd én megtalálom a módját, hogy a gyerek miatt ne múljon el unalmasan a fiatalságom, és élvezzem azéletet, amíg lehet, öregen már úgyse lehet.” Így a fiatalasszony. Abban igaza van, hogy a szülei — ismerem őket — valóban csak velük, gyerekekkel és nem önmagukkal törődtek. Hiányozott belőlük az az egészségesnek nevezett önzés, amely erre az ifjú teremtésre s alighanem még sok ifjú teremtésre jellemző. A szülők kevés iskolát végeztek ugyan, ám magas szintű érzelmi kultúra jellemezte őket. Tudutik, ugye, olyan anyáról is, aki fölajánlotta egyik veséjét a gyermekének, mert az csak így maradhatott életben. Amint, hogy tudunk olyan szülőről, aki utcára dobja gyermekét. Tudunk családokról, ahol nem ismeretlen az a^szokás, hogy megcsókolják egymást. De tudunk olyan családokról, ahol túlhajtják egymás imádatát, szentté emelését. S még egy utolsó — rög- tönzészerűen kiragadott — példa. Egy másik munkahelyemen az öreg kolléga, akivel tizenöt éven át dolgoztunk együtt, nyugdíjba ment. Még ezután is bejárt munkahelyére. Mindenki szerette, becsülte. Aztán meghalt. Temetésére csak egy hivatal- segéd s két olyan munkatárs ment ki, aki már nem is dolgozott a régi munkahelyen. Persze, nyirkos, rideg januári nap volt, s ha meggondoljuk: Sanyi bácsinak tökmindegy, ki áll meg egy szál virággal a hamvait rejtő urna előtt. Amin mostanában sokat tűnődöm: mintha több volna az olyan jelenség, amely az érzelmi kultúra hiányára, érzelmi szegénységre, az érzelmi élet elsorvadására mutatna, mint az olyan jelenség, amiből az ellenkezőjére lehetne következtetni. Pedig ezzel a tünettel egy időben fokozott igény jelentkezik az érzelemre, úgy is mondhatnám: nő a kereslet a szeretet iránt. Buda Béla, az ismert orvos-pszichiáter egy előadásában azt a kifejezést használta: nálunk kemény futballt játszanak. Ezt persze nem úgy kell érteni, hogy a labdarúgópályákon játszanak kemény futballt, ellenben úgy, hogy a családban, a hivatalban, a munkahelyen játszanak egymással kemény futballt az emberek. Magyarán: egyfajta érzelmi ridegség kezdi jellemezni a társadalmi együttélést azokon a helyeken, ahol életünk eltelik — a munkahelyen és a családban. Talán túl nagy a hajtás, túl nagy az iram? Emiatt nem érnének rá az emberek egymással törődni? A terv teljesítésére, a munka elvégzésére összpontosít vezető és vezetett, és ezért nem érünk rá egymásra figyelni? Főnök a beosztottra, munkatárs a munkatársra? Nem hiszem. Először is: az a bizonyos túlhajtott iram nem is olyan túlhajtott a legtöbb helyen. Másodszor: az iramot inkább magunk fokozzuk a keresetkiegészítő esti meg hétvégi munkával. Harmad.1 TÉKA Ady és Móricz spanyol nyelven szór: olyan tempó nem lehet, hogy elveszítsük látásunkat és hallásunkat, s ne vegyük észre: ki az, aki zilált, szomorú, rosszkedvű, magános körülöttünk, kiből szakad föl néha a bánat szűkülése vagy csak sóhaja. Az érzelmi ridegségre, az érzelmi kulturálatlanságra, a szeretetlenségre mindenféle magyarázatot lehet találni, annál kevesebb mentséget. Mondhatjuk, hogy a múlt szenvedése, nyomora bizonyos társadalmi rétegekben befelé fordulást alakított ki, megölte az érzelmi életet, s az új nemzedék csak ezt örökölte, ezt viszi tovább és adja át az unokáknak Mondhatjuk, hogy manapság sokaknak „hajtani” kell, ha jól akarnak élni, márpedig mindenki jobban akar élni — s a hajtásban nem jut idő érzelmi nyavalygásra. Ezt mind mondhatjuk, de a magyarázatot nem lehet elfogadni. Nem szabad belenyugodni, hogy egy új nemzedék érzelmi kulturálatlan- ságban nőjön fel. Bevallottan vagy szégyellősen, de minden ember arra vágyik, hogy szeressék. Mi vagyunk azok, akik szeretetre vágyunk, s mi vagyunk azok is, akik szeretetet adhatunk. Ebből a nagy körforgásból egyetlen jó akaratú embert sem szabad kihagyni. A Corvina Kiadó jóvoltából újabb nagy magyar költő, író alkotásai válhattak hozzáférhetővé a spanyolul beszélő világ számára. A közelmúltban jelent meg — a költő születésének 100. évfordulójára — Ady Endre gyűjteményes kötete, a Poe- sías, valamint Móricz Zsig- mond válogatott elbeszélései Pajaritó del Cielo (Égi madár) címmel. A szép kivitelű, gondos szerkesztéssel készült könyveket egyaránt 3000 példányban jelentette meg a Corvina Kiadó, s a siketből egy kis rész az Ady-kötetnél a gyomai Kner Nyomdát is megilleti. Ady 72 verset tartalmazó kötetét Tóth Éva költő-műfordító válogatta. Nem riadt meg a fordítási bravúrt követelő „nagy” versektől, mert csak így maradhatott hű az „egészhez”, Ady költői sokarcúságához. A kötethez írt előszavában nem akadémikus távlatokból ad eligazítást az Ady-versekkel először találkozó spanyol nyelvű olvasóknak, hanem inkább „ráhangol” a kötetben olvasható versekre, fogódzót adva ezzel az Ady-titok.meg- sejtéséhez. A versek nyers fordításainak zömét is Tóth Éva készítette, de közreműködött Vályi-Nagy Zsuzsa is. Szerepük fontosságát bizonyítja, hogy a versek fordítására vállalkozó ismert kubai költő, David Ohericián nem tud magyarul, így kizárólag magyar „fordítótársai” alkotó segítségére támaszkodhatott. A kötet élére Adyról írt költeményét állította, bizonyítva ezzel értő vonzódását a nagy magyar alkotóhoz. Utószavában Ady költői nagyságának, mesterségbeli tudásának értő-érző elemzése közben sem felejtkezik meg magyar fordítótársainak szerepéről szólni: „Magyar fordítótársaim megízleltették velem (a magyar nyelvet), talán pótlékként, amint gyönyörködve elismételtek egy- egy versszakot, felhívták figyelmem a nyelvhasználat sajátosságaira, a szófűzés finomságaira, az árnyalatokra, tónusokra, a szótagok színeire, amelyeket úgy kóstolgattak, mint egy korty bikavért. . Ugyanitt, a műfordítás lényegéről szólva a nagy kubai költő-forradalmár Jósé Martin szavait idézi, magáénak vallva annak minden sorát. Ha kissé merészen is, próbáljuk meg Jósé Martin — Victor Hugó fordítása során született — gondolatesszenciáját David Chericián Ady-fordításaira átültetni, mert minden művészi fordításra érvényes elvet fogalmazott meg a halhatatlan költő. „Legfőbb vágyam, hogy a spanyol nyelv világosságával, elegáns zamatával, kecses fordulataival írjak; de ha egy. nyelveken túlmenő intelligencia jelenik meg, akkor annak nyomába szegődöm, kútfejéből iszom, s ha el kell magyarosodnom ahhoz, hogy le tudjam fordítani, akkor megfeledkezem magamról, uralkodom magamon, szeretem azt, és elma- gyarosodom.” (Tóth Éva ford.) Móricz Zsigmond novellás- kötete is nagy sikerre számíthat a latin-amerikai országokban. A szenvedés és nyomor tragédiájáról szóló novella-gyöngyszemek — a Tragédia, Hét krajcár, Szegényemberek, a címadó Égi Póka György: Tél madár, s a többi alkotás is — katartikus élményt nyújthatnak a mesterségbeli tudás elismerésén felül. A kötet elé Móricz Zsigmond kiváló ismerője, Czine Mihály irodalomtörténész írt — egy, a magyar irodalomtörténetet is röviden felvázoló — előszót. A jó érzékkel végzett válogatás Kerékgyártó István érdeme. Az Abheneum Nyomda szép, míves munkát végzett. A két bemutatott könyv kapcsán érdemes szólni a Corvina Kiadó vállalkozásáról is, hiszen jelentős érdemei vannak abban, hogy az utóbbi években a magyar— latin-amerikai és a magyar kubai irodalmi kapcsolatokban változás . állt be. Megszűnni látszik az a felbillent . egyensúlyhelyzet, amely eddig főleg a latinamerikai irodalom magyar átvételéből állt. Ezt bizonyítja az a 20, nyomdába került — magyar írók, költők alkör tásait tartalmazó — könyv is, amelyek a közeljövőben szintén spanyol nyelven jelennek meg. A további javulást bizonyítja majd Salvador Bueno, a havannai egyetem professzorának szintén a Corvina gondozásában hamarosan megjelenő „A magyar—latin-amerikai kapcsolatok” című könyve is. B. Sajti Emese Póka György: Virágok KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET
