Békés Megyei Népújság, 1977. december (32. évfolyam, 282-307. szám)
1977-12-31 / 307. szám
1977. december 31., szombat flz iparosodott Magyarország Néhány régi fénykép s egy kézi nagyító; elegendő a fölfedezéshez. Mert hiszen mi más lenne, mint fölfedezés a negyven év alattiak számára a megkopott, sárgult, töredezett szélű fotókon a cölöpverő munkás fabunkója, a műhely légterét pókhálóként ellepő transzmissziós szíjak szeszélyes rajzolata, a salaktér forró poklában vastalicskáját toló ember?! S az idősebbek, akik idegeikben inaikban ott hordják e fényképekre merevült világ sok kínzó s néhány szép emlékét, hajh, de szívesen megfeledkeznének csontjaik ropogásáról, az izmok görcseiről, mondván, ami volt az volt, elmúlt. EGYETLEN MONDAT Az 1975 márciusában ülésezett XI. kongresszus elfogadta a Magyar Szocialista Munkáspárt programnyilatkozatát. Egyetlen mondatot — de történelmi súlyút! — ebből: „Hazánk agrár-ipari országból szocialista nagyiparral és nagyüzemi mező- gazdasággal rendelkező ipari-agrár országgá vált.” Fölmérhető út? Tárgyi alakjában igen. Embert, társadalmat, kis és nagy közösségeket formáló hatásában már- már beláthatatlan. Ipar. Szocialista ipar. Termelése 1970 és 1976 között 42 százalékkal bővült, s e mérték gyorsabb — s. főként folyamatos gyarapodásra támaszkodó — mint Ausztriáé, Finnországé, Olaszországé, Franciaországé. A Német Szövetségi Köztársaságban például 1973 és 1976 között akkora ingadozásokat mutatott az ipari termelés, hogy az 1973-as szintet csak 1976-ban érte el ismét, s ekkor is csak 13 százalékkal volt magasabb, mint 1970-ben. Ipar, de a régi ipar: majdnem negyven esztendeje, 1938-ban 31 ezer cipész, csizmadia dol- kozott hazánkban. Ügy, ahogyan a szegény műhelyecs- kékben lehetett, s annyit, amennyire akadt megrendelő: többségük javításból élt. Négy évtized persze sok idő, a világ más országai sem toporogtak ez alatt, ám nekünk úgy kellett lépnünk, hogy miközben gyorsul a ritmus, mérséklődjék a soksok esztendőn át fölhalmozódott adósság. Mert történelmietlen, azaz hamis lenne nézőpontunk, ha eltakarnék a start helyét; mélyről indultunk. Az utolsó békeévben a nemzeti jövedelem 37 százalékát termelte meg az ipar, de úgy, hogy e nemzeti jövedelem évi átlagos növekedése 1920 és 1945 között nem érte el a két százalékot! Összesen 723 ezer embernek adott kenyeret az ipari munka 1938-ban, a gyáriparban viszont csak 400 ezren tevékenykedtek, s ők is 4112 ipartelepen. A fennmaradó 323 ezer fő 136 500 „ipartelepien” dolgozott, azaz a kisiparban. NEM FELEDETT ÖRÖKSÉG Ma hazánkban összesen 9593 ipartelep fogadja az ott munkálkodókat, s ebből 5250 az állami iparé. Ez a tagoltság örökség is, magunk létrehozta állapot is egyszerre; nem volt szívünk föladni sok-sok feketére párolódott kisműhelyt, s ugyanakkor a szocialista ip>arosítás telepeket hintett a hazai táj azon darabjaira is, ahol addig a kovács üllője, bőrköténye testesítette meg az „üzemet”. Ha akarnók, sem fe- ledhetnők örökségünket; mai gondjainkban is jelen van, s még inkább éreztette hatását a szocialista iparosítás kezdeti szakaszában. A felszereltségben elszenvedett veszteségekre utal például, hogy 1946-ban a gyáripar az 1938. évi termelés 37 százalékát állította elő, a létszám viszont a korábbi 97 százalékát érte el. Ilyen helyzetben érthetően — a nemzeti vagyon 40 százaléka pusztult el a háború következtében — az kerül a középpontba, ami érthető, ami reális cél. Ezért mondta ki a Magyar Kommunista Párt 1945. május 20—21-i országos konferenciája: „Az újjáépítés a fiatal magyar demokrácia tűzpróbája, erre kell összpontosítani a nemzet minden erejét. Az országos pártértekezlet helyesli azt a gazdasági programot, amely elsősorban a vasút, a közlekedés és a posta rendbehozására fekteti a fő súlyt, az építőipart és a mezőgazdasági gépipart helyezi előtérbe.” Ne szépítsük, mint padlóra került ökölvívónak, olyan keservesen kellett feltápász- kodnunk. Voltak, akik húsz, mások ötven esztendőt véltek elegendőnek arra, hogy a gazdaság a háború előtti állapotot elérhesse. Nos, milliók tanúskodhatnak: a pesz- szimisták prognózisa tenyérjóslásnak bizonyult. Harminc esztendeje lesz jövőre, hogy a Minisztertanács határozatot hozott a száznál több munkást foglalkoztató üzemek államosítására. Ekkor a gyáriparban dolgozók több mint fele a fővárosban tevékenykedett. Az államosítások befejezésekor — 1949-ben — az állami iparban 568 ezren keresték kenyerüket. Idén, az év elején, 1 764 000 volt az iparban foglalkoztatottak száma ... TÖRTÉNELMI FORDULAT Bánjunk óvatosan a jelzőkkel, ám akkor is azt kell leírnunk: a szocialista iparosítás történelmi fordulat volt, ez állította hazánkat a huszadik század vágányaira. Az operettek régi szép békeideje csak a színpadi deszkákon nem visszataszító, valójában az egy helyben járás békéje volt ez. Tíz év alatt, 1929 és 1938 között a gyáriparban az egy foglalkoztatottra számított erőgépi teljesítmény csökkent, azaz a fejlődés abból állt, hogy alacsonyabb technikai színvonalon, több munkás, nagyobb fizikai igénybevétellel termelt. A gépgyártás — ami egyik mércéje az ipari fejlettségnek — a gyáripar termelésének értékalapján mért 9,3 százalékát állította elő, a legtöbben a textiliparban dolgoztak, s az élelmiszeripar áruinak mindössze öt százalékát adta el külföldön, a mezőgazdasági termékek nyers formájú kivitele volt a jellemző. Némi iróniával akár azt az állítást is megkockáztathatnák, ilyen állapotok után nem volt nehéz a történelmi fordulat. Valóban, csakhogy ehhez források kellettek, s emberek, akik fanatikusan hittek az ipar jövőjében, akik vállalták — országszerte! — a kezdetleges körülményeket, a mostoha munkafeltételeket, a szerény megélhetést nyújtó bért. Vannak kápráztató számaink, mert hiszen a vegyipar — bruttó termelése alapján — a huszonhétszeresét adja az 1950. évi teljesítményének, a gépipar — miközben a foglalkoztatottak száma két és félszeresére emelkedett — a tizenkétszeresét. Ezek a számok igazak, nagy jelentőségűek, mégis, fontosabb, előbbre való az, hogy emberek tíz- és százezrei vívták meg a maguk harcát az összefoglaló adatok mögött. Szakmát kellett tanulniuk, s új lakóhelyen gyökeret ereszteni. Kiszakadni a falu zárt világából, elfogadni — sőt, életformává tenni — az ingázást, az ipari technológia ★ diktálta fegyelmet, s mindezt sokasodó követelményekkel szembenézve. NÉGY LAKOSRA EGY PÁR CIPŐ Hetekre ellátna kérdésekkel egy vetélkedőt az iparosított Magyarország tegnapja és jelene. Hiszen, ha jól értjük az adatokat, ha mögöttük kitapintjuk az összefüggéseket, izgalmas számjáték részesei lehetünk. Lássuk csak: 1938-ban 2,3 millió pár bőrlábbeli készült Magyarországon, 1950-ben ennek a háromszorosa, tiz év múlva a kilencszerese. A sokat, s nem ok nélkül szidott hazai cipőipar 1970-ben már 36, 1976-ban 45 millió pár bőrlábbelit termelt, azaz míg 1938-ban négy lakosra jutott egy pár e holmiból, most négy és fél pár jut egy lakosra... Játék? Természetesen annak is fölfoghatjuk, ahogyan az 1956-ban gyártott kétezer, az 1966-ban kibocsátott 298 ezer, s az 1976-ban előállított 412 ezer televíziókészüléket szintén. Valamilyen napról napra ismétlődő ipari-közgazdasági játék ez, ám nagyon is komoly téttel: a gazdasági növekedés eredményével ! A VÁLTOZÁS MINŐSÉGE A mennyiségi fejlődés sem lebecsülhető, hiszen sokfajta erőmozgás következménye az, ha sikerül például a martinacél-termelést az 1960. évi 1,7 millió tonnáról 1976-ig 3,3 millió tonnára növelni. Nemcsak mennyiségi, hanem minőségi változások sűrítője az a tény — mert korszerűbb, nagyobb értékű, jobb használati tulajdonságú lett az áru, s azért, mert a gyártás igazodott az új követelményekhez —, hogy 1960- ban 8775 elektromos hűtő- szekrényt állított elő a hazai ipar, tavaly pedig 434 147-et! Mégis, valahogy féloldalas ez az érvelés, megmarad a határokon belül. Lássuk tehát a tágabb világot. Ma Magyar- országon egy lakosra számítva annyi villamos energiát termelnek, amennyi az Egyesült Egyesült Államok hasonló adatának ötödét éri el. Az ötvenes években viszont — s itt a lépték különbözősége! — a tizedét sem tette ki. Szűkebb a rés, csökken a távolság: Ausztria 1960-ban kétszerannyi villamos energiát termelt, mint hazánk, ma a másfélszeresét. Ott megkétszereződött, nálunk megháromszorozódott a vil- lamosenergia-ipar teljesítménye. Acélból 1960 és 1976 között Ausztria másfélszeresére bővítette az árukibocsátást, hazánkban ugyanez megkétszereződött. Egy lakosra számítva ma Ausztria acéltermelése kétszer annyi, mint a mienk, az utolsó békeévben, 1938-ban viszont a nyolcszorosa volt. Más földekre lépve: a műtrágya egy hektárra jutó, s hatóanyagban számolt felhasználása 1961-ben a hazainak tizenkétszerese Belgiumban, ma kétszerese, Dániában ötszöröse, ma pedig a magyar adat fölötte áll a dánnak. Ilyen és hasonló tények seregestől idézhetők tanúként, de ehhez — sok más mellett — az kellett, hogy az 1970 és 1976 közötti esztendőkben az ipar a beruházásokra fordított minden száz forintból 36,3—38,9 forinttal részesedjék, s hogy míg a vegyipar fejlesztésére 1966-ban négy-, 1976-ban 11,5 milliárdot adjanak ki. A negyedik ötéves tervben az összes ipari beruházás 221 milliárd forintot emésztett fel, de amíg korábban — a hatvanas évekig — az ilyen pénzek nagyobb hányadát a ★ fővárosban fektették be, az említett összegből Budapest már csak 44 milliárddal részesedett. Olyan, mezőgazda- ságinak tartott, megyékben, mint Békés, Szabolcs-Szat- már, Tolna, 4—5 miHiárd forintot használtak fel egyenként ebben az időszakban iparfejlesztésre. KÖZÉPPONTBAN AZ EMBER Nem cél, hanem eszköz az iparfejlesztés, s annak intenzív — ma járt — útja. Eszköz a dolgozó emberéletkörülményeinek javításához, életszínvonalának folyamatos növeléséhez. Látszatra eltávolodva az ipartól: másfél évtized alatt lényegében változatlan maradt a lakásépítés színvonala Ausztriában, Svájcban, Svédországban, nálunk viszont gyorsan növekedett. A két utóbbi országban a hatvanas évek elején ezer lakosra számítva kétszer annyi lakás épült, mint Magyarországon, ma hazai eredményeink fölötte állnak az ott elérteknek. Ezer lakosra elosztva olyan országokat előztünk meg a lakásépítésben, mint Belgium, Dánia, Egyesült Királyság, Hollandia, Olaszország, Német Szövetségi Köztársaság. Aligha szükséges bizonykodni, mi minden kellett iparfejlesztésben — építőanyag-termelésben, szerelési anyagokban, házgyári technológiában, stb. — ahhoz, hogy eddig juthassunk. Változó arculatú tájak, s települések, formálódó, új értékeket hordozó emberek — ez jár az ipar nyomában. Negyven esztendeje 17 ezren tettek szakmunkásvizsgát — s harmaduk nem talált szakmájában elhelyezkedési lehetőséget —, tavaly a végzősök száma nyolcvanezer. A diplomát szerzők tábora ugyancsak e két időpontban: kétezer, illetve 26 ezer. A negyedik ötéves tervben mindössze egy százalékkal nőtt országosan az ipari foglalkoztatottak létszáma, de Zalában 24, Hajdú-Bihar- ban 18, Bács-Kiskunban 18 százalékkal. Ma az ipar az ország minden részén hatóerő, hiszen Borsodban tízezer lakosból 1929 az ipari keresők, Győr-Sopronban 1934, s a listavezető Komárom megye, 2252 ipari dolgozóval. S mennyi mindent kellene, illene sorolni, méltatni ahhoz, hogyha elnagyoltan is, de fölvázolhassuk a képet: ilyen, ezt tudja, ezt nyújtja az iparosított Magyarország. Mészáros Ottó Uzlet-e az egészség? Az Orosházi Üveggyárban háromezernél is többen dolgoznak. Egy nap alatt ez a háromezernél is több ember mintegy 3,5 millió forintos értéket termel. Ebből könnyű kiszámítani, hogy a gyárban egy nap alatt egy ember több mint ezer forint értéket állít elő. Egy esztendővel korábban, 1976-ban az üveggyár dolgozói összesen 57 ezer napot töltöttek táppénzen. Gyors szorzás, az eredmény: 68 millió forinttal rövidült meg az éves termelési érték. Ha tovább folytatjuk a számolgatást — figyelembe véve az egy napra jutó termelési értéket — 'könnyen megállapíthatjuk, hogy a dolgozók megbetegedései összességében úgy hatottak a gyár életére, mintha az 22,5 napon át egyáltalán nem termelt volna. Ezek az adatok mindenképpen azt igazolják: a táppénzről szóló szigorító rendelet helyénvaló volt. Természetesen ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy a táppénzt a dolgozók többsége korábban mindig indokolatlanul vette igénybe. Érdemes számolni A megkezdett gondolatsort továbbvíve érthető, ha az Orosházi Üveggyárban is úgy látták: valamit tenni kell ebben az ügyben. Azt a gyár vezetői is tudták, hogy ők semmiféle betegségnek, hirtelen fellépő influenzának elejét nem vehetik. Fokozhatják azonban a munkások szociális, egészségügyi ellátását. Már az is időmegtakarítás, ha az üveggyáriaknak nem kell egy-egy kivizsgálásra, receptért a körzeti orvoshoz elmenniük, hanem panaszaikkal az üzemorvoshoz fordulhatnak tanácsért. Ettől természetesen a táppénzes napok száma még nem csökken. Sokkal kevesebb lesz azonban az az ellenőrizhetetlenül nagy számban kieső óra, amelyet korábban a dolgozók az orvoshoz járkálással töltöttek el naponta. Amennyiben ismét a számokhoz fordulunk, kiderül, hogy az üveggyárban ebben az esztendőben 7000-rel kevesebb napot fizetett az SZTK és a vállalat a gyár táppénzeseinek összesen, mint az elmúlt évben. Ez önmagában is megtakarítás, hiszen a tavalyi 4,5 millió forinttal szemben az idén már 4 milliót sem kellett ilyen okból kifizetni. A kérdés csak az, hogy az állapot egyedül az üzemorvosi ellátástól javult meg ilyen hirtelen? 333 bütykös a rendelőben Mindenki előtt ismert, hogy ha egy ember valamilyen szakrendelésen akar megjelenni, akkor a következő az eljárás: először elmegy a körzeti, illetve esetünkben az üzemorvoshoz. Itt kapja meg a beutalót a szakrendelésre. Mire megkapja, a szakrendelés már befejeződött. Egy nap eltelt. Ez azt jelenti, hogy egy üveggyári dolgozó megint nem készített el 333 öblös üveget. Másnap megjelenik a szakrendelésen, ez újabb 333 öblös üveg, harmadnap pedig visz- szamegy a beutaló kiállítójához. Ezután derül csak ki, hogy táppénzre veszik-e vagy sem. De három nap már elfutott, ezer öblös üveg és 40 négyzetméter síküveg nem készült el. Tessék csak mindezt beszorozni átlagosan napi 4-5 emberrel, meg a 300 munkanappal, mindjárt világos, miről van szó. Ezek után engedtessék meg, néhány rövid részlet egy szocialista szerződésből: Meghatározott szakrendeléseken az üveggyár betegei külön, előzetes beutaló nélkül megjelenhetnek és onnan soron kívül olyan gyógyszeres utasításokkal ellátva térnek vissza az üzemorvosihoz, hogy egyfelől a járóbetegként való kezelésük, illetve visszatérésük a munkába a betegségtől függően a legrövidebb idő alatt megtörténjen. Ezzel szemben az üveggyár a maga részéről a városi kórházban felmerülő műszaki feladatok megoldásával és az anyagbeszerzésben történő támogatással viszonozza a kórház segítségét. Hangsúlyozzuk, ezek csak részletek abból a szerződésből, amit jó egy évvel ezelőtt az Orosházi Üveggyár és az orosházi Városi Tanács Kórházának kollektívája kötött egymással. Külön jelentés tartalmazza az együttműködés első esztendejének tapasztalatait, amelyről mindkét fél azt állapítja meg végkövetkeztetésként: bebizonyították, hogy az együttműködés célját elérte, és jó alapot ad az összefogás teljesebbé tételéhez. X = Magola József Minek köszönhetik az üveggyár dolgozói, hogy a városi kórház szakrendelésein — a szemészeten, a bőr- gyógyászaton, a sebészeten és a gégészeten — soron kívül jelenhetnek meg? Az együttműködési szerződésnek. De kinek köszönhető ez az együttműködési szerződés? Ilyen esetekben általában a kezdeményezők nevét — érthetően — elhomályosítja kezdeményezésük személyeken túlnövő jelentősége. Esetünkben ez még inkább így van, itt tudniillik az ötlet ismertetője majdhogynem véletlenül vált az ügy szereplőjévé. Történt ugyanis egy nap, hogy Magola József, az üveggyár egyik pártalapszer- vezetének titkára a szerződést megelőző idők szokásos procedúráját végigjárva került a szakorvos elé. Beszélgetésbe elegyedtek, és a rövid beszélgetésből kerekedett ki a két intézmény közötti esetleges együttműködés valamiféle előzetes gondolata. Ez izmosodott meg azután az idők folyamán az üveggyár kollektívájában és jutott el arra a pontra, hogy a gyár vezetői hivatalosan is megkeresték a kórház vezetőit. Foglaljuk össze még egyszer. Két fél szerződést kötött. A szerződés pontjainak megtartásával mind a két fél jól jár. Így leegyszerűsítve a dolgokat úgy tűnik, mintha üzletről lenne szó. Pedig jóval több annál. Es ezt különösen magyarázni sem kell. Egyetlen egy kérdés maradt hátra: Mit szólnak a város többi üzemében, intézményében az üveggyáriak „kivételezett” helyzetéhez? Ezt nem tudjuk. Két dolgot tudunk csupán. Az egyik az, hogy az üveggyár ennek a kivételnek az ellenértékével nem marad adós. A másik: nincs olyan törvény vagy jogszabály, amely megtiltaná a többi üzemnek és intézménynek a kórházzal való együttműködést, amin egészségesek és betegek egyaránt csak nyerhetnek. Kőváry E. Péter
