Békés Megyei Népújság, 1977. december (32. évfolyam, 282-307. szám)
1977-12-25 / 303. szám
NÉPÚJSÁG 1977. december 25., vasárnap Varga Imre: ÖRÖKLÉS * Varsa Zoltán Karácsony Pendül a szél — fényes kasza — tömött rendekben dől a hó. Feszül, dagad a hó-vitorla, a város: bukdácsoló hajó. Cikkannak vézna gyufalángok. Szikrát sziszeg az árva fa. Gyertya s gyantaillat szivárog, fénylik a Kisded csillaga. Húzódva olcsó kis füzekhez, szelídülnék a szeretethez, lerázva zúzmarámat. Szuszog a fagy — kering az ünnep — őrzi pislákoló szívünket, virrasztja éjszakánkat... D. Szabó Lajos Hideg ég Egyre mélyebbről buggyan fel hiányod. Az ősz dideregve átfúj bordáim között — megnevezhetetlen boldogságot szakított ki [belőlem,] átdobta a messzi hidegen, egen, mit összevágnak szárnyaikkal vadludak és [sikolyok.] Felszabdalt ritka boldogságom utánad [kereng...] Nem magamtól kérdem — agyam elhelyezett leszűrt magában, de érzékeimnek mit [mondok:] hova lett kinek csípőjében ős-gyökerekkel átfont szerelmet öleltem úgy, hogy valami meghalt bennem Ménesi György Megfontolt lázadás Kolomp szavára láttam koslatókat, kapuk nyíltak nekik, nekem csukódtak. Az árral úszni mindig bölcs dolog volt — a kispolgár fülembe így dorombolt. Másnak, röhögve rajtam hullt a könnye: megérdemelten ő került a könyvbe. Magam szánom-e, vagy őket? Jaj, más van e férfias, megfontolt lázadásban! Lázár Tibor Az én karácsonyom Szárnya női a vizeknek pántlikát kötnek égre embereknek elmennek délre fagyot hagynak a szakállas gyapjas angyaloknak jégbe dermed a hullám-mozdulat csillagok jelére Messiás mutat göröngyös kerékpárutat szégyelik meztelenségüket a fák szemérmetlen szelek simogatják tétova szűzlány lépteik valahol jászolát vetik a megesett — anyájú Krisztusoknak Ez a születés nem titok többé kell a délutáni almaillat tiszta szikrázó kánya-károgása szobám bokrai közti bujócska-játék mert így talán megszületik békém o A teljes csendre serkent fel. Felesége pihefújdogáló szusszanásait se hallotta. Csak a siket csend néma folyását. Sötét volt. Köd lehetett, téli hajnali, tejes köd; az utcai lámpa sárga fénykarikája nem érte el a mennyezetet. És ekkor tisztán meghallotta az óra ketyegését. A falon át... A szomszédból. A sétáló pontosan úgy nyikorgott, akár odahaza. Ügy megrohanta a vágy az otthon után, csaknem hangosan felnyögött. Amidón felfogta, neje semmit sem vett észre a szomszéd ágyon, kövér szétfolyt- ságában pihegett, belesuppant a papucsba, s tolvaj módján ki a fürdőszobába. Kapkodva felöltözött, állva szalonnázott a konyhában, megitta az esti tea maradékát, majd egy újságszélre annyi üzenetet kanyarított, az asszonynak, hogy megyen a patronált megyéjébe, pár napig lent lesz, valami zűr van, majd feltelefonál lentről... Mikor óvatos csendességgel leengedte a garázs ajtaját, akkor lesett karórájára. Háromnegyed négy volt. Csak kettős-hármas kutyajárőrök kocogtak szorgalmasan a néptelen utcákon. A rágyújtás a Budapest tábla után jutott eszébe. o Már Megyer felé nyargalt, mikor kényelmetlennek érezte Mercedesének tulipiros színét. Mikor a gépkocsielőadó rábeszélte, hogy főnöki kocsinak ez lesz a jó, fel sem tűnt neki. Csak ezek a földszintes házak, ezek a községszéli, fehérfalú töppedt házikók, ezek keltik benne most a viszolygást. Miért? Mindegy már, ez a hivatalos kocsija, személyi használatú, és nincs vele a pilóta. Valahogy ez megkönnyebbíti. Valahogy szabad most a kötelmektől. Különben is az a pilóta úgy összenőtt vele, hogy az túlzás. Kora reggeltől este későig, rendelkezésére. Első nem családbeli ember, akivel kezet fog reggel, s tőle elköszönve bevonul a családhoz. Még Mókucza, a gróf sofőré sem nőtt ennyire össze az urával. Ideges lett. Rágyújtott. Mért jut ez most az eszébe? Éppen Megyer előtt, Vagy talán éppen azért... Hanem ez a Megyer már megint nem az, mint mikor itt járt. Ajaj, mikor is járt itt? ... Kiült a verejték is homlokára, amíg rálelt az öreg Gyebnár György házára. Valamikor itt kezdődött az OFB-kisföldek dűlője. Most meg utpa. Csupa sátorfede- les családi ház. Az övéké volt a legsüppedtebb, legvénebb ezen az utcán. Mindjárt a volt grófi birtok partján. Az utcát végignőtte a porcsin,' szekér nem vágta fel, odakanyarodott nyugodtan a ház elé. A gangon botos kis ember emelte homlokához csonka balját. Mintha a gyenge téli nap bántaná a szemét. Mosoly nem világított csontos arcán. — Hát ide tudsz találni, fiam? Nem valami kövér fogadtatás. Majd odabent folytatódott. — Hogy jutottam eszedbe? Az autós férfi, megvakarta közben deres üstökét, a konyhai órára lesett. Keservesen nyikorgott a sétálója. Ki tudja, mikor kente meg valaki. — Ennek a hangját hallottam ma hajnalban, és ... — Ezét ugyan nem hallhattad. Ha csak a lelkedben nem... — És hogy él, édesapám? — nyelt egyet a vendég, érezte nagyon is az öreg hangjában az érdességet. — Felőled lehetek... Ahogy tudok. Láthatod, itt a maradék, van mit ennem, tüzelőm is akad ... Még mosnak is rám ... Elnéz a húgod a városból minden hónapban. Megkapom a pénzt is, persze mértékkel. De hát... nyugdíj az ... Mi kell még? Tudom én, a feleséged nem kíváncsi rám. Félkezű vagyok, vén mocskos, nem így van? ... No, akkor. Unokáimat meg se ismerném ... Szeretné a csendet feloldani a vendég cigarettakínálással. Az öreg szájába fogott egyet, várta a tüzet. — Nem sokat szityakolok már. Naponta kettőt... — És ... hogy jut hozzá? Ki hozza édesapámnak? — Etelka hoz hetenként egy paklit. — Etelka? — Persze, nem tudod ... Te már Eszti temetésére se jöttél haza ... — Hát .. • mostohám volt, és... — Kongresszusoztál, tudom ... A menteimet megtalálod könnyen. Máma már mindent meg tudtok magyarázni ... Kitanultatok ... — Na ne haragudjék már, édesapám... Itt vagyok, egész nap itt maradok ... — Csak én nem tudlak semmivel se megkínálni, fiam ... Még a kenyeret is befaltam reggel... Csak este hoz Etelka... — Etelka? Még nem mondta ... Az öreg egyenesen a szemébe néz a fiának. — Hogy Esztimet eltemettem, azóta ő viseli gondomat. Etelka, Hőgye Etel. Tudod, bent a majorban... a gyo- gyós gyerekek szakácsnéja... özvegyasszony... — Értem. És ... édesapám mit kíván most? Bort, pálinkát, vagy sert? Legyintett az öreg, neki mindegy. De a fia indulóban kifelé még kérdezett. — Nekem nagyon hiányzik a fekete. Főznek itt Megye- ren valahol? — Van presszó, van, csak menjél. A mozi mellett megleled ... Csak bámulta, a piros autó nekiugrott egyből az útnak, akár a vizsla a nyúl nyomának. Mért jutott az eszébe? Mert utána rettenetes erősen megkívánta a nyúlpaprikás ízét. o — Fiam, de jó kis veres bor ez, te — mondta az öreg, s a konyhaajtó üvegje felé emelte teli poharát. — De rég ittam. Nem kóstolod meg? Fia a fejét rázta, szívta erősen a cigarettáját, s verte bele a hamut az üres konzervdobozba, abból származott az aznapi ebéd, to- kány, erdélyi módra. Hamutartó nem volt a házukban, azt tudta a fiatalabb Gyebnár. — Ilyen jó bort akkor ittam, te, sünikor megimádkoz- tattam Gyuri grófot... Emlékszel rá? Moldován küldetett egy üveg veres bort, a főszolgabíró ... Amikor elmondtam neki... Fia szúrós szemmel nézte fecsegővé váló apját. Jóég tudja, érezte, milyen titkokat old le az öreg leikéről ez a vörös bor. — Ugyan hogy lehetett maga, édesapám, Moldovánnak olyan jóembere, hogy üveg bort küldet magának? Hiszen maga ... ha jól tudom ... vereskatona volt Szibériában ... Az öreg nyugodtan töltött újabb pohárral, beleivott. Aztán keményen letette az asztalra. — Persze, hogy az voltam ... Ott lőtték el Kolcsak páncélvonatjáról ezt a ke- zemfejét, ni... Csakhogy elébb volt valami... Tizenöt telén két órán cepeltem hátamon félholtan Moldován főhadnagy urat... Kihoztam a halálból... Benne meg volt mindig annyi becsület, hogy amint lehetett, kihúzott a slamasztikából... Mert apád elég sűrűn belemászott... Amikor 32-ben az arató- sztrájk dolgában bevittek a csendőrök... Igaz, hagyta, hogy elverjenek, de elég hamar hazakerültem... Meg a sok házkutatás a flóbert után ... Ha te arra emlékeznél ... Sose lelték meg... Én meg voltam olyan kutya- fattyú akkoriban, hogy minden csendőrvegzálás után két hét múlva, jóemberemmel küldettem a főbíró úrnak két nyulat. A szakácsnéje tette elébe... Hehe, még abból az őzhúsból is kapott... A fiúnak kérdezni illett, hogy melyikből. — Hát mikor megimádkoz- tattam Gyuri grófot... Ismerted te, öt-hat évvel volt idősebb nálad... Futatta, pénzelte a Megyeri SC-t... Ügy volt, hogy ebből a remízből, innen a ház háta mögül, a kontessz őzei mindig kijártak, és összekaristolták a kis két holdunkat... Volt köztük egy szép bikaforma... Híj, de fájt rá a fogam!... Hát egyszer nem voltam rest, utánuk mentem, egészen a csatorna felé, ahol az a vén bükkerdő van ... Elkaptam őket, meg is lőttem a bikát, de messzi volt a flóbertnek, így mennem kellett utána... Ezt a fiatal grófot, ni, valami kint hajtotta akkor, s mikor másodszor lőttem a sebesültre, ő is lőtt, és le a kalapot a fejemről... Jó lövő volt, az anyja ... nyugodjék békében ... Rám is kiáltott: — Emelje csak fel a félkezét, Gyebnár György, most aztán elkaptam ... Azt a lankasz- tert meg adja csak ide... Hej, te, de könnyen beszélt, az én egy csövem kilőve, az ő második csöve töltve, golyóra ... Hát ballagtam előtte felemelt kézzel, s járt az agyam, megtegyem-é. Muszáj, mert ha kitudódik, akkor nekem lőttek ... No, ballagtam előtte, amint a lóré vasúthoz értünk, úgy tettem, mint aki a talpfában elvágódik ... Ügy meglepődött Gyuri gróf, hogy értem kapott. Én meg nem voltam rest, bal hónom alól ki a stukkert, elsütöttem a füle mellett. Akkorát szólt, hogy elejtette puskáját, és csak tátogott, mint a hal... — Hát most is akkora ... Háry János édesapám, mint gyerekkoromban volt — nevetett fia, s míg apja rágyújtott egy újabb cigarettára, bort is töltött poharába. — Nem mese ez, fiam — szívott egyet az öreg a füstből. — Nékem mindig megvolt a stukkerem, csak nem sejtette anyád se, más se... Ha elmentem ilyen veszélyes vállalkozásra, mindig felkészültem a legrosszabbra is. Mert azt sejted, ha csendőrökkel kerülök ilyenkor szembe, annyi volt a rovásomon, hogy egyből kilyuggatták volna a bőröm ... Hát én is kész lettem volna hasonlóra ... Így aztán szépen visszafordítottam Gyuri grófot a sűrűbe, ott letérgyeltet- tem, és elmondattam véle a következő miatyánkot: ... Én gróf ... esküszöm az élő istenre, minden szentekre, nagyapám haló csontjaira, apám és szeretője életére, feleségemre és gyerekeimre, soha senkinek el nem mondom, nem is sejtetem, ami ma történt, Gyebnár György megyeri lakost soha ezért föl nem jelentem, el nem árulom ... Ha megteszem, ha gyalázatba juttatom, írmagomat is kiirthatja ... Hát hallod, fiam, azt látni kellett volna ... Kolcsak nem volt úgy berezelve, mint ez a fiatal gróf ... Hagyta, bekössem a szemét, és negyedóráig ottmaradt térgyei ve, te!... Hangosan elszámolt ezerig, akkor állt fel, vette le a kendőt szeméről, emelte fel üres puskáját a földről, mert ott hagytam tőle pár lépésre, battyogott be a kastélyba ... Úgy megtartotta a szavát, hogy következő éjszaka már hozzájutottam a finom húshoz ... Csak Moldován honnan sejtette meg, miért mondatta el vélem tövéről hegyire, azt nem sejtem ... Félhomály volt a konyhában, a fiú hallgatta mesélő apját, s az járt agyában, istenem, de jó lenne ki se mozdulni innen, csak rakni a spórba a száraz ákácfát, mindjárt hoz is be egy öllel, nem menni sehová, ilyen regékkel, szép kitalálásokkal tölteni az estéket, feledtetni mindent. Azt is, ami nem is volt ilyen szép, nem is így volt igaz, sokkalta keservesebben. Mert csak a regékben élt, hogy Gyebnár Gyuri megimádkoztatta a másik Gyurit, a gróf urat, meg hogy Gyebnár György megúszott mindent, mert a főszolgabíró nem feledte, kicsoda cepelte a hátán... Mese, mese, szép karácsonyi mese... — Tudod, fiam ... úgy megennék most is egy kis ... vadhúst... De hát honnan? ... öreg vagyok már én, nem dolgozok már én... Kicsoda van már életben a 97-es szü- letésűekből? Hát menjek ki éjnek évadján, a setéibe, a vén flóberttel? Se kezem, se szemem... — Ugyan, mi nem jut édesapám eszébe? — nevette el magát a piros kocsijú, nagydarab úriember-forma férfi. Maga meg a ... flóbert! Meredten nézte az öreg a fiát, ivott egy kortyot ismét. Hirtelen hangosan elnevette magát. — Hogy a flóbert!... Tudod mit, te? Akkor menjél ki te!... Lőjj vagy két-há- rom nyulat... Vadorzó kőiké vagy, vagy mi a fene... A havon még te is eltalálod ... —É-én? Ugyan apám! Az én funkciómban ... Nem ettem meszet!... És mivel, ha szabad kérdeznem? Bőrpus- kával? — Gyere csak közelebb, fiam. Megsúgom, hol találod meg azt a flóbertet. Meg aztán a stukkert is ... o Mint aki valami szennyes holmit kénytelen kezében hozni, akként hozta be, lökte az asztalra a hosszúkás, viaszkos vászon asztalterítőbe kötözött fegyvert, egy csörgő, dohányos zacskóban a lőszereket. És felháborodva kiáltott apjára: — Meg van őrülve, édesapám? Fegyvert rejteget? Nem is egyet, kettőt! A vén ritkafogú ember csak nevetett. — Mit vagy oda? Nem most dugtam el... Megvan ez a rejtekhelye kilencszáz- harminc óta, te!... Egy csendőr sem akadt rá, te!... A fordulat után meg a visz- szajáró lélek sem firtatta ... Gondolod, talán én ráfognám valamelyik miemberünkre? No, akkor mit vagy berezelve, mint egy totyakos galamb?! A vén sétálós óra hangosan elütötte az ötöt. — Hanem te... vidd nyomban a kocsidba... Tedd el... Majd a holdvilágon lőhetsz ... Kimégy arra Szi- las felé, tíz kilométeren nincs arra tanya, egy lélek se jár hat után azon az úton ... Kicsit szól a flóbert... Nem hallik párszáz méterre ... Holnap meg rittyentünk egy kis nyúlpaprikást... Még viszel haza a feleségednek is ... Csak siess, mert jön Etelka... Ha anyád se tudta, ennek még úgyse lehet... o Hanem a fiát nem látta aznap. Meghallgatta a tíz órás híreket is, addig égette a villanyt. Kiürült a veresboros üveg. Hideg lett a vályogfalú öreg házban. Lefeküdt a csíkos huzatú dunyhára, odakanyarította a pokrócot is. De hallgatózott tovább. Mikor már csak egyet kongott az öreg óra, akkor hunyta be szemét. Az autó- duruzsolás csak nem hallott. Másnap déli harangszót hozott a rádió, mikor beállított a fia. Két lábast hozott, tette is fel a spórra. Fácánlevest ettek, utána őzpörköltet. — Lőtted? — gyanakodott az öreg. A zaft törölgetése közben hozzátette: — Mert serétet fiát se leltem egyik húsban se... — Az Egyetértésben kaptam ... Elkészítve... Az elnöktől ... Ismeri jól édesapámat ... — Akkor ez fogott vad ... Ez nem az igazi... Ezt a sültet csak vidd a feleségednek ... Én lőtten jobban élveztem volna ... Améket te lőttél, azt különösen ... — Mivel lőttem volna, apám? Azt már tegnap el- rekkentettem — csapott egyet ingerülten a fiatal Gyebnár. — Az kellett volna csak, hogy lőjjek egyet... Riadóztatták volna az egész járás munkásőrségét. Bele a folyóba ... Ott jó helyen van ... A nejemnek meg... nem viszek fácánt. Nem bírja ... Hízott libát veszek útközben, legfeljebb rucát. Az való neki... Most már ő is mégnyalta a veres bort, mikor koccintottak. Ügy szívtak el egy cigarettát, mintha toron lennének. Ahogy a fiú felállt, az öreg is értette. Felette a dak .t, a kucsmát fejébe. Majdnem megkérdezte, hogy megint kongresszus lesz vagy csak értekezlet, de feleslegesnek tartotta. Ismerte magát, így a fiát is. Szótlanul fogtak kezet. Majdnem vége is volt. Akkor a fiú ügyetlenül arcon csókolta. Pedig náluk sose volt szokás. A piros kocsi úgy ugrott neki az útnak, akár a jó kutya a nyúlnyomnak. Az öreg elnézte, bement, úgy kucs- másan leült. — Szóval végleg leszereltél, Gyebnár György — mondta félhangosan. Ép kezefejével megtörölte szemét. — Nem lövök több vadat ebben az életben ... Elrekkentette a gyerek... Ha sejtette volna, semeny- nyiért nem érzékenyült volna el. Hiszen a vénséges flóbert je ott utazott a piros Mercedesben, az olajos ruhák közt, s a férfi az utat fürkészve semmi másra nem gondolt már, csak hová is rekkenti el abban a nagy, fertelmes budai lakásban a flóbertet. Mert hogy el tudja, bizonyos. Nem lenne Gyebnár György fia.
