Békés Megyei Népújság, 1977. december (32. évfolyam, 282-307. szám)

1977-12-04 / 285. szám

1977. december 4., vasárnap o Békés József: r Érzelmes történet Az Ukrajna Szállóban lak­tam legutolsó moszikvai tar­tózkodásom alkalmával, ott találkoztam össze Sándor ba­rátommal, a kilencedik és a tizedik emelet között. Na­gyon megörültem neki, Moszkvában ekkor már be­fejeztem a munkámat, csak azért töltöttem ott még egy napot, mert nem kaptam je­gyet az ogyesszai gépre; Sándor kiváló partnernak ígérkezett, hogy közösen üs­sük agyon az egyébként üres estét. Együtt ültünk be a kilen­cedik emeleti büfébe, s va­csora után Sándor azt indít­ványozta, sétáljunk még egyet. Neki is ez volt az utolsó estéje Moszkvában, a másnapi géppel hazarepült Budapestre. — Tegyünk még egy tisz­telgő látogatást a Vörös té­ren — mondta félig viccesen. Hangjában azonban volt va­lami, ami feltűnt, s aminek jelentőségét csak később ér­tettem meg. Trolira szálltunk, majd gyalog folytattuk utunkat a tér felé. Elmentünk a Moszkva Szálló, majd a híres nagyáruház, a GUM épülete előtt, s a mauzóleummal szemben álltunk meg. Éppen tíz óra volt, a Kreml kapu­jából ekkor indult el a vál­tás, a tér ünnepélyes csend­jében idáig lehetett hallani a katonák lépteinek ütemes csattanását. Néhány perce állhattunk ott, csendesen nézelődve, ami­kor Sándor halkan megszó­lalt: — Látom, furcsának talá­lod, hogy utolsó este ide ci­peltelek. — Mi volna abban furcsa, hogy valaki Moszkvában ki­jön a Vörös térre? — Tudod, ha én Moszkvá­ban vagyok, mindig eljövök ide, megnézni az őrségvál­tást. — Szép szokás. — Története van. — Éspedig? — Csacsiság — legyintett, nála szdkatlan zavarral. — A saját történeteit mindenki érdekesnek találja. Mások számára meg unalmasak, rosszabb esetben pedig ne­vetségesek. .. — Azért nekem még el­mondhatod. — Eh, butaság... Külön­ben is, ez egy érzelmes tör­ténet. — Még ez sem akadály. Sokáig nem válaszolt, ké­sőbb azonban újabb biztatás nélkül belefogott a történet­be. Akkor még, amikor én vé­geztem, nagy szó volt egy külföldi út. Jó ideig kupor- gattarn rá a pénzt, de ahogy elindult velünk a vonat, éreztem, megérte a sok kü­lön munkát. Ütitársaink többnyire középkorúak és idősebbök voltak, alig akadt a csoportban néhány fiatal. Természetesen mi hamarosan egy bandába verődtünk, együtt ütöttük agyon a hosz- szú vonatozás unalmas órá­it, később is mindig egy cso­móban ültünk az utóbusz­ban, az éttermekben. Ági volt az egyetlen, aki nem tartott velünk. Először ez véletlennek tűnt, azt hittem pusztán abból fakad, hogy az öt fiatal lány közül ő volt az, akinek nem jutott hely a lányok négyszemélyes fülkéjében. Az egyik este a szovjet— magyar társaság táncos összejövetelére voltunk hiva­talosak. Korán vacsoráztunk, s alaposan kiesípve ültünk be a buszba. Ekkor már mindenkinek megvolt a bé­relt helye, de most a nagy kavarodásban, valaki elfog­lalta az enyémet. Üres hely után néztem, s láttam, hogy Ági mellett még nem ül sen­ki. Hirtelen elhatározással odaültem.' Eleinte inkább csak én beszéltem, s ő igen­nel, nemmel válaszolgatott. Csak akkor vált beszédeseb­bé, amikor szemére vetettem, hogy napközben sokszor hi­ányzik a közös programok­ról. Bevallotta, hogy ilyen­kor visszaszökik a Tretya­kovba és a Puskin-képtárba. Főleg a Puskinba. Művészet­történetet hallgat, s a nagy franciák hatását vizsgálja az orosz piktorára. A piktúra kifejezést hasz­nálta, s ezt mindenki más szájából fellengzősnek, nagy­képűnek éreztem volna Nála azonban inkább kicsit isko­lásán, de mindenképpen kedvesen hatott. A buszról már jó barátok­ként szálltunk le, s termé­szetes volt, hogy egy asz­talihoz ültünk, s az is, hogy amikor az üdvözlések után megszólalt a zene, táncra kértem. Zavartan rázta a fejét, mi­közben valahova maga elé nézett. — Nincs kedve táncolni? — kérdeztem meglepetten. — Nem erről van szó. — Hanem? — Ne nevessen ki — né­zett rám egy pillanatra —, de én nem tudok táncolni. — Ne vicceljen! — Nem viccelek. Meglepő keménységgel mondta ezt, s arca is teljesen zárt lett, valami megköze­líthetetlen dacosság ült ki rajta. Teljesen érthetetlen volt számomra a helyzet. Egy fiatal, csinos, sőt na­gyon szép lány, aki nem tud táncolni! Faggatásomra száraz han­gon, mintha nem is róla vol­na szó, mintha egy idegen történetét mesélné, elmondta, évek óta él egyedül beteg édesanyjával, alki már ötödik éve nem tette ki a lábát a lakásból és nem is valószí­nű, hogy életében még egy­szer kiteszi. Apja, amikor megtudta, hogy anyja gyó­gyíthatatlan beteg, hamaro­san otthagyta őket. Nem sokára törvényesen is elvált anyjától és újra megnősült. Egyébként nem panaszkod­hat rá, becsülefesen támogat­ja őket. ö minden percét otthon tölti, csak annyi időt van távol, amit az egyetem feltétlenül megkíván. Útköz­ben intézi a bevásárlásokat és egyéb dolgokat. Két éve volt utoljára moziban, három éve színházban. Mióta azon­ban van televíziójuk, sokkal könnyebb, nem is vágyódik elmenni. Erre az útra két éve spórolt, hivatásos ápoló­nőt fogadott, olyat, akiről tudja, feltétlenül megbízhat benne. Szó nélkül hallgattam vé­gig. „Nagyszerű gyerek maga” — akartam mondani, de megéreztem, ostobán haingzanék. Inkább nem szóltam. Félreértette hall­gatásomat. — Ne sajnáljon, nem sze­retem, ha sajnálnak. És kü­lönben sincs rajtam semmi sajnálni való. — Helyes. Akkor most megtanítom táncolni. Nem válaszolt azonnal. Arcán, melyen minden rez­dülés meglátszott, enyhe iz­galom futott végig. Aztán megrázta a fejét. — Nem. Nincs értelme. — Ugyan, ne csacsiskod- jék. Az csodálatos, ahogy az édesanyját ápolja. De feles­leges áldozatot hozni, feles­legesen lemondani arról, ami jó, ami kellemes; értel­metlen dolog. Ez már póz. A mártíromság póza. Megbántva nézett rám. Aztán csak ennyit mondott: — Maga ezt nem értheti. — Mit nem értek? — kez­dett bosszantani a makacs­sága. Megfogtam a kezét, és kényszerítettem, hogy fe­lém forduljon. Vergődött a pillantásom alatt, szempillá­ja verdesett, mint a fogság­ba esett madár szárnya. — Mit nem értek? — ismétel­tem meg, sakkal gyengédeb- ben. — Egyszerű a dolog — mondta. — Nekem eddig nem hiányzott a /tánc. Leg­alábbis nem éreztem, hogy hiányzik. De ha most bele­kóstolok, lehet, hogy utána nehezebb lesz. — Ez csacsiság — vála­szoltam újból, mert semmi okosabb érv nem jutott eszembe. — Különben is ma­ga nagyon erős. Ha akarja akár el is felejti, hogy vala­ha táncolt. Rám nézett és a tekinteté­ből kiolvastam, szeretné, ha meggyőzném. Márpedig az olyan embert, aki maga is szeretné, nem nehéz meg­győzni. Nemsokára már ptt voltunk mi is a táncolók kö­zött. ... Míg Sándor mesélt, fel­le sétáltunk a járdán, a Vö­rös tér hosszában. Utoljára azonban elfelejtettünk meg­fordulni, továbbmentünk, s egy újabb térre jutattunk, amelyen nem jártam mosta­ni tartózkodásom alatt.; A tér végén hatalmas, mo­dem épület emelkedett, egyik oldalával egészen a Moszkva folyóig terjeszked­ve. Alaposan megnéztük, az­tán elindultunk visszafelé. — Ott hagytad abba... — öt perc sem kellett ne­ki, és szebben, jobban tán­colt bárkinél. És ettől kezd­ve így volt... Ilyen csodás átváltozást te még nem lát­tál. .. Végigtáncolta az es­tét, a fiúk kapkodták egy­más kezéből... Másnap uszo­dában voltunk — ő ugrott le a legmagasabb trambulin- ról... Harmadnap hajóki­ránduláson — félúton ő ve­zette a hajót, hatalmasakat dudálva, megbolondítva a többi hajó vezetőit. Váloga­tott tréfákat eszelt ki, sose lehetett tudni, milyen meg­lepetést szerez a csoportnak. Olyan volt, mint egy bomba. Minden energiája egyszerre szabadult fel. És ilyen szenvedélyesen, szertelenül mutatta ki azt is, hogy szeret. Ezt én már az első este megvallottam, csak nevetett rajta. Második este pedig... itt.. .a Vörös téren, megcsókolt, és azt mondta, most már ő is tudja, hogy szeret. És ettől kezdve nem is titkolta az érzelmeit. Reg­geli gyülekezésnél mindenki szeme láttára nyugodtan megcsókolt, mintha évek óta szerelmesek, vagy éppenség­gel boldog, fiatal házasok lennénk. S mindezt olyan magától értedődően, hogy senkinek se jutott eszébe ki­vetnivalót találni rajta. Csodálatos hetet töltöttünk együtt. Napközben a cso­porttal voltunk — ha a kép­táraikra figyelmeztettem, csiak nevetett, mindent meg­nézett már, amit akart, mondta —, esténként pedig kettesben csavarogtunk. Vé­gül mindig a Vörös téren kötöttünk ki. Az őrségváltás ceremóniájával nem tudott betelni. Mint egy gyerek, úgy élvezte, képes volt sza­ladni, ha attól félt, nem érünk oda idejében. Megáll­tunk — körülbelül itt, ahol most vagyunk — átölelt és csendben néztük. Igen, csendben, mert ha véletle­nül megszólaltam, csendre intett vagy egyszerűen szám­ra tette a kezét. — Azért — mondta egyik alkalommal —, hogy örökre el tudjam tenni ezt a han­gulatot. Azt akarom, hogy mindig képes legyek felidéz­ni. Hogy bármikor láthas­sam magamban a Kreml tornyait, a csipkés falakat, ezeket az ünnepélyes ezüst­fenyőket. Hogy érezhessen! azt a boldogságot, amit most érzek. — Érezni fogod. Tornyok és ezüstfenyők nélkül is. Mindig és mindenütt. Mi mindig boldogok leszünk együtt — válaszoltam. ..: Sándor elhallgatott, s egy ideig némán sétáltunk fel és alá. Aztán elindultunk visszafelé. Jó moszkvai szo­kás szerint, a házmesterek már locsolták a járdát, vas­tag vízsugarakkal távolítot­ták el a nap folyamán fel­gyűlt port. szemetet. A le­vegőben friss vízszag terjen­gett. Egy idő múltán Sán­dor úgy folytatta elbeszélé­sét, mintha egy pillanatra sem hagyta volna abba. Aztán eljött az utolsó nap, majd elérkezett az indulás reggele is. Ági érkezett meg utolsónak. Rettenetes álla­potban volt. Arca sápadtan világított, szeme beesett, ka­rikásán feketéllett. Látszott, hogy a búcsúest után sem hunyta le. Egy pillanatra sem. — Mi történt — kérdez­Szitás Erzsébet: Füzesgyarmati utca Bónus István Elhagyott sírok Ha őszi szellő avart bolygat S hideg esőtől bámul a tető Hosszú esték mesélő csendjében Emlékkel üzen a régi temető Vén szüléim porladó tanyája... Nem vittünk rájuk drága koszorút, Mégis a négy kis süppedő földpúp Tavasszal zöldbe, virágba borult. Nehézszavú öregapáimnak, Bimbós tavasszal moccant az ágya, Biztatták a fű-gyökereket Csírázzanak már, szökjenek szárba! A két kékkötős öreganyám is Ébredezett rigófüttyös reggel. Tudták magukról szegény anyámnak Mennyi gondja van a gyermekekkel Nem sírtak hát, hogy feléjük se néz. Hajtott a lelkűk szép vadvirágot S azok szirmán át mind a négy szülém Kíváncsi szeme a fénybe látott. Ha ráérős nyár végi vasárnap Kis csokrokkal megkerestük őket Ügy éreztük a sírjukról szálló Illattól édes a temetőkert. S mikor búcsúzva a vén fejfáktól Víg gyermekszívvel indultunk haza, Távolból,- halkan az enyhe légben Megszólalt a nagyanyáink szava: — Nézzétek, sírunkon gazdagon nyit: Pipacs, szarkaláb, pitypang és mályva, Szedjetek lelkem, jó lesz otthon, Majd illatot szór szét a kisszobába... tem, miközben 'kiemeltem bőröndjét a liftből. — Semmi — suttogta alig hallhatóan. Az autóbuszban sem vála­szolt kérdéseimre. Görcsö­sen szorította a kezem és mereven nézett kifelé az ab­lakon. Megérkeztünk a pá­lyaudvarra. Zaj, futkosás, kiabálás, búcsúzás Óljától, a vezetőnktől. Már a Moszkva környéki erdők között robo­gott a vonat, 'amikor végre ismét beszélni tudtam vele. — Mi bajod van? Mi tör­tént? — Semmi. Csak az éjjel leszámoltam mindennel. — Nem értelek. Mi az, hogy leszámoltál mindennel? — Rájöttem, be kell fe­jeznünk. — Megőrültél? — Nem. Magamhoz tér­tem. Borzalmas volt az utazás hazáig. Újra, meg újra ki­hívtam a folyosóra és kezd­tem elölről mindent. Hiába. Makacsul, elszántan ismétel­gette a magáét. Nem kíván­hatja ttőlem, hogy ilyen gon­dot vegyek a nyakamba, a férfiak nem bírják el az ilyet, lám, ott van az apja, az is elmenekült. Reggel érkeztünk a Kele­tibe. Mire feleszméltem, már sehol se láttam Ágit. Kisza­kítottam magam a testvére­im mellől, rohantam ki a taxiállomásra, de már nem találtam. Később felhívtam. Halkan, nyugodtan beszélt. Arra kért, ne is hívjam töb­bet. Természetesen hívtam. Űjra és újra, még sokszor. Végül beleegyezett, hogy ta­lálkozzunk ... Aztán nem jött el. Három órát vártam rá, de nem jött. Másnap el­mentem az egyetem elé, ott vártam. Harmad-, negyed­nap is. Hiába, nem sikerült felfedeznem a ki-, s besiető fiúk, lányok között. Én is dolgozni kezdtem. Azonnal komoly, felelősségteljes, s ami még több, érdekes mun­kát kaptam. Az ötödik nap már nem tudtam elmenni, valami miatt bent kellett maradnom. A következő napon pedig hiába értem rá, már nem mentem el az égyetem elé. Helyesebben, még elindul­tam, de aztán bementem egy presszóba. Állva akartam meginni egy kávét, de nem volt csak ülőkiszolgálás. Le­ültem egy asztalhoz, megit­tam a kávémat, és ... Nem tudom én neked olyan pon­tosan megfogalmazni... Nem lehet azt mondani, hogy bármit is eldöntöttem volna ott a presszóban. A dolgok nem ilyen egyértelműek és világosak az életben. Leg­alábbis szerintem nem. Vagy fogalmazzunk még óvatosab­ban : nálam nem. Egy azon­ban bizonyos, fölmerült ben­nem a kérdés: hátha neki van igaza? ... Ismét elhallgatott. A Moszkva hídján jártunk, megállt, s megálltam én is. Rákönyökölt a korlátra, és sokáig szótlanul nézte a vizet. Az­tán felém fordult, arcán ke­sernyés mosoly bujkált: — Nehogy azt hidd, hogy ebből azt a következtetést vontam le, az életben néha azon múlnak a dolgok, hogy egy presszóban nincs álló­kiszolgálás. Nem. Hanem azt, hogy ilyenek vagyunk. Aztán csodálkozunk, ha nincs sze­rencsénk. — Miért? Te megtettél mindent. — Mindent — legyintett — mindent... ... Már a szálló halijában voltunk, amikor megkockáz­tattam a kérdést: — És ... Aztán már nem volt semmi folytatás? — Nem, illetve... — Illetve? — Egyszer még beszéltem vele, évekkel később. Olvas­tam valahol, hogy egy sváj- ai cég új, nagy hatású gyógy­szert hozott forgalomba an­nak a (betegségnek a gyógyí­tására, amelyben az anyja szenvedett. Hosszas keresés után megtaláltam. Hangjá­ban őszinte öröm volt és na­gyon köszönte, hogy eszembe jutott az édesanyja. A sváj­ci készítményt egyébként a férje már egy fél évvel előbb közvetlenül a gyártól meg­szerezte. Végigcsinált egy kúrát a mamával, aki már talpra állt, s egy-egy kicsit járt is. Végtelenül boldogok mindhárman, most már bi­zonyos, hogy teljesen meg fog gyógyulni. Férje az or­vosságot sikerrel alkalmaz­ta több betegénél, a svájci céggel közvetlen kapcsolat­ban áll, és felkérték tapasz­talatainak feldolgozására is. Ha minden jól megy, követ­kező nyáron mindhárman Svájcban fognak nyaralni. ... Kiszálltunk a liftből, végigmentünk a folyosón, s elindultunk a toronyba ve­zető lépcsőn. A tizedik eme­letnél, ott, ahol pár órával ezelőtt találkoztunk, szótla­nul megöleltük egymást. Bár reggel korán kellett kelnem, nem feküdtem le. Kitártam az ablakot és so­káig néztem Moszkva fénye­it. Aztán lefeküdtem, de még jó ideig nem tudtam, vagy talán nem is akartam el­aludni. Másnap reggel azonban gépre ültem, s két óra múl­va megcsillant alattunk a Fekete-tenger. Jártam újra Dgyessza hársakkal szegé­lyezett utcáit, Benya Krik nyomait kutatva, csatangol­tam a Moldovánka, a régi negyedek udvarszövevényei­ben, a kikötőben újra meg­másztam a híres Patyomkin- lépcsőt, s ha elfáradtam, megmártóztam a tenger hűs vizében.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom