Békés Megyei Népújság, 1977. december (32. évfolyam, 282-307. szám)

1977-12-11 / 291. szám

1977. december 11., vasárnap o dSDEHs} Csernai Zoltán: KERGEKÓR tiszt végre betessékelte tü­relmetlen vendégét. — Elnézését kérem, ami­ért kissé megvárattam — mentegetőzött a tábornok. — De hiszen tudja... ez a há­ború a Nagy Menyéttel... az egész már kezd az idegeim­re menni! Látja odakint a nagy forgalmat? Szövetsége­seink állomásoznak a óceá­non ... Tudja, ők azok a Kis Kutyáról... Máshová nem fértek el. Hetvenhá- ramezer űrhajó... egyen­ként akkora cirkálók, mint a mi ötszázemeletes felhő­karcolóink ! Hatalmas erő ez, professzorom! Elképzelhetet­lenül óriási erő! És ... ha ar­ra gondolok, hogy mindez csupán ápró porcsomó ahhoz képest, ami most odakint, galaxisunkon túl történik ?! Ahol a Nagy Kutya és a Kis Kutya galaxisok száz- negyvenháromezer-hatszáz- huszonöt lakott bolygójának szövetséges űrhadseregei most, éppen ezekben az órákban ütköznek meg a Nagy Menyét galaxis hason­lóan milliárd nagyságrendű haderőivel!? Ha erre gondo­lok, tisztelegnem kell gala­xisközi népeink mérhetetlen ereje, nagysága előtt! — Hm... Hogyan? Ki előtt? Mi előtt, tábornok? — szólalt meg végre a profesz- szor is. — Igen... Értem. Ez a galaxisközi háború ... No, de talán térjünk a tárgyra! Mi van a beadvá­nyommal, tábornok?! Meg­kapom végre azt a szuper­gyorsítót!? Az algák nem várhatnak, kérem! Ha nem vizsgáljuk ki sürgősen ezt a betegséget, ezt a vírust, hm ... veszélybe kerül az egész galaxisközi népesség fehérjeellátása, és ... A tábornok közbevágott: — De kedves professzo­rom, hogy képzeli?! Értse meg végre, hogy a mai hely­zetben ... a jelen pillanat­ban-. .. semmit sem tehetek önért! Nincs keret, érti?! Minden tartalékom ráment a szövetségesekre, a tőlük ka­pott új fegyverekre! Háború van, professzor! Néhány hó­napot várnia kell... Ilyen jelentéktelen dolgokkal, mint Kovács György versei: Oda kell ál Irtod Betegségből lábadozván magam alkalmi biztatása Éjjelente őrült rémek rontottak búvá álmaidra: Apokalipszis lovasa, pokolbéli százfejű hidra. Éjszínű csatarepülő' bomlott öngyilkos pilótája voltál magad is, ki romlást hord, s végül rázuhan magára. Lázálmoktól megtöretve tárd ki a Napnak most már arcod. Ne latolgasd, érdemes-e: úgyis állnod kell minden harcot; — hát jó obsitoshoz illőn állj csak mindig az első sorba. Oda kell állnod, honnan mást elsodorna az Idők sodra. Hátha Aki a jövőjébe néz: viaskodván akár Gonosszal, bizakodjék, bármi nehéz. Feledje a mizériát: a mai és tegnapi gondot. A jövőbe ez menti át. Higgye, minden másképp lehet: sorsát a „majd csak lesz...” kezéből kitépni holnap kényesebb. Aki a jövőjébe néz: mindig messzire előre nézzen. Hátha nem is olyan nehéz. A felhőkoszorúzta Olüm­posz olajfaligetében Pán hosszú üldözés után utolér­te a ringó csípőjű, almamel­lű Eüdiké nimfát. A hölgy alaposan elfáradt, és már en­gedelmesen lehevert a pá­zsitra, amikor a felgerjedt szatír keserves bégetésre lett figyelmes. Hátranézett, és mit látott: kedvenc kisbárá- nya, Galaxia, imbolyogva keringett maga körül a ré­ten ... — Ez megkergült! — dör- mögte pézsmaillatú szakállá­ba Pán, aztán rásuhintott tenyerével a nimfa gömbölyű hátsójára. — Menj Zeusz hí­rével ! Most nem érek rá ve­led foglalkozni... A bárány keservesen bé- getve pörgött a rét üdezöld füvén, rózsaszínű szájából habos fehér nyál szivárgott. Pán átnyalábolta a remegő kis állatot, a nimfa fátylá­val összekötözte rángatózó lábait, nyakába vette, és ha­talmas bakugrásokkal elira­modott vele. Olümposz istenorvosa, dr. Paiéón, a Küthéra-barlang- ban rendelt. — No, mi van a birkád­dal, Szatírok Szatír ja? — üdvözölte. — Add csak ide Galaxiát, lássuk, mi a baj? Átvette Pántól a reszkető kis állatot, és bevitte a ren­delőbe. A Galaxisközi Hadügymi­nisztérium Biológiai Főpa­rancsnokságának előszobájá­ban türelmetlenül sétált fel- alá egy tömzsi, kékesen csil­logó fejű bolygólakó. Egyik hóna alatt hatalmas irattar­tót szorongatva időnként mérgesen pislogott kifelé, az üvegfalon túl sziporkázó éj­szakába. Csodálatos kilátás nyílt innen, a hadügyminisz­térium ötszázemeletes szu­perfelhőkarcolójának négy­százhatvanadik emeletéről a tengeröbölre, sőt a nyílt óce­ánra is. — Megérkezett, professzo­rom?... Fáradjon beljebb! — csattant fel egy katonás hang, miközben kinyílt a párnázott ajtó, s egy szikár, markáns képű, magas rangú ez az izé ... milyen gyorsí­tó? ... most nem foglalkoz­hatom. Most, amikor ilyen sorsdöntő ... ilyen óriási... ilyen elképzelhetetlenül óriá­si dologról van szó! A professzor hirtelen elő­kapta a hóna alatt szoron­gatott irattartót és lecsap­ta a tábornok íróasztalára: — „Nagy” dolgok?!... Hm ... Nagy dolgok. Hát... vegye tudomásul, tábornok, hogy ez ... ez itt!... amit én az elektronmikroszkópon keresztül vizsgálok... ezek éppen olyan nagy dolgok, mint ez az egész galaxisközi háborús, téboly, amit önök művelnek! Vegye tu... — Jó, jó ... — próbálta csillapítani harcias vendégét a tábornok.. — Meglesz ... meglesz a gyorsítója, ne fél­jen. Csak... várnia kell még rá egy kicsit. — Várni ?! Hm ... A ví­rusok is várni fognak, gon­dolja, tábornok?! Hm... Te­hát ... ön szerint az én vi­lágom — a biológia — je­lentéktelen dolog? Hát... figyeljen csak ide! — emel­te fel a hangját a profesz- szor. — Vegye tudomásul, hogy az ön... az önök mak­ró-világa ... az egész gala­xisközi makroháborújuk sem nagyobb ... sem dgyéb, mint egy... egy fertőzés, egy gyulladás néhány egészséges sejtben! — Nem értem — makog­ta a tábornok. — Világítsa meg jobban, mit akart ezzel mondani... — Nem érti. Jól van: te­hát egy példával fogom meg­világítani a dolgot! Nos: képzelje el... próbálja el­képzelni saját magát mik­roszkopikus méretre lekicsi­nyítve. tábornok! Érti, ugye, mire gondolok? — Igen. Hogyne ... Ezt értem! Akkora vagyok tehát, mint... mint egy mikróba vagy egy még kisebb izé ... vírus! — Ügy van! Méghozzá egy igen veszedelmes, kártékony vírus! És — képzelje el —, hogy ön most ilyen minőség­ben — mondjuk — egy bor­sószem belsejében él. Ponto­sabban: a borsószem egyik fehérjemolekulájának egyik szénatomjában ... illetve még- és legpontosabban: a szénatom egyik elektronjá­nak a felületén! Érti ? Igen ... Na végre. Most pe­dig jól figyeljen. Tegyük fel, hogy ez a bizonyos elekt­ron, amelyen ön áll, önhöz képest akkora, mint — itt, most, eredeti nagyságukban — az egész bolygónk!... Ér­ti az egész levezetést, tábor­nok? — Hogyne! Mindent töké­letesen megértettem. — Nos mindezek után megkérdezném öntől, tábor­nok: ilyen vírus-nagyság­rendjében mit látna ön ma­ga körül?! Mit... A borsó­szemet, amiben benne van? Vajon érzékelni tudná-e, hogy tulajdonképpen egy zárt idomban... egy vala­miben ... egy borsószem bel­sejében él és létezik?! — Hát... hm ... — A tá­bornok láthatólag zavarba jött. — Nem... nem egészein érzékelhetném... sőt:egyál­talán nem!... hiszen ... hi­szen körülöttem óriási tá­volságban még csak a bor­sószem atomjainak izéi... részecskéi keringenének! És még csak ezekből állna össze egyetlen fehérjemolekula ... Hol van még ehhez az egész borsószem ?!... Az egészet csak úgy látnám ... érzékel­hetném, mint Innen, boly­gónkról a mi napunkat, a csillagos eget, a galaxisokat. — Gratulálok önnek, tá­bornok! Elég hamar megér­tette példázatom lényegét. Na látja — ugye, hogy iga­zam volt? Arányaiban nincs különbség az én biológiai mikrovilágom és az ön mak- ro-galaxisvilága között... Minden relatív, minden csu­pán viszonyítás kérdése. A mi egész miakro-galaxisvilá- gunk is képezhet külső kör­vonalaiban egy „borsósze­met” ... egy „sejtet” vagy „akármit” — egy még na­gyobb ... egy elképzelhetet­lenül legnagyobb valamiben! Következésképp az önök egész galaxisméretű háború­ja is nyugodtan felfogható úgy, mint — kórosan elbur­jánzott vírusfertőzés egy egészséges sejtcsoportban! — De... de hát akkor!? — ugrott fel a tábornok — ön szerint mi lehet az az izé ... az az Elképzelhetetle­nül Legnagyobb Valami?! Vajon mit formál... mit ké­pez valójában ... egészében a világmindenség... a mi makro-galaxisvilágunk ?! — Könnyebbet kérdezzen tábornok! — nevetett a pro­fesszor. — Hát mi vagyok én? Fantasztikus regényíró? Dehogy, kérem... Én csak egy közönséges biológus va­gyok, és algákkal foglalko­zom. Kizárólag algákkal. Csupán egy példát mondtam el önnek, tábornok. Afféle hipotézist, ha így jobban tet­szik ... Amire magam is sze­retnék halálom előtt magya­rázatot találni... De — tud­ja mit? Kérdezze meg tőlük! — mutatott kifelé az óceán tükrén viliódzó fényekre. — Szövetségeseitől a Kis Ku­tya galaxisról... Hátha ők miár tudják?! A tábornok válasz helyett felpattant, és az üvegfalhoz lépett. Ebben a pillanatban oda­kint hirtelen kivilágosodott. Minden kivilágosodott! Kristálytiszta nappali fényben tárult elébük a ki­kötő, az öböl, az óceán zöl­deskék tükréből megszám­lálhatatlan fénylő hegy­csúcsként kimagasló űrhajó- armada. Maga az egész égbolt vi­lágított, a bolygó ibolyaszí­nű! napja nem volt a hori­zonton ! — Hát ez mi?! — kiáltott fel a tábornok, s egyetlen erőfeszítéssel az íróasztalán levő riasztóberendezés felé ugrott. Ez lett a világtörténelem legkülönösebb ugrása. Nem fejeződött be. Egyszeriben nem létezett sem a tábornok, sem a pro­fesszor. Senki. Üres épüle­tek, városok tátongtak szer­te a bolygókon, a Nagy Ku­tya, a Kis Kutya és a Nagy menyét galaxisok valameny- nyi csillagának valamennyi bolygóján: csupasz hegyek, növény- és állavilágtól steril puszta síkságok, desztillált vi­zet hömpölygő folyók, ta­vak, tengerek: üres, kihalt űrhajó hadseregek a galaxi­sokban, s az űrben a galaxi­sok között. Paiéón doktor kihozta az elevenen ugrándozó bárányt a rendelőből. Pán boldogan, hálálkodva bukdácsolta kö­rül: — Hát meggyógyítottad, óh Istenek Doktora! — Láthatod... De ezentúl jobban vigyázz rá! Ebből a betegségből nehéz teljesen kigyógyulni. Lehet, hogy vissza fog térni a baj. Ak­kor hozd el megint... — Mi volt a diagnózisod, Doki? — Tulajdonképpen semmi különös ... Egy elég közön­séges vírustörzs támadta meg az agyvelőt ési gyulla­dásba hozott benne néhány sejtet. Előbb átvilágítottam, utána sugárterápiát alkal­maztam. Kiirtottam a fer­tőző gócot. Ezt a vírust más­képp nem lehet megfékezni. Virulenciája rendkívüli, - mert összefüggésben van a fehérjealapú élet genetikai kódjával és a dezoxiribo- nukleinsavas ... De, úgy gon­dolom, ez már magas ne­ked, óh Szatírok Szatírja. Menj békével... Zeusz áld­jon a bárányoddal egyetem­ben! Pán hálásan cibálta meg Paiéón doktor szakállát. Ga­laxia szédelgés nélkül, sa­ját esetlen lábacskáin távo­zott a rendelőből. Pán utá­na. Kinn egy olajfa törzse mögött Eüdiké nimfa lesel­kedett Pán megpillantotta, .. _ feiüvöitött és utána loholt. Poka György: tste Rudolf Cizmárik verseiből:* T örékeny Vállaiban remegés, szívében gerjedő tüzek. Átszáll: Üvegtörékeny és sugárzó. Holdarcú. Hóval-lehelt áttetsző blúzban remegnek vállai. Csak fénnyel Csak fénnyel-takartan, könnyű lepelben. Tetőszobánkban fölbágyadt a fény, s szánk parazsán meleggé vált a szó. S kiszakadt sóhajunk is. Mindig Valahányszor fésűd hajaddal beszélget, mindig, hogyha visszafelesel a tükör, bármikor meglesed, barna-e a szemed, bőröm minden sejtjében dalol a szívem. Csöndben A szavak mögött döbbenet keresgél. Tűzben foszfort, mely lángba nem borult még! Csöndben, mint ahogy igék sebző tüskéjén közénk ül éj... Mint a szomjúságot, úgy hord téged nyelvem. Ha mozdul ajkam, kihullsz, tövis te, ujjaim között! Szavakban fogantál. Várod, ki által teljesedhetsz. Ha meg nem fejthetlek, csukott ajtók árnya hull rád. Szemed mélyén Szerelem szendereg szemed mélyén, s mint gerlice, röppen föl belőled. Tűzben ég az én tenyerem, és leskelődnének ujjaim, te mégis — kegyetlen — körmeimre ütsz. Ahogy babrálod a hajad, eresz alatt állnál, úgy tűnik. Gyertya vagy. Sóhajtok, elalszik lángod. Megérintelek, s fölizzik az éj... Fordította: Filadelfi Mihály * Fiatal szlovák költő, a pozsonyi rádió munka­társa. Itt közölt versei az 1972-ben megjelent Krehká (Törékeny) c. kötetéből valók.

Next

/
Oldalképek
Tartalom