Békés Megyei Népújság, 1977. december (32. évfolyam, 282-307. szám)
1977-12-11 / 291. szám
1977. december 11., vasárnap o dSDEHs} Csernai Zoltán: KERGEKÓR tiszt végre betessékelte türelmetlen vendégét. — Elnézését kérem, amiért kissé megvárattam — mentegetőzött a tábornok. — De hiszen tudja... ez a háború a Nagy Menyéttel... az egész már kezd az idegeimre menni! Látja odakint a nagy forgalmat? Szövetségeseink állomásoznak a óceánon ... Tudja, ők azok a Kis Kutyáról... Máshová nem fértek el. Hetvenhá- ramezer űrhajó... egyenként akkora cirkálók, mint a mi ötszázemeletes felhőkarcolóink ! Hatalmas erő ez, professzorom! Elképzelhetetlenül óriási erő! És ... ha arra gondolok, hogy mindez csupán ápró porcsomó ahhoz képest, ami most odakint, galaxisunkon túl történik ?! Ahol a Nagy Kutya és a Kis Kutya galaxisok száz- negyvenháromezer-hatszáz- huszonöt lakott bolygójának szövetséges űrhadseregei most, éppen ezekben az órákban ütköznek meg a Nagy Menyét galaxis hasonlóan milliárd nagyságrendű haderőivel!? Ha erre gondolok, tisztelegnem kell galaxisközi népeink mérhetetlen ereje, nagysága előtt! — Hm... Hogyan? Ki előtt? Mi előtt, tábornok? — szólalt meg végre a profesz- szor is. — Igen... Értem. Ez a galaxisközi háború ... No, de talán térjünk a tárgyra! Mi van a beadványommal, tábornok?! Megkapom végre azt a szupergyorsítót!? Az algák nem várhatnak, kérem! Ha nem vizsgáljuk ki sürgősen ezt a betegséget, ezt a vírust, hm ... veszélybe kerül az egész galaxisközi népesség fehérjeellátása, és ... A tábornok közbevágott: — De kedves professzorom, hogy képzeli?! Értse meg végre, hogy a mai helyzetben ... a jelen pillanatban-. .. semmit sem tehetek önért! Nincs keret, érti?! Minden tartalékom ráment a szövetségesekre, a tőlük kapott új fegyverekre! Háború van, professzor! Néhány hónapot várnia kell... Ilyen jelentéktelen dolgokkal, mint Kovács György versei: Oda kell ál Irtod Betegségből lábadozván magam alkalmi biztatása Éjjelente őrült rémek rontottak búvá álmaidra: Apokalipszis lovasa, pokolbéli százfejű hidra. Éjszínű csatarepülő' bomlott öngyilkos pilótája voltál magad is, ki romlást hord, s végül rázuhan magára. Lázálmoktól megtöretve tárd ki a Napnak most már arcod. Ne latolgasd, érdemes-e: úgyis állnod kell minden harcot; — hát jó obsitoshoz illőn állj csak mindig az első sorba. Oda kell állnod, honnan mást elsodorna az Idők sodra. Hátha Aki a jövőjébe néz: viaskodván akár Gonosszal, bizakodjék, bármi nehéz. Feledje a mizériát: a mai és tegnapi gondot. A jövőbe ez menti át. Higgye, minden másképp lehet: sorsát a „majd csak lesz...” kezéből kitépni holnap kényesebb. Aki a jövőjébe néz: mindig messzire előre nézzen. Hátha nem is olyan nehéz. A felhőkoszorúzta Olümposz olajfaligetében Pán hosszú üldözés után utolérte a ringó csípőjű, almamellű Eüdiké nimfát. A hölgy alaposan elfáradt, és már engedelmesen lehevert a pázsitra, amikor a felgerjedt szatír keserves bégetésre lett figyelmes. Hátranézett, és mit látott: kedvenc kisbárá- nya, Galaxia, imbolyogva keringett maga körül a réten ... — Ez megkergült! — dör- mögte pézsmaillatú szakállába Pán, aztán rásuhintott tenyerével a nimfa gömbölyű hátsójára. — Menj Zeusz hírével ! Most nem érek rá veled foglalkozni... A bárány keservesen bé- getve pörgött a rét üdezöld füvén, rózsaszínű szájából habos fehér nyál szivárgott. Pán átnyalábolta a remegő kis állatot, a nimfa fátylával összekötözte rángatózó lábait, nyakába vette, és hatalmas bakugrásokkal eliramodott vele. Olümposz istenorvosa, dr. Paiéón, a Küthéra-barlang- ban rendelt. — No, mi van a birkáddal, Szatírok Szatír ja? — üdvözölte. — Add csak ide Galaxiát, lássuk, mi a baj? Átvette Pántól a reszkető kis állatot, és bevitte a rendelőbe. A Galaxisközi Hadügyminisztérium Biológiai Főparancsnokságának előszobájában türelmetlenül sétált fel- alá egy tömzsi, kékesen csillogó fejű bolygólakó. Egyik hóna alatt hatalmas irattartót szorongatva időnként mérgesen pislogott kifelé, az üvegfalon túl sziporkázó éjszakába. Csodálatos kilátás nyílt innen, a hadügyminisztérium ötszázemeletes szuperfelhőkarcolójának négyszázhatvanadik emeletéről a tengeröbölre, sőt a nyílt óceánra is. — Megérkezett, professzorom?... Fáradjon beljebb! — csattant fel egy katonás hang, miközben kinyílt a párnázott ajtó, s egy szikár, markáns képű, magas rangú ez az izé ... milyen gyorsító? ... most nem foglalkozhatom. Most, amikor ilyen sorsdöntő ... ilyen óriási... ilyen elképzelhetetlenül óriási dologról van szó! A professzor hirtelen előkapta a hóna alatt szorongatott irattartót és lecsapta a tábornok íróasztalára: — „Nagy” dolgok?!... Hm ... Nagy dolgok. Hát... vegye tudomásul, tábornok, hogy ez ... ez itt!... amit én az elektronmikroszkópon keresztül vizsgálok... ezek éppen olyan nagy dolgok, mint ez az egész galaxisközi háborús, téboly, amit önök művelnek! Vegye tu... — Jó, jó ... — próbálta csillapítani harcias vendégét a tábornok.. — Meglesz ... meglesz a gyorsítója, ne féljen. Csak... várnia kell még rá egy kicsit. — Várni ?! Hm ... A vírusok is várni fognak, gondolja, tábornok?! Hm... Tehát ... ön szerint az én világom — a biológia — jelentéktelen dolog? Hát... figyeljen csak ide! — emelte fel a hangját a profesz- szor. — Vegye tudomásul, hogy az ön... az önök makró-világa ... az egész galaxisközi makroháborújuk sem nagyobb ... sem dgyéb, mint egy... egy fertőzés, egy gyulladás néhány egészséges sejtben! — Nem értem — makogta a tábornok. — Világítsa meg jobban, mit akart ezzel mondani... — Nem érti. Jól van: tehát egy példával fogom megvilágítani a dolgot! Nos: képzelje el... próbálja elképzelni saját magát mikroszkopikus méretre lekicsinyítve. tábornok! Érti, ugye, mire gondolok? — Igen. Hogyne ... Ezt értem! Akkora vagyok tehát, mint... mint egy mikróba vagy egy még kisebb izé ... vírus! — Ügy van! Méghozzá egy igen veszedelmes, kártékony vírus! És — képzelje el —, hogy ön most ilyen minőségben — mondjuk — egy borsószem belsejében él. Pontosabban: a borsószem egyik fehérjemolekulájának egyik szénatomjában ... illetve még- és legpontosabban: a szénatom egyik elektronjának a felületén! Érti ? Igen ... Na végre. Most pedig jól figyeljen. Tegyük fel, hogy ez a bizonyos elektron, amelyen ön áll, önhöz képest akkora, mint — itt, most, eredeti nagyságukban — az egész bolygónk!... Érti az egész levezetést, tábornok? — Hogyne! Mindent tökéletesen megértettem. — Nos mindezek után megkérdezném öntől, tábornok: ilyen vírus-nagyságrendjében mit látna ön maga körül?! Mit... A borsószemet, amiben benne van? Vajon érzékelni tudná-e, hogy tulajdonképpen egy zárt idomban... egy valamiben ... egy borsószem belsejében él és létezik?! — Hát... hm ... — A tábornok láthatólag zavarba jött. — Nem... nem egészein érzékelhetném... sőt:egyáltalán nem!... hiszen ... hiszen körülöttem óriási távolságban még csak a borsószem atomjainak izéi... részecskéi keringenének! És még csak ezekből állna össze egyetlen fehérjemolekula ... Hol van még ehhez az egész borsószem ?!... Az egészet csak úgy látnám ... érzékelhetném, mint Innen, bolygónkról a mi napunkat, a csillagos eget, a galaxisokat. — Gratulálok önnek, tábornok! Elég hamar megértette példázatom lényegét. Na látja — ugye, hogy igazam volt? Arányaiban nincs különbség az én biológiai mikrovilágom és az ön mak- ro-galaxisvilága között... Minden relatív, minden csupán viszonyítás kérdése. A mi egész miakro-galaxisvilá- gunk is képezhet külső körvonalaiban egy „borsószemet” ... egy „sejtet” vagy „akármit” — egy még nagyobb ... egy elképzelhetetlenül legnagyobb valamiben! Következésképp az önök egész galaxisméretű háborúja is nyugodtan felfogható úgy, mint — kórosan elburjánzott vírusfertőzés egy egészséges sejtcsoportban! — De... de hát akkor!? — ugrott fel a tábornok — ön szerint mi lehet az az izé ... az az Elképzelhetetlenül Legnagyobb Valami?! Vajon mit formál... mit képez valójában ... egészében a világmindenség... a mi makro-galaxisvilágunk ?! — Könnyebbet kérdezzen tábornok! — nevetett a professzor. — Hát mi vagyok én? Fantasztikus regényíró? Dehogy, kérem... Én csak egy közönséges biológus vagyok, és algákkal foglalkozom. Kizárólag algákkal. Csupán egy példát mondtam el önnek, tábornok. Afféle hipotézist, ha így jobban tetszik ... Amire magam is szeretnék halálom előtt magyarázatot találni... De — tudja mit? Kérdezze meg tőlük! — mutatott kifelé az óceán tükrén viliódzó fényekre. — Szövetségeseitől a Kis Kutya galaxisról... Hátha ők miár tudják?! A tábornok válasz helyett felpattant, és az üvegfalhoz lépett. Ebben a pillanatban odakint hirtelen kivilágosodott. Minden kivilágosodott! Kristálytiszta nappali fényben tárult elébük a kikötő, az öböl, az óceán zöldeskék tükréből megszámlálhatatlan fénylő hegycsúcsként kimagasló űrhajó- armada. Maga az egész égbolt világított, a bolygó ibolyaszínű! napja nem volt a horizonton ! — Hát ez mi?! — kiáltott fel a tábornok, s egyetlen erőfeszítéssel az íróasztalán levő riasztóberendezés felé ugrott. Ez lett a világtörténelem legkülönösebb ugrása. Nem fejeződött be. Egyszeriben nem létezett sem a tábornok, sem a professzor. Senki. Üres épületek, városok tátongtak szerte a bolygókon, a Nagy Kutya, a Kis Kutya és a Nagy menyét galaxisok valameny- nyi csillagának valamennyi bolygóján: csupasz hegyek, növény- és állavilágtól steril puszta síkságok, desztillált vizet hömpölygő folyók, tavak, tengerek: üres, kihalt űrhajó hadseregek a galaxisokban, s az űrben a galaxisok között. Paiéón doktor kihozta az elevenen ugrándozó bárányt a rendelőből. Pán boldogan, hálálkodva bukdácsolta körül: — Hát meggyógyítottad, óh Istenek Doktora! — Láthatod... De ezentúl jobban vigyázz rá! Ebből a betegségből nehéz teljesen kigyógyulni. Lehet, hogy vissza fog térni a baj. Akkor hozd el megint... — Mi volt a diagnózisod, Doki? — Tulajdonképpen semmi különös ... Egy elég közönséges vírustörzs támadta meg az agyvelőt ési gyulladásba hozott benne néhány sejtet. Előbb átvilágítottam, utána sugárterápiát alkalmaztam. Kiirtottam a fertőző gócot. Ezt a vírust másképp nem lehet megfékezni. Virulenciája rendkívüli, - mert összefüggésben van a fehérjealapú élet genetikai kódjával és a dezoxiribo- nukleinsavas ... De, úgy gondolom, ez már magas neked, óh Szatírok Szatírja. Menj békével... Zeusz áldjon a bárányoddal egyetemben! Pán hálásan cibálta meg Paiéón doktor szakállát. Galaxia szédelgés nélkül, saját esetlen lábacskáin távozott a rendelőből. Pán utána. Kinn egy olajfa törzse mögött Eüdiké nimfa leselkedett Pán megpillantotta, .. _ feiüvöitött és utána loholt. Poka György: tste Rudolf Cizmárik verseiből:* T örékeny Vállaiban remegés, szívében gerjedő tüzek. Átszáll: Üvegtörékeny és sugárzó. Holdarcú. Hóval-lehelt áttetsző blúzban remegnek vállai. Csak fénnyel Csak fénnyel-takartan, könnyű lepelben. Tetőszobánkban fölbágyadt a fény, s szánk parazsán meleggé vált a szó. S kiszakadt sóhajunk is. Mindig Valahányszor fésűd hajaddal beszélget, mindig, hogyha visszafelesel a tükör, bármikor meglesed, barna-e a szemed, bőröm minden sejtjében dalol a szívem. Csöndben A szavak mögött döbbenet keresgél. Tűzben foszfort, mely lángba nem borult még! Csöndben, mint ahogy igék sebző tüskéjén közénk ül éj... Mint a szomjúságot, úgy hord téged nyelvem. Ha mozdul ajkam, kihullsz, tövis te, ujjaim között! Szavakban fogantál. Várod, ki által teljesedhetsz. Ha meg nem fejthetlek, csukott ajtók árnya hull rád. Szemed mélyén Szerelem szendereg szemed mélyén, s mint gerlice, röppen föl belőled. Tűzben ég az én tenyerem, és leskelődnének ujjaim, te mégis — kegyetlen — körmeimre ütsz. Ahogy babrálod a hajad, eresz alatt állnál, úgy tűnik. Gyertya vagy. Sóhajtok, elalszik lángod. Megérintelek, s fölizzik az éj... Fordította: Filadelfi Mihály * Fiatal szlovák költő, a pozsonyi rádió munkatársa. Itt közölt versei az 1972-ben megjelent Krehká (Törékeny) c. kötetéből valók.
