Békés Megyei Népújság, 1977. december (32. évfolyam, 282-307. szám)
1977-12-04 / 285. szám
1977. december 4., vasárnap KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Az érett férfikor gondjai Beszélgetés Szokolay Sándor zeneszerzővel — Már az érett férfikor gondjai nehezednek rám. Mindez azonban nem jelent számomra lelassuló tempót, hiszen - forrongó alkat vagyok. Csakhogy nem szeretek előle rohanni, és nem is igazodom az ügyeletes divathoz. Olyan időket élünk, amikor a feltűnő újdonságok követelményként jelentkeznek, de én nyugodtan, ráérősen teszem a dolgomat. Nem vagyok semmiféle válságban. — Termékeny szerzőnek vallja magát? — Az az érzésem, ha nem is voltam grafomán zeneszerző, elég sokat alkottam. Kicsit azzal is vádolnak, főleg a kritikusok, hogy műveim odakentek. Gyakran rám fogják, hogy freskószerű vagy éppen pátoszos drámai zene jellemzi munkáimat. Ezt a beskatulyázást nem vállálom. Csak a teljes életmű után lehet majd megítélni. — Mennyire vezeti az ösz- tönösség, vagy éppen a tudatosság munka közben? — Nemcsak zeneszerző, de karmester is. — Évek óta vállalkozom már dirigálásra. A Dürer- évfordulón az Apokalipszis ihletére írt zenémet és legalább száz tv-, rádió- és filmzene felvételeit én vezényeltem. Miért? A közönséggel való szorosabb kontaktus megteremtéséért. Érzem, hogy a zenei művek megírásával a mű nem fejeződik be. így keresem az összetett művészetet. — A zenealkotás társadalmi felelősségvállalás is? — Korunkban az összefogás speciális kérdés. Az egész világ alkotóművészeinek összefogásáról van szó. Én sem tekintem művészetemet egyéni sikernek. Kollektív törekvéseket kell szolgálnia. Ezt egyre inkább érzem. Életem és munkám értéktelennek tudnám, ha nem állna teljesen az ember szolgálatában. Aranyat érek-e, vagy göcsörtös faág vagyok? Majd az idő dönti el. — Sokféle zenei műfajt művel? — Elsősorban operaszerzőnek vallom magam. Sokan számonkérik tőlem, miért nem írom már a következő operámat. Csakhogy a huszonnégy órás napjaim kezdenek rövidülni. Időre van szükségem, hogy alkothassak. S ma már egyre jobban a teljességet keresem. Nem véletlenül fordultam a színház felé. Ügy vélem, ha lesz életművem, akkor ennek az lesz a titka, hogy a zenei művek sokoldalú életre keltésére törekszem. — Milyen körülmények között tud leginkább komponálni, és kinek írja zenéit? — Teliholdkor tudok igazán dolgozni. De nem hiszek az ihletvárás romantikájában. Munka közben jön meg az ihlet. Én erőfeszítéseket teszek az ihletért. Munka előtt órákon át játszom Bachot vagy Mozartot. Abból merítek, ami megfoghatatlan, ami befejezett. S aztán minden egyszerre indul be: a szív, az agy, a kéz, a hangulatok, s látomások és a formai elképzelések. Képtelen vagyok a fiókom számára komponálni. A hangok nem önmaguktól jutnak eszembe. Operáim nagy részét és kantátáimat is névre szólóan írtam. — És a holnapok tervei? — Évek óta célom a nagy- zenekari concerto megírása. Igaz, ma már lassabban komponálok, mint korábban. De nem szándékozom túlhordani a bennem levő zenei gondolatokat. Csupán megérlelem őket. Egyre nagyobb ugyanis a szigorúság bennem, s ez az ösztönös anyag megkötését bizonyítja. Szémann Béla Téka Korunk évkönyv, 1977 — Férfikorban jóval nagyobb gond a kiszűrés szükségessége. Felmérni: mi az, amit nem lehet megvalósítani. A mű, amely a kezemből kikerül, önmagát írja, de egyúttal engem is formál. Ám nem az öntökéletesedés a fontos, hanem a teljes élet keresése. És én azt kutatom. Képtelen vagyok elefántcsonttoronyba menekülni. Nekem a közönség bázis. Fiatalkorom lázas és kereső időszak volt, az ösztönös erők diktáltak, de a sarkukban mindig ott voltak a tudatos erők is. A zene a leganyagtalanabb művészet. Az ösztönösség és a tudatosság csak együtt létezhet. Elutasítom az ösztönösség vádját. Majd húszesztendős pályámon megtanultam, hogy az ösztönösség elviszi az alkotót. — Azért az új keresésétől bizonyára nem zárkózik el? — Engem nem a formai elemek, de a hangzók érdekelnek. Olyan korban élünk, amikor a fiataloknak újítaniuk kell. Nem szeretnék semmiféle szakállas, retrog- rád álláspontot képviselni, de hadd tegyem hozzá: félek a mindenáron való újítástól. Én nem arra figyelek, mint sokan, ami divatos. Nem akarom kiszolgálni a közönséget, de avantgárd se akarok lenni. — Kapcsolata a közönséggel? — Régebben természetes volt a zenész és a közönség kapcsolata. Számomra ez életgond. Az elmúlt években gyakorta találkoztam a közönséggel Pesten is, vidéken is, zeneiskolákban, művelődési házakban, ifjú zenebarátok klubjaiban, kollégiumokban. Kötetlen zenei estéken. Ezeken a találkozókon beszélgettünk. Egyfajta iskola ez, amelyen adok is, kapok is. S mindez majd láthatatlanul beépül egyik-másik zenei munkámba. S nem utolsósorban átfogó képet kapok a művelődésről, kultúrpolitikánkról. Vaskos, több mint háromszáz oldalas kötet a kolozsvári Korunk című folyóirat évkönyve, amely tanulmányaival igen széles érdeklődésre tarthat számot. A kötet alcíme Ember a gyorsuló időben, s ez már meghatározza a tartalmat is. Ha a tartalomjegyzéket nézegetjük, akkor világossá lesz, hogy az évkönyv szerkesztői nem csupán egy divatnak hódoltak, hiszen napjainkban szokás a felgyorsult időről beszélni, azzal magyarázni jelenségeket. A szerkesztő, Veress Zoltán így vall erről: „Gondolkozzunk együtt ki-ki a maga szakmai, oktatói, közéleti tevékenysége pászmájában, de egymásra figyelve; gondolkozzunk együtt a változó — gyorsuló! — időben, a tudományos-műszaki forradalom sodrában élő mai és holnapi emberről.” Izgalmasan szép írás Cseke Péter riportja a Könyv és kenyér. Hogy miért? Valójában egy agronómusról szól, aki Csíkben az iparszerű burgonyatermesztés alapjait teremtette meg, aki szakkönyveket ír, akiben Cseke meglátja és példaként állítja a gyorsuló idő értelmiségét. Szent-Györgyi Albert igaz megállapítása vezeti be Fey László tanulmányát: „A holnap olyan lesz, amilyen a ma iskolája”. Sí az írásban sorra veszi a mai ifjúság jellemzőit, az oktatás gondjait, hogy mit követel és mit kínál a neveléstudománynak a tudományos-műszaki forradalom, az oktatás elméleti és gyakorlati arányáról, a nevelő központi szerepéről és a mai műveltségeszményről alkotott elképzelést. Milyen a művelt ember? ezt így ősz-' szegezi a szerző: „...ismeri a természetet és a társadalom fő mozgástörvényeit; anyanyelvén szóban és írásban ki tudja fejezni magát, legalább egy idegen nyelvet jól ismer; elsajátította a matematikai gondolkodást és a problémamegoldás készségét; alapvető technikai ismeretei és készségei vannak; az információforrásokat használni tudja; megfelelő történelmi tudattal, a történelem szinkron és diakron ismeretével rendelkezik; a művészeti alkotásokat értékelni és élvezni tudja (esetleg maga is alkot)... Megvan benne önmaga fejlesztésének igénye és képessége...” Cs. Gyimesi Éva tanulmányának címe „Beszélj, hogy láthassalak”. Olyan nyelvi kérdéseket boncolgat, mint a nyelv fejlődésének iránya, a technika bűvölete és a nyelv szükségessége, a nemzetközi segédnyelv. Az írás egyik summázása imigyen szól:’ „Mindennapi nyelvünk két véglete aggaszt leginkább, mindkettőben leplezünk valamit. Az egyik a közhelyek, a másik a bonyolult áttételek véglete... közvetlen állásfoglalásunkról... az igék tanúskodnak, s bizony megfogyatkoztak az igék beszédünkben...” A huszonhét tanulmányból még jó néhányat lehetne idézni annak bizonyítására, hogy a szerkesztők jól érezték meg korunk problémáit, azokra keresnek választ, próbálják megrajzolni a fejlődés irányát. Szitás Erzsébet: Kalászszedők Vajnai László A földön cirpelt a fény Mint szénfalra szén, a csendre Ügy tapadt, a kristályszügyű alkonyat. Láttam a látomások egén a négylábú, négyszárnyú madarat. Fekete fejében, szitakötő-szemeit, s a tornyos fellegek, eső-érrendszereit, és az ég nyergébe ültetve a gyémánttüzű csillagokat. A földön cirpelt a fény, röpködtek a jánosbogarak. Felkiáltottam: Anyám szólítsd magadhoz hűtlen fiadat, mert lábai rogyadoznak az élet súlya alatt, és ifjúsága messze már, mint láthatatlan távoli part... Zöld levél, az éjben fekete, és fekete a házak teteje. Csak a merengés ág-boga hajt, és a csönd, elnyeli a zajt. S az égen a Hold vörös kereke. Halni merek-e? Élni merek-e? Ő, mennyire szétzilálódott bennem a világ menete. Drótizzású ereim, volt árulások, S ti asszony-Krisztusok, asszony-Júdások, Csodák, mikben sosem hittem, Emlékeim venyigéit, hová telepítsem? Sejtek belsejébe ássam, Vagy idegrendszerek szövevényébe, Vagy kössem házam födele alá arany-kalászú vers-kévébe? — Hogy viaskodom az idővel, térrel, a húsom falára telepedő dérrel: És senki sincs velem! Csak a vacogó világegyetem. És a baljós éjszaka párducfekete fényállványzata. Aludni kellene most, Alszik az emberiség is. Feledni kellene, ha feledni nehéz is. — Láttam a történelmet. Egészen lábaimhoz kanyarodott a Csele-patak. Láttam a krematóriumokban füstté vált halottakat. Láttam népeket atomhasító bőszületben — halál-szünetekben. Nem akarom a négyszárnyú madarat! Visszaváltom eltűnt ifjúságomat, és hajnali pacsirtaszó leszek. Köröttem az ébredő fellegek, Alattam szétrobbantott világrészek. Bűn, Vér, Szenny, és Enyészet. — hajnalodik. Zöld levél aranyra vál, A zöld levél aranyra vál ha elönti a napsugár, és csendről a csend lepereg. Nem alszom. Mégis ébredek, s visszanyerem ESZMÉLETEMET. Szitás Erzsébet: Leányfej
